"pedig a legenda szerint lelke is volt egykoron"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 5. (475.) SZÁM - MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Valami Sárospatak ügyben
Karácsonyi Zsolt
Életkép a múltból
Kántor Lajos
Megrendeltként szabadnak lenni... - A költő Szilágyi Domokosról
Szőcs István
Merengő
Pomogáts Béla
Búcsú Beke Györgytől
Jancsó Miklós
Autóstop
Daniela Danz
És te kékem és te szürkém
Ovidius Konstancán
Overkill
Jeanette Winterson
Zsoltárok
Aleš Debeljak
Az ősök iránti adósság
A sötétség tanítása
Álmodj, írj, radírozz
Terra mobilis
Mária Magdaléna
Befagyott monarchia
Mihai Măniuţiu
A grund
Dan Mircea Cipariu
riport a cunamiról
ambulancia
Balázs Sándor
Emlékeim Gyuriról
Egyed Péter
"Apák bűne"
Terényi Ede
... és összecsendülnek-pendülnek a hangok - Mindenáron avatgard
Hírek
 
Jancsó Miklós
Autóstop
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 5. (475.) SZÁM - MÁRCIUS 10.

Színhely: nemzetközi út és bekötő út kereszteződése. A főúton buszmegálló-jelző. Mellette fedett várakozó. Balra kisebb parkolóhely, Utasellátó. A buszmegállóban középkorú férfi áll, kezében utazótáska. Látszik, nem siet. Motorzúgás hallatszik – a férfi bizonytalan gesztussal (mint az efféle műveletekben gyakorlatlan kezdő autóstoppos) leinti a közeledő kocsit.
A színen megjelenik egy vadonatújnak tűnő Mercedes gépkocsi. A vezető fékez, a jármű megáll a parkolóban.
Középkorú férfi: Ne haragudjon, hogy megállítottam. A busz csak egy óra múlva jön. El szeretnék jutni a fővárosba. Elvinne?
Idős férfi: (kilép a vezetőülés mellől, nyújtózkodik, közben diszkréten felméri a Középkorú férfit, majd megszólal) Szívesen elviszem, uram.
Középkorú férfi: Nagyon köszönöm. Engedje meg mindenekelőtt, hogy bemutatkozzam. Nagy Sándor vagyok. Dr. Nagy Sándor. Belgyógyász.
Idõs férfi: Örvendek. (kezet nyújt) Dr. Kázmér Tivadar. Orvosprofesszor. Micsoda véletlen, lám. (barátságosan elmosolyodik) Kicsi a világ. Vagy sok benne a doktor.
Nagy S (ő is elmosolyodik): Ismerem a professzor urat. Illetve, megismertem, ahogy megszólalt.
Kázmér T: Honnan ismer, kolléga úr?
Nagy S: Diákja voltam a professzor úrnak.
Kázmér T: Hát, az könnyen meglehet. Nekem sok tanítványom volt. Egyszer, nem is olyan régen összeszámoltam. Harminc év alatt szinte ötezer diákot tanítottam.
Nagy S: Egyike voltam annak a sok diáknak (tréfásan). Mondjuk, a 3521-ik diákja voltam a professzor úrnak.
Kázmér T: Fogyasztott már kávét?
Nagy S: Igen. A professzor úr nem iszik egy feketét? Az itteni utasellátóban remek kávét főznek.
Kázmér: Nem, nem iszom. Tudja, a szívem. Csak éppen megálltam egy pillanatra lazítani. Néhány mélylégzés… De felőlem indulhatunk.
(Nagy S. veszi a csomagját, beteszi a kocsi hátsó ülésére, helyet foglal mellette. Kázmér professzor a kormányhoz ül. Elindulnak).
Kázmér (a belső visszapillantó tükörből egy pillantást vet utasára): Mondja, mikor is végzett? Tudja, a memóriám már nem a régi. Az arcmemóriám viszont igen.( nevetve) Pontosan olyan pocsék, mint harminc évvel ezelőtt.
Nagy S. (utasszerepéből kifolyólag udvariasan, nevetéssel honorálja az autóvezető öniróniáját) Tulajdonképpen  nem is az Önök egyetemén végeztem. Harmadéven egyetemet cseréltem.
Kázmér: Mikor történt ez?
Nagy S.:1975-ben.
Kázmér: 1975-ben? (nagy csend). Ha nem vagyok indiszkrét, miért hagyott el minket? Nem volt megelégedve az oktatás formájával? Netán az oktatókkal?
Nagy S.: Ellenkezőleg, szerettem az egyetemet, az ottani diákéletet, de…Magánügyek késztettek arre a lépésre, hogy más városba költözzem és ami ezzel járt, máshol  folytassam tanulmányaimat.
Kázmér: 1975….Bizony, rég volt. Harminc év telt el…És mégis, mintha tegnap történt volna.
Nagy S.: Igen. Mintha tegnap történt volna.
Kázmér (hogy oldja a kialakult feszült csendet, felnevet): Sokat síztem azon a télen. Tudja, minden télen sízek, már ha a hóviszonyok olyanok. Ráparancsolok a családra és irány a pálya. A hegyek. Azon a télen valóságos síparadicsomot varázsolt a természet.
Nagy S.: (Udvariasan) Valóban, abban az esztendőben nagyon sok hó hullott. (csend)
Kázmér: Mondja, akkor még az egyetemünkön tanult, amikor az a tragédia történt? Amikor egy diáklány…
Nagy S.: Igen. Évfolyamtársa voltam annak a diáklánynak. (szünet) Staub Máriának. Ha rá gondol a professzor úr.
Kázmér: Igen, rá gondoltam. Máriára. Staub Máriára.Valóban így hívták.
Nagy S.: (miközben kipillant a száguldó gépkocsi ablakán).Végül is… mindennapi történet. Szerelmes volt a lány, aztán megcsalta szerelmét egyik tanárjával. Bosszúból tette, mert megtudta, hogy szerelme félrelépett.Végül bevallott mindent a fiúnak. Aki szakított vele. Kirúgta. Mire ő…
Kázmér: Igen, emlékszem. Megrázó eset volt. Sok lánnyal előfordul, hogy megcsalja kedvesét. Kiváncsiságból, kalandvágyból….Netán bosszúból. De bölcsen hallgat a félrelépéséről, él a titokban elkövetett bosszú megédesítő, kompenzáló tudatával. De ez a lány miért kellett meghaljon?
Nagy S. Mert más volt. Más volt, mint a többi.
Kázmér: Jó, de… miért kellett elmondja kalandját szerelmének? Ha bölcsen hallgat, ma is él. Boldog feleségként, anyaként. Mint olyan sokan mások.
Nagy S. Furcsa lány volt. Nem akart hazugságban élni.
Kázmér: Jó tanuló volt, ugye?
Nagy S: Nagyon komoly lány volt. Túl komoly. Talán mert iszonyú szegénységben nőtt fel. Semmi könnyedség nem volt benne. Tiszta, szigorú tekintettel nézett a világba. Talán ezért kellett…Akkoriban sokat beszéltek az ügyről. Mária halála után derült ki, mennyien szerették. És tisztelték. Tudja, professzor úr, az emberek nem rosszak, van érzékük a jóra. (elmosolyodik) Állítólag néhány diák megesküdött, hogy megverik azt a tanárt, aki elcsábította a lányt. De közben megtudták, megtudtuk, hogy szó sem volt csábításról. Mária kezdeményezett. Megírt mindent  búcsúlevelében. Még arra is volt gondja, ne okozzon másoknak kellemetlenséget. A halála után sem. A tanár nevét is elhallgatta. Dehát ez természetesen következett jelleméből: mindenért vállalni a felelősséget.
Kázmér (hosszas szünet után): Meglepné  magát, ha azt mondanám most, annyi év után: én voltam az a bizonyos tanár?
Nagy S (rövid gondolkodás után): Nem lepne meg, professzor úr.
Kázmér (figyelmesen nézi az országutat, majd váratlanul folytatja): Mondja, hisz maga a Véletlenben? Mert én nem hiszek. Vallom a Sors meghatározó szerepét életünkben. A predesztinációt. Én legalábbis mindig éreztem életem során egy felsőbb akarat irányító-óvó erejét. Közel vagyok már a biológiai értelembe vett halálhoz. Mint egy jól megírt színműben, ahol a szerző mindegyik szereplője sorsát megoldja, lekerekíti, jellemüknek, időben és térben elhelyezett létüknek, no meg a cselekményben beépített szerepüknek megfelelően, úgy voltam és vagyok én is, saját életem főszereplője, a velem együtt játszó kis és nagyobb partnerszereplőkkel. Feleségem, gyermekeim, unokáim, barátaim, közvetlen és nem közvetlen környezetemben élő szereplőtársaim szerepképlete adott, meghatározott. De egy hozzám kapcsolódó epizódszerep nincs még lezárva életemben: a Máriáé. Tudom, még kell valaminek történnie vele kapcsolatosan, ami a Sors életszerep-logikájának megfelelően, a kettőnk ügyére pontot tesz. Nem lepne meg, ha azt mondaná, hogy Ön volt Mária egykori vőlégenye. (szünet) Ön volt Mária egykori vőlegénye?
Nagy S.: Nem én voltam az egykori udvarló.
Kázmér (nagyon komolyan): Drámai helyzet alakulhatna ki, ha Ön lenne az a bizonyos. Harminc év után találkozik az egykori vőlegény az egykori csábítóval. Aki tulajdonképpen nem is volt csábító, csak egy leánybosszú ártatlan eszköze. A Sorstragédiák szabályai szerint most, hogy találkoztunk, valami drámai eseménynek kellene bekövetkeznie. Ön meg kellene engem öljön, vagy…megátkozzon. Szóval történnie kellene valaminek. Ehelyett mi itt békésen beszélgetünk. Hát nem felháborító ez? No persze dramaturgiai szempontból?
Nagy S: Ne legyen cinikus, professzor úr. Az a lány nem érdemli ezt az ironikus hangot.
Kázmér: Szándékosan voltam ilyen, ahogy Ön mondja, cinikus. Ki akartam ugrasztani azt a bizonyos nyulat a bokorból. Most már biztos vagyok abban: Ön volt Mária völegénye.
Nagy S: Téved, professzor úr, nem én voltam. Ne hibáztassa hát a Nagy Dramaturgot a cselekmény vérszegény voltáért, vagy ha úgy tetszik, a vérmentes találkozásért. Csupán évfolyamtársa voltam Máriának, ennyi az egész.
Kázmér:…Mintha most történne. Bejött hozzám a laboratóriumba. Akkor én még asszisztensi beosztásban dolgoztam. Azt mondta: szeret. És azt is mondta: az enyém akar lenni. Nem érdekel, hogy családod van - mondta. Szeretlek. Csak ez számít - mondta. Hogy nagyon-nagyon szeret.
Nagy S.: Hazudott.
Kázmér: Tudom. Ma már tudom. De akkor…végül is elképzelhető volt. Jóképű voltam.( szünet) Másnap pedig….
Nagy S.: Levetette magát a tizedik emeletről.
Kázmér (sóhajt egyet): Azonnal szörnyethalt. Nem szenvedett semmit. Ilyenkor a halál beáll azonnal….
Nagy S.: Gondolja a professzor úr, hogy nem szenvedett semmit?
Kázmér: Úgy értem, a halála pillanatában.
Nagy S.: (Hosszú szünet után): Kitűnő kocsija van, professzor úr.
Kázmér: Igen, csodálatos autó. Nagyon szeretem. Talán azért szeretem különösen, mert a lányom lepett meg vele. Amerikában él, onnan küldött pénzt, vásároljam meg ezt a kocsit öregségemre. Tudta, nagyon vágytam erre a márkára.
Nagy S.: Boldog, professzor úr?
Kázmér: Igen. Illetve… Mi is a boldogság? Családos ember vagyok, kiegyensúlyozott, harmonikus életet élek. Van három gyermekem, sok unokám. És a munka. Még mindig sokat dolgozom. A férfi életének a munka ad értelmet. És Ön? Boldog?
Nagy S.: Akárcsak Ön, professzor úr. Van családom, dolgozom.
Kázmér: Mikor nősült meg?
Nagy S.: Hát bizony annak van pár éve.
Kázmér: Mégis: mikor?
Nagy S.:Fontos ez?
Kázmér: Igen. Azazhogy nem.
Nagy S.: 1975-ben nősültem meg. Van két fiam.
Kázmér: Isten éltesse őket. (szünet) Már nagy fiúk. Felnőtt férfiak.
Nagy S.: Igen. Felnőtt férfiak.
Kázmér: Kíváncsi vagyok, mi lett Mária vőlegényével?
Nagy S.: Fogalmam sincs. Mária halála után átiratkozott egy másik egyetemre.
Kázmér: Akárcsak Ön.
Nagy S.: Nagyon megviselte a lány öngyilkossága. Szerette azt a lányt, professzor úr. Persze erre csak akkor döbbent rá, amikor elveszítette. De azt hiszem, mindennel így vagyunk: amíg megvan amit vagy akit szeretünk, nem becsüljük, csak ha elveszítjük, döbbenünk rá…De ez közhely.
Kázmér: Mégis…mi lett vele?
Nagy S.: Úgy tudom, megnősült, feleségül vett egy olyan leányt, aki mentes mindenféle drámai hajlamtól és szélsőséges, át nem gondolt megoldásoktól. Aki úgy veszi az életet, ahogy az adja magát. Ha az ura megcsalja? Ugyan már! Csak vigye haza a fizetést, az a lényeg. Aztán mehet kurvákhoz, kocsmába, mindegy. (szünet) Kisstílű élet a maga kisstílű gondjaival, szenvedélytelenségével, napi kompromisszumaival… Büszkeség, tartás, méltóság, önbecsülés elvhűség? Ugyan már.  A nagy érzéseknek  nem kedvez a XXI. század.
Kázmér (mintha saját magának mondaná): … Nem voltam ott a temetésen. Furcsa lett volna, úgy éreztem (nézi az utat). Pedig rá kellett volna jönnöm ott a laborban, hogy az a lány hazudik nekem. Ahogy szerelmet vallott…mint egy rossz színésznő, aki csak szavakkal próbálja elhitetni a maga igazát. De a tettek…mikor arra került a sor…mint egy hideg jégcsap.
Nagy S.: Professzor úr, kérem álljon meg. Kiszállok.
Kázmér: Még nem érkeztünk meg.
Nagy S: Álljon meg, kérem. Nem érzem jól magam.
Kázmér: De hát…mi történt? (fékez, megáll. Nagy S. kilép a kocsiból, a professzor szintén) Higgye el, nem vagyok bűnös abban, ami történt. Önnek ezt meg kell értenie.
Nagy S.: Senki nem bűnös, professzor úr. Meghalt ártatlanul egy gyermeklány. Mert minden nőiessége ellenére Mária egy gyermek volt.
Kázmér: Vagy ő volt közöttünk az egyetlen igazi felnőtt. Felfogás kérdése.
Nagy S: Az igazi tragédiákban a főhős más, hozzá hasonló kaliberű hősökkel küzd, úgy bukik el. Máriának még ez sem adatott meg. Még csak méltó partnerei, vagy ha jobban tetszik: ellenfelei sem voltak abban a szerencsétlen, szánalmas színjátékban, amibe belekeveredett. Ezért kellett meghalnia. Viszontlátásra. (elindul)
Kázmér: Kolléga úr, a csomagja.
Nagy S.: Igaz, köszönöm. (kiveszi utazótáskáját a kocsiból) Még egyszer: viszontlátásra. Illetve…
Kázmér:Viszontlátásra. (beül a kocsiba, indít)
    A színen Nagy Sándor marad egyedül, kezében csomag. Áll az úton, pontosan úgy, ahogy  jelenet-kezdés előtt. A helyszín is tökéletesen olyan, mint az útkereszteződés, ahol a cselekmény elkezdődött. A díszlet ilyen formában azt is sugallhatja: talán nem történt semmi, csak egy férfi autóstopozik és vár. Ki tudja mióta, mire, miért, meddig.
                                            

                                            Függöny




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében