Stanko Andrić: Szimurg (A szlavón élet regénye). Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2016.
Stanko Andrić mindenféle nagyra törő irodalmi ambíció nélkül írta meg kisregényét. Csak mesélni szeretne. Arról, amit a legjobban ismer (önmaga), és ami a legnagyobb hatással volt életére (szülőfaluja és az ott töltött gyermekkor). Családregény, fikció önéletrajzi elemekkel, fejlődésregény. De nem is az a lényeg, hanem az számít, hogy a szerző milyennek látja. „A kert az ősi világrend oázisa. Színe eredendően vörös. Nagyanyámmal, aki kézen fogva vezet, benyitunk a rácsos kertkapun, s alig teszünk néhány lépést az ösvényen, páratlan ereje máris hatalmába kerít bennünket.”
A szöveg regénynek szeretne látszani, mégis sokszor az önéletírás eszközeivel él. Nem annyira a cselekmény, mint inkább az emlékek felidézése a fontos.
A szlavón élet regénye – állítja az alcím. Nem személyes hangú memoár, nem fikció, nem fejlődésregény. Mert a szerző mégis csak tudósember, aki nem tud kibújni a saját bőréből, és időről időre a kedélyes anekdotázás tudományos értekezésekbe csap át, ahol elemzi szülőföldjének szociokulturális helyzetét, folklorisztikus érdekességeit.
A magyar olvasó számára ismerős ez a világ: idillikus falu az első világháborúról regélő nagypapával, a szétbomló agrárvilág és a szocializmus végnapjai. „EGY ELSÜLLYEDT CIVILIZÁCIÓ – ez lenne egy vidékünk helytörténetével foglalkozó majdani előadás legpontosabb címe.”
A cím – Szimurg – más dimenziókat is megnyit az értelmezés előtt. A szöveg háromnegyedénél bukkan fel először a magyarázat: „És valóban, a szláv Sêmor’gl Keletről jött Perzsiából, abból a világból, melyet a horászáni Firdeuszi énekelt meg monumentális eposzában, a Királyok könyvében, a Sáhnáméban. Perzsiában Szimurg a neve, a csodatévő madár, sebeket gyógyít, és ha bajbajutott hősök meggyújtják a tollát, segítségükre siet.” Ez a mitologikus lény a szláv hiedelem része. A Szimurg című szöveg narrátora, akinek nyomon követhetjük intellektuális fejlődését és ahogyan egyre jobban kinyílik előtte a világ. Ennek a kinyílásnak a hátterét tágas zöld mezők és a Duna adják. Ezeken keresztül lehet a képzelet birodalmába hajózni.
Megkapó őszinteséggel megírt visszaemlékezések és tudós okoskodás. Mintha Szent Ágoston Vallomásait olvasnánk, ahol jól szervezetten váltogatják egymást a teológiai fejtegetések és az önfeltárulkozó gyónások. S ez nem is annyira erőltetett, hiszen a szöveg fontos eleme a katolikus környezet részletes leírása, amely erős identitással ruházza fel a narrátort és amelyet a széthulló szocializmus fellazuló erkölcsei, a kamasz fiú intellektuális és szexuális ébredése legalább olyan mérvű lelki tusakodásba lökik, mint a pogány és züllött életű Ágostont taszították saját bűnei megtérése előtt.
A szöveg sok helyen csodálatos epikai lendületet vesz, de ezeket mindig megtöri az értekező hangvétel. Ezzel együtt a szöveg rokonszenves módon mesél gyermekkorról, a felnőtté válás küzdelmeiről és egy olyan világról, amely nem csak lelki, de fizikai értelemben is eltűnt.
