Oly sok mindenről készült már statisztika, nyilvántartás vagy legalábbis becslés! Azt megbecsülni azonban, mekkora nagyságrendű vagy hány számjeggyel kifejezhető zeneérdekeltségű populáció követte nyomon a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben Leonard Bernstein matinális televíziós oktatókoncertjeit, reménytelen vállalkozás volna. Még az olyan csökött-csonkolt tévécsatornák is, mint amilyen akkoriban a TVR volt, olykor-olykor még ezek is megvásároltak – valószínűleg jó későn, reális piaci ár alatt – néhányat Bernstein eleven, fiatalok számára is pontosan érthető, találóan demonstrált „kisegyetemi” koncertjeiből. Igazi misszionáriusa volt a zenének, szinte hetente készült vele újabb s újabb stúdiófelvétel, a Young People’s Concert részeiben a zongora mögül vezényelte a zenekart, a képernyők előtt ülő tömegek pedig úgy hallgatták, mintha egy krimi trailere volna. Magyarul 1976-ban jelent meg tévés előadásainak java A muzsika öröme címmel.
Bernstein augusztus 25-én lett volna százéves. Massachusetts (USA) szülötte volt, Ukrajnából új életet próbálni kivándorolt zsidó család sarja. Tizenegy évesen egy zongorát örökölt nagynénjétől. Philadelphiában és a Harvardon tanult, az utóbbi egyetemen többek közt Reiner Frigyestől. Korán kezdett dirigálni is, komponálni is. Már a diplomakoncertje előtt, ’39-ben bemutatták (saját vezényletével) A madarak című munkáját. Egyetemista volt még, amikor elszegődött a bostoni szimfonikus zenekarhoz Serge Koussevitzky karmester kisegítőjének, később asszisztensének. ’43-ban már segédkarmesternek nevezték ki a New York-i Filharmonikusokhoz. A mára patinás hírű zenekarnak akkoriban még kizárólag nem-amerikai (értsd: jobbára európai) zeneigazgatói, vezető karmesterei voltak. Bernsteinnak még New York-i kezdése évében hirtelen be kellett ugrania a betegeskedő Bruno Walter helyére egy a Carnegie Hallba szervezett koncerten. A hangversenyt a rádió is közvetítette, s bár Bernsteinnak nem volt ideje összepróbálni a zenekarral, a koncert olyan átütő erejű volt, a kritikusok meg annyira lelkendeztek, hogy a mindössze 25 éves Bernstein hetek alatt a nemzetközi zenei élet sztárjává vált, elannyira, hogy jelentős zenekarok versengtek érte. (Magyar olvasó számára érdekes adalék, hogy e sorsfordító koncerten Schumann op. 116-os Manfréd-nyitánya mellett az akkoriban nagy hatású Rózsa Miklós egy műve, a Téma, Variáció és Finálé, op. 13. is a műsoron szerepelt.) „Csak arra emlékszem, hogy ott álltam, remegtem, nagyon meg voltam rémülve, még próba sem volt. […] Kimentem, és onnantól semmire sem emlékszem. A koncertszünetre sem, csak a végén az állva tapsoló emberekre” – írta később Bernstein nem kis megrendüléssel.
Londoni, csehszlovákiai, palesztinai vendégkarmesteri munkák után 1945-ben a New York City Symphony Orchestra, a városi zenekar zeneigazgatója lett. 1951-ben, Koussevitzky halála után egykori mestere helyébe lépett a Tanglewoodi Nyári Akadémián.
Kapcsolata a New York-i Filharmonikusokkal 1956-ban újult meg, amikor Guido Cantelli tragikus halála miatt ismét beugró karmestere lett a newyorkiaknak, s ezután ott is maradt. 1957-ben első amerikaiként lett a zenekar művészeti vezetője, tizenkét éven át dolgozott velük, és búcsúzásakor a muzsikusok a Laureate Conductor címmel tisztelték meg. Itt, első nagy sikerének helyszínén több koncertet adott a zenekarral, mint addig bárki a társulat történetében. És kinyitotta a zenét a koncerttermi közönségen túl is. Nyilvánossá tette a főpróbákat, a hangversenyek előtt bevezető előadásokat tartott. A bérletesek száma megtriplázódott.
Bernstein saját művei közül gyakran kerülnek fel darabok a műsorrendekbe – világszerte. 1944-es Jeremiah szimfóniája mélyen a zsidó tradícióban gyökerezik, első musicalje, az Egy nap a városban nem kevesebb, mint 463 előadást ért meg, és meg is filmesítették. Az 1955-ös Candide című musical viszont nem volt sikeres, csak 73-szor játszották. Két év múlva azonban jött a West Side Story! Kiri Te Kanawa és José Carreras koncertváltozatán túl természetesen a filmes verzió a legemlékezetesebb, Natalie Wood főszereplésével. Az ikonikussá vált film minden idők legtöbb Oscarral kitüntetett musicalje lett, a West Side Story – Szimfonikus táncok pedig számos zenekar állandó repertoárdarabja. Komolyzenei művei közül mégis talán az 1980-as Divertimentóját játsszák a leggyakrabban.
1990-ben orvosai tanácsára vonult vissza a pulpitusról: túlhajszolta magát, hetente olykor több mint két tucat koncertet vállalt, napi száz cigarettát szívott, ugyancsak napi egy üveg whiskyvel. Tüdőtumorban halt meg 1990. október 14-én.
