"Anyaméh az egész világ"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 18. (752.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Egynyári elégia
Fekete Réka
„Az írás úgy eluralt, hogy sose mondtam le róla” - Interjú Tóth Mária írónővel
Tóth Kinga
A szobalány hűsége
Ady András
Versek
Lackfi János
Szőrös kézél
Aleą ©teger
Az ég fölött a föld alatt
Ádám Szilamér
Villanás
Fodor Balázs
Domesztikáció
Munding Márton
A rozmár hava
Láng Orsolya
Goethingen 8. Tesz-vesz város
Fekete Vince
Törpe eposzok – eposzi töredékek
FISCHER BOTOND
Törpe eposzok – eposzi töredékek
Karácsonyi Zsolt
Törpe eposzok – eposzi töredékek
László Noémi
Törpe eposzok – eposzi töredékek
Márkus-Barbarossa János
Eposztöredék
Ferenczi Szilárd
Egy hátrányos helyzetű kisebbségi Bajkonurban
George Volceanov
Shakespeare: az elárult áruló
Antal Balázs
Hálózatok könyve
TŐTŐS DOROTTYA
Embert kutyájáról?
Demeter Zsuzsa
Távbarátság a jövővel
Borsodi L. László
Műveltség és stílus
Jakabffy Tamás
Vásáry Tamásról, 85. születésnapja után
Kali Ágnes
Ember, gépezet, glitch
 
Fodor Balázs
Domesztikáció
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 18. (752.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.


 

Amikor ősszel lassult a szívverése,

olyankor szerette igazán.

A türelmet, amit az

 

              egyenletes,

              lassú

              lüktetés,

 

és a biztonságot, amit a meleg vér

jelentett. A barlangszerű szobát, ami

ugyan kicsi volt, de talán pont

 

              ettől

              tűnt

              otthonosnak,

 

ahová haza lehetett térni, és bebújni

időnként, míg nem tavasszal felerősödve

magára hagyta, hogy ősztől tavaszig,

 

              néha

              vissza-

              jöhessen.

 

Csak a harmadik ősszel tűnt fel neki,

hogy az állatokhoz való természetellenes

vonzalma váltotta ki

 

              az

              adaptív

              hipotermiát.

 

 

A lehetőség ellenpontjai

 

Megsüllyedt a beton,

anyagát vesztve hullámzott

a testek alatt, ahogy mindazt

 

a felhalmozódott

veszteségtömböt tartotta,

amit maguk fölé szuszogtak.

 

Billegett karjukon, vállukon

a súlyos légtömeg, készen arra,

hogy szétroncsolja

 

koponyájukat, ha nem vesznek

egy mély lélegzetet,

de már csak egymás elől.

 

 

Aminek nincsenek határai

 

Egy gyerekkori fényképből figyeled mostani

önmagad, ugyanolyan kopott fényben,

mint a bútor, ami azóta áll a szobában.

Mozdulatlanul, tehetetlenül, de mindvégig

 

tudatában — mintha egy évtizedekig tartó

kisroham lenne —, hogy a nevetés, amit

hallasz, ennek a néma fotónak az utózöngéje.

Egyszerre létezni minden elmúlt és eljövendő

 

pillanatban. Ez lehet az egyetlen magyarázat

a képmutatásra, aminek nincsenek határai.

A meghasadtságra, amikor a gyógyszerek

után nyúlsz, pedig már rég késő.

 

Mert már akkor is késő volt, mikor először

szembesültél vele, hogy a sapkát, amit felhúztál,

hogy nevessenek, nem veheted le, amíg

mindenki ki nem röhögte magát.

 

Nazca

 

Tanárok gyerekei nem lesznek

űrhajósok. Köszöntik Tyereskovát,

mikor Budapestre látogat,

 

              puszit kapnak

              tőle virágért

              cserébe.

 

Tanári főiskolára járnak. Családot

alapítanak. Gyerekeik hanyatt fekve,

lábukkal a polcon matatva

 

              kínlódják

              magukra

              a pályát,

 

ami eleve adott, hogy rájuk borul.

Szájuk a Nap körüli keringés

menetszelétől cserepesedik,

 

              a sivatagi

              homokban

              megtelepedik 

 

hangyakolóniájuk, és egy száraz

fa árnyékában számukra sosem

látható képeket alkotnak

 

              egymást

              követő

              lépésekkel.

 

 

 

Fodor Balázs 1981-ben született. Jelenleg Budapesten él, kulturális programszervezéssel foglalkozik.

 

 

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében