A világgal való kontemplatív eltöltekezés misztikájának és a világ művelésének bibliai gyökerű, a romantika és a felvilágosodás szellemtörténeti alakzataiban kiélezett, dialektikus kettősége nemcsak modern öntapasztalásunk, hanem a természethez való viszonyulásunk számára is meghatározó. A „természet körforgásából kilépett ember”, aki az értelem nélküli világot (természetet) értelemmel ruházza fel, már a keresztény geneológia kontextusában sem egylényegű a természettel. Az embert a világ uralására szólító isteni parancs – „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon” (Mózes 1:18) –, illetve az ember mint nembeli lény első – bibliai kontextusban megfogalmazott – teremtő aktusa – „És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak” (Mózes 2:20) – önmagában is megragadja az ember természethez való viszonyának differenciált valóságát. Úgy tűnik, hogy bár az ember lemondhat a világ aktív alakításáról, azonban magányos sétálgatásainak kontemplatív létmódja csak a természet értelemmel felruházott szerkezetének befogadása révén valósulhat meg. Persze a természetre reflektáló értelmezéseink mégis ennek a kettősségnek a jegyében fogalmazódnak meg, egyszerre tekintve a szabadság és a béke, illetve a rabság és az erőszak metaforájának és valóságának azt.
Ezek között a dialektikus ellentétpárok között éleződnek ki Berszán Zsolt és Ionel Mihai az ember és természet viszonyát tematizáló alkotásai is. A Bomlás Virágai első látásra megragadják ezt a kettőséget, a természetes közeget, és annak komplementer színét (vörös) felhasználó mesterséges alkotásainak (parazitáinak) nyilvánvaló diszharmóniájában. Berszán művében a teremtett anyag sem menekül a születés, a kibontakozás és pusztulás örök körforgásából. „A természet létmódjához” hasonlatosan, vele egylényegűen, a teremtett világ és annak teremtői is az „elő- és utóidő” semmijében vesztegelnek. Bármennyire is eltávolodtunk a természet közegétől, annak bénító ereje, a „pusztulás naftalinos csókja” végül minket is utolér. Felmerül azonban a kérdés: ha ez a felismerés még „a legmagányosabb magányunkban” is elér minket, a művészi reflexió aktusában, melyben „isteni szép lényegükben őrizhetjük elrothadt szerelmeinket”, nem a bomlás színeváltozásának valóságát ragadjuk éppen meg?
Berszán művével látszólag éles kontrasztban áll Ionel Mihai Stabil című installációja. A Barcsay Múzeum kertjével tökéletesen harmonizáló, fából készült antropomorf szobrok a természettel egynemű entitásoknak tűnnek. A természet és ember szintézisében Mihai feloldja azokat az esszenciális különbségeket, amelyek a világ és annak művelője között feszülnek. Ennek azonban ára van, a szobrok szereplői lemondanak „kiválasztott” – Isten képéhez hasonlatos – antropológiai sajátosságaikról. Az embert az „édenkert előtti” állapotba „visszaröpítve” Mihai szobrai azt sugallják, hogy a természet homogén terében feloldódó szubjektum nem a világ értelemmel teli kozmoszának aktív alakítója, hanem pusztán azzal egylényegű tárgya.
Persze az alkotó, a néző és a kritikus befogadói, értelmezői pozíciója révén nem mond le alanyi státuszáról. A természet és az ember szintézisének karizmatikus látványában saját édenkertünk profán eszkatológiája éppen a természet közvetlen megragadásának művészi programjában válik harmonikus valósággá.
