"arca a metszéspontban"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 17. (751.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
ZALÁN TIBOR
Ez ilyen bolt
Papp Attila Zsolt
A jövő nyomokban Erdélyt tartalmaz – beszélgetés Zágoni Balázs íróval, filmkritikussal
MÁRTON EVELIN
El Bahar
Király Zoltán
Nyári triptichon
Svet di Nahum
Szabadulás a Krímből
Láng Orsolya
Goethingen 8. Suse
Varga Melinda
Versek
Robert G. Elekes
G. Gabriela
Munding Márton
A rozmár hava
Markó Béla
Csend
Karácsonyi Zsolt
A figyelem mestere
Bogdán László
„A nagy, sötétlő erdő…” Egyed Péter (a továbbiakban P.) korántsem utolsó megidézése
Demeter M. Attila
Szellem a gépben
Jakab-Benke Nándor
A librettó és a kamera között
George Volceanov
Shakespeare: az elárult áruló
Mărcuțiu-Rácz Dóra
A velencei tükör titkai
ANDRÉ FERENC
Megtanulni városul
Látszólag banális
Jakabffy Tamás
Bernstein első száz esztendeje
Túros Eszter
Természetes kapcsolódások
 
Svet di Nahum
Szabadulás a Krímből
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 17. (751.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.


Escape from Crimea

igaz történet alapján – második rész

A kommandósok meztelenül az utcára dobtak. Halálra váltan kerestük a sötét sarkokat, ahova már nem ér az utcalámpák fénye. Egy, a rakpart közelében álló ház néma udvarába húzódtunk be, elbújtunk az ott tárolt kacatok közt. Zokogva bújtunk össze. Nem volt hát se a Krímben, se Ukrajnában többé keresnivalónk, Csesznyakov minden rokonunk nevét és címét kiszagolta.

A házban hirtelen világ gyúlt. Kinyílt az ajtó, idős pár lépett ki, elemlámpával. Ránk esett a fénysugár. Amikor látta, hogy meztelenek vagyunk, a férfi elfordult. Az asszony szólt hozzánk:

– Jöjjenek, kedveseim. Hallottuk, mi történt. A szomszédok ott voltak az Admirálisban, ők mesélték, miféle szörnyűséget művelt két fiatalasszonnyal Csesznyakov. Gondolom, maguk azok. Jöjjenek csak. Jöjjenek be. Ne féljenek.

A fürdőszobába vitt bennünket. Megfürödtünk, tiszta ruhát adott ránk.

Utána asztalhoz ültettek, ennünk adtak. Bemutatkoztak: Szavcsenkóék, nyugdíjasok.

– És most mihez kezdenek? – kérdezte a férfi.

– Fogalmam sincs, feleltem. – Bulgáriába mennék.

– Miért pont oda? – kérdezte az asszony.

– Mert semmi sem jut eszembe azon kívül, hogy a bolgár tengerparton él egy unokahúgom. Egy kisvárosban, azt hiszem, Shabla a neve.

– Járt ott valaha? – vágott közbe Szav­csenko.

– Nem jártam. Egyszer vakációztam Bulgáriában, az Aranyparton, de az egészen máshol van és elég régen történt.

– Akkor hogyan találja meg az unokahúgát? Tudja a családnevét?

– Natália a neve. Natalia Harcsenko. Hozzáment egy bolgár tengerészhez, úgyhogy most biztosan másként hívják. De érdeklődhetem majd az ukrán Natália után. Zongoratanárnő. Kisvárosban ismerik egymást az emberek. Remélem, befogad, legalább az első napokban. Bulgária egyébként is NATO-tag és uniós ország. A Kreml keze odáig nem ér már el, nem úgy van, mint korábban, hála istennek… ott biztonságban leszek, nem kerülök Csesznyakov keze közé.

Mása némán, sápadtan ült. Szavcsenko aggódva, enyhe rosszallással nézte, mint a szülő, aki nem biztos abban, hogy gyermeke képes megbirkózni az előtte álló helyzettel. Sóhajtva fordult vissza hozzám.

– És hogy fog eljutni oda?

– Nem tudom. Esetleg busszal?

– Hm. A krími–ukrán határt lezárták. Az új orosz határőröket már értesíthette Csesznyakov, hogy figyeljék a maguk útlevelét. Ne gondolja, hogy részegségében megfeledkezik ezekről a dolgokról. Ez a veszett moszkvai kutya már sok anya szívét összetörte.

– Akkor nem tudom, mihez kezdek, mondtam szomorúan.

– Segíthetek, mondta Szavcsenko. – A nyugdíjam nem valami fényes, halászatból van némi mellékkeresetem. Van egy kis motorcsónakom. Ha a víz csendes, átvisz bennünket Bulgária északi partjára. A GPS megmutatja majd, merre van Shabla. A halászoktól úgy tudom, van ott egy világítótorony meg egy móló, egy kis rakpart, ahol a csónakkal kiköthetünk. Otthagyom magát és visszajövök. Jó időben az út tíz-tizenöt óra, oda. Csakhogy… pénzbe kerül. Az üzemanyag, de nemcsak az. Ha az orosz parti őrség elkap bennünket, jaj nekünk. Elkobozzák a csónakot, pénzbírságot varrnak a nyakamba, még le is csukhatnak embercsempészet miatt… Egyszóval meglehetősen veszélyes dolog…

– Mennyibe kerül? – kérdeztem izgatottan, látván, hogy van remény a szabadulásra.

– Nos… körülbelül háromezer dollárba…

Hallgattam. Kétezer dollárom volt a bankban. Megmondtam neki.

– Csak kétezer dollárom van, ez minden vagyonom. Isten a tanúm rá.

Szavcsenko fújt egyet, elgondolkodott, aztán bólintott:

– Rendben. Mit is tehetnék. Maga közülünk való, megfélemlített, megkínzott szegény ukrán. Segítek. Hozza el holnap a pénzt. A tenger most viharos, de az előrejelzések szerint két nap múlva kitisztul az idő és pár napig csendes lesz a víz. Azalatt elviszem magát és vissza is jövök. A vihar utáni első tiszta éjszakán indulunk.

Mása szótlanul, aggódva nézett.

– Velem jössz? – kérdeztem. Aztán eszembe ötlött, hogy talán nincs is pénze.

– Szavcsenko bácsi, elvinne kettőnket az én kétezremért? kérdeztem könyörgő tekintettel.

– El, felelt egyszerűen Szavcsenko. – Igaz, hogy…

– Van valami félretett pénzem, nem ez a gond, vágott közbe idegesen Mása. – Félek! Nem akarok a parti őrség keze közé kerülni! Nem kérek kábítószert! Nem akarok meztelenül táncolni! Nem akarom, hogy fogdossanak, hogy megerőszakoljanak!

– Jól van, jól van, nyugodj meg. Megsimogattam a hátát. – És akkor mit akarsz csinálni?

– Inkább kockáztatok. Elmegyek busszal a bátyámhoz, Kijevbe. Bármi történne, ott a helyem. Nem maradhatok itt! Egyszer már megszöktem Kazahsztánból, az őrült Nazarbayev birodalmából. Menedékre leltem a Krímben, erre jön Putyin a gengsztereivel! Nincs itt helye rendes embernek. Se méltóság, se béke! A szabadságról nem is szólva! Csak diktátorok mindenfelé!

Másnap Mása búcsút vett tőlünk. Kikísértem a buszpályaudvarra. Fölszállt a kijevi buszra. Könnyesen néztem, ahogy helyet keres magának a többi utas között. Az ablak mellé ült, rám mosolygott. Vajon mi vár rá, sikerül-e majd neki? Mindkettőnkért sajgott a szívem. A busz csendesen kikanyarodott. Mása sem bírta tovább, elsírta magát. Könnyesen integetett a buszablakból.

– Isten veled, olvastam az ajkáról.

Viszlát, Mása, kiáltottam utána a szevasztopoli buszpályaudvar peronján.

Kivettem a bankból a pénzt, este az egészet odaadtam Szavcsenkónak.

– Holnap este indulunk, mondta, és kezembe nyomott egy ötven dolláros bankjegyet. – Vásároljon be az útra. Vegyen konzervet, kekszet, jó sok vizet, egy váltás meleg ruhát, elemet, gyógyszert, cigarettát és egy vödröt. Az enyém túl koszos.

Az indulás napján a piacra mentem, bevásároltam, megvettem a vödröt is, amiről Szavcsenko beszélt, bár elképzelni sem tudtam, mi szükség rá. Cigarettát viszont sehol sem találtam, mióta az oroszok elözönlötték a félszigetet, a cigaretta mindenhonnan eltűnt. Megkerestem egy feketepiaci árust, akinek mindig volt eldugott készlete. Már hetek óta tőle szereztük be a hiánycikkeket, igaz, hogy dupla áron.

Egy egész csomag cigit adott. Csendesen, összehúzott szemmel ült. Előhúztam a pénzt. Fejével nemet intett, nem fogadta el.

– Nincs jó helyen a pénze nálam, mondta óvatosan. – Tegye el, szüksége lesz rá. És eszébe se jusson visszajönni, innen már nincs visszaút. Mása barátnőjét a határon letartóztatták. Isten tudja, mi vár rá. Meneküljön innen, amilyen gyorsan csak tud!

Belém hasított a fájdalom. Szegény Mása. A szánalomtól elfutotta a könny a szemem. Egy gondolatra azonban jeges félelem markolt a szívembe.

– Honnan tud maga ezekről a dolgokról? – kérdeztem csendesen.

– A csempészek mindent tudnak, mondta sötéten. – Most pedig tűnjön el, minél hamarabb. Isten óvja magát!

Amikor leszállt az éj, beültünk Szavcsenko motorcsónakjába és csendesen eltávolodtunk a halászok mólójától. Ahogy az öbölből kifele haladtunk, erős fénycsóvákat láttunk kint a tengeren. Szavcsenko elmagyarázta, hogy azok orosz rakéta-hajók, torpedónaszádok, rombolóhajók, cirkálók, fregattok, őrhajók meg néhány tengeralattjáró. Az égbolton helikopterek köröztek, de repülőgép-motor zaját is hallottam.

– A gazemberek repülőgép-anyahajót is hoztak, mondta Szavcsenko. – Nézze, állandóan felszállnak, leszállnak a vadászgépeik. Nem hagyják Ukrajnát békén! Elvették tőlünk a Krímet. Bár rohadnának már a pokolban!

Lassanként elmaradoztak a fények, én meg némán imádkoztam, amikor a sötétből erős fénycsóva szegeződött ránk és megafonból durva férfihang reccsent:

– Állj! Parti őrség!

– A francba! – mondta Szavcsenko. – Jöjjön ide gyorsan!

Szavcsenko egy hordóba bújtatott, a tetejére ócska halászhálókat, köteleket meg olajszagú, zsíros rongyokat dobott. A hordó a csónak sötét végében állt, egy repedésen néztem, mi következik.

Az orosz kutter a csónak mellé húzott, köteleket dobtak át. Négy jól megtermett férfi ugrott át a csónakba, egyikük a hordónak dőlt. Éreztem az égő cigaretta füstjét.

– Hova, hova éjnek évadján, Sevcsenko bácsi? – kérdezte a kutter kapitánya.

– Kint vannak a lepényhalas hálóim. Gondoltam, megnézem, volt-e kapás.

– És ezt csak az éj leple alatt lehet megvalósítani?

– Ismerik maguk is a fortélyokat. Most melegebb van.

– Melegebb, persze, de mégis! Még csak március vége, hol van még a lepényhal?

– Jaj, hát összezavarodtam. Öreg vagyok már, össze-vissza beszélek. Gébet akartam mondani.

– Hát még a gébhez is korán van, jóember.

– Dehogy van korán! Tele van gébbel a mély. Három napja, a vihar előtt, Kovalcsuk kivetett pár hálót…

– Elég a ködösítésből! – reccsent rá a parti őrség kapitánya. – Nincs ott más, csak tengeri kígyó, az is csak napvilágnál, a vak is látja, hogy maga nem kígyóra vadászik. És nem halra. Az orrom azt mondja, itt cigarettát csempésznek. Úgyhogy elő kóstolóval!

Szavcsenko sóhajtozva előhúzott egy százdollárost. Odanyújtotta a kapitánynak, akinek menten összeszaladt a szemöldöke:

– Bolondnak néz maga bennünket? Rács mögött akarja tölteni az éjszakát? Szedje már össze magát, vénember!

Szavcsenko még nagyobbat sóhajtott, előhúzott még egy százast, azt is odanyújtotta:

– Fiúk, nincs több, ez minden pénzem.

– Rendben. A kapitány savanyú arccal vágta zsebre a pénzt. – Most az egyszer elengedem, de ne csináljon a fukarságból szokást. Nagyon jól tudja, hogy ennyi nem elég, következő alkalommal jobban erőltesse meg magát. Ha rendszeresen és jól fizet, kutya baja nem lesz! És most tűnjön el!

A kapitány visszaugrott a kutterbe, az emberei utána. Fölbúgott a motor, a kis hajót elnyelte a sötét. A motorcsónak egyenletesen ringott a felkavart vízen.

Megkönnyebbülten föllélegeztem. Szav­csenko azt súgta felém:

– Jobb, ha a hordóban marad, míg a nyílt tengerre ki nem érünk. Sosem lehet tudni, ki jöhet még. Rablóbanda!

Körülbelül fél óra múlva kihúzott a hordóból. Nagyon kellett pisilnem, megkérdeztem, hol a mosdó. Szavcsenko nevetve nyújtotta az általam beszerzett vödröt.

– Itt a mosdója. Használja bátran a csónak túlsó végében, a hordók mögött. Ne féljen, nem látok oda. Nekem is van vödröm, de az nagyon mocskos. Azért kértem, hogy vegyen magának vödröt, az legalább az út elején még tiszta.

Három napja először elnevettük magunk.

Sima és nyugodt volt a tenger. Itt-ott felhők úsztak az égen, de a nagyja tiszta volt. Látszott a félhold és ragyogtak a csillagok.

A motor csendesen, egyenletesen zümmögött. Szavcsenko takarót adott, összehúzódtam alatta, aludtam egy kicsit. Ő maga a kormánynál maradt, egyik szivarat a másikról gyújtotta, egy nagy termoszból kávét töltögetett magának, időről időre rumot is kevert hozzá. Hajnalban megrázta a vállam.

– Jöjjön, mutatok valamit magának.

Összerezzentem. Ahogy megébredtem, nem tudtam, hol vagyok. Félelmemben felsikoltottam.

– Nyugodjon meg, kislány! Barátok között van! Nincs mitől félnie!

Összeszedtem magam, nagy levegőt vettem és oda néztem, ahova Szavcsenko kérges keze mutatott.

Néhány nagyobb delfin ugrált a csónak közelében, hallottam a hangjukat is. Elöntött a boldogság.

– Látja, a tengeren barátokra leltünk, mondta mosolyogva Szavcsenko.

Egy óra múlva kikötöttünk Bulgáriában, Shabla világítótornya mögött, a halászok mólóján.

Keleten a tengerből kiemelkedett a nap.

Szavcsenko kisegített a csónakból, motyómat a mólóra tette.

– Remélem, itt otthonra lel, mondta. – Sok szerencsét!

Hátat fordított, elindult a csónak felé, de aztán sóhajtva visszafordult. Egy eldugott zsebből pénzköteget vett elő, a kezembe nyomott ezerötszáz dollárt.

– Nincs szívem egy fitying nélkül itt hagyni magát, idegen földön. Nem kezdhet teljesen üres kézzel új életet.

– De azt mondta, ugye… mondtam zavarodottan neki.

– Tudom, tudom. Hát most nyereség nélkül csempésztem egyet, mosolyodott el Szavcsenko. A maradék pénz nagyjából elég lesz üzemanyagra. Éljen boldogul!

Azzal beugrott a csónakba, elindította a motort, és visszaindult.

Ezután jobbra fordult a sorsom. Megtaláltam az unokahúgom, a férjével befogadtak egy időre. A segítségükkel álláshoz is jutottam, egy helyi kábelgyár laboratóriumában. Jóindulatú emberek élnek itt. Kibéreltem egy apró, régi házat a tengerparton. Az udvaron fügefák és gránátalmafák. Szőlőlugas is van, érezni a nova szőlő édes illatát. A drótokon fecskék ülnek, szikrázik, villog a tenger, a mezőkön most gyűjtik a napraforgót. Hajnalban a mólóról kifutnak a halászok csónakjai, estére megrakodva térnek haza. Tenyérnyi szobáimat csipkével letakart öreg bútorok lakják. Bolgár füvek illata úszik a levegőben, csombor, vadmurok, menta, citromfű, kakukkfű, levendula, hárs. És a vidéki élet nyugalmáé, a csendes felejtésé. Az élet megy tovább. Ez az én történetem.

Esténként kijövök ide, a Fekete-tenger partjára. A rózsás alkonyi ég bánatosan takargatja a terjedő sötétség hegeit. Varázslatos mintázatokat is látni, valami hirtelen szárnyra kelt sellő remekei lehetnek. A teremtés árbócai, a csendes sors vitorlái fölött utolsót röpül még a tengeri sas.

Mint Szevasztopolban, néha itt is a hitetlen csőcselék ellen bosszúra emelkedő, orvul megsebzett óriás hangján zúg a tenger. Bosszú? Kin állanék bosszút? Békére, szabadságra vágyom. A Fekete-tenger déli partján arra is ráleltem. Nehéz elhinni azt, hogy pusztán a szabadságvágy miatt kellett annyit szenvednem. De így van ez a zsarnokokkal.

Még mindig reménykedem abban, hogy a Krím fölszabadul az önkényuralom alól, hogy ledobja az idegen elnyomás béklyóit, hogy lesz még belőle Csesznyakov- és Putyin-mentes övezet. Arról álmodozom, hogy egy napon visszatérek oda, hogy megölelhetem anyám, apám, nővérem. Még csak el sem búcsúzhattam tőlük.

Addig is bámulom a Fekete-tengert, nézem a sötét vizet, szívem csordultig megtelik az elveszett szülőföld utáni vágyakozással, és szeretném a szenvedést, a sebeket, a megaláztatást felejteni. Nem a pusztát akarom látni, hanem az új tavaszt, és nem a mérgek árját, hanem a gyógyító vizekét. Sosem szűnök meg reménykedni, még éjszaka sem, amikor keserű könnyekkel súgom kelet felé: Isten hozzád, drága Krím!

 

 

 

LÁSZLÓ NOÉMI fordítása

 

 

 

Svet di Nahum (1970, Szófia) bolgár író. A Dél-Illinois Egyetemen végzett filozófia szakon, New York, Szófia, Bécs és Frankfurt között ingázik. Több novelláskötetet, regényt és egy színdarabot írt. Műveit angol, német, orosz, szerb, francia, spanyol nyelvre fordították. Svet di Nahum a bolgár PEN központ sajtótitkára. Főbb művei: The Unicorn in Captivity, RAPTUS, The Doctrinaire, Mozart in Prague (A rab unikornis, RAPTUS, A doktrinér, Mozart Prágában).

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében