1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

A fény ujja belém hatol fentről,
jéghideg állati csont, szinte semmit

se világít be, legkevésbé a bűnözőt,
a tanút, az áldozatot: legkevésbé a napfoltok

életrajzában bizakodom, inkább a homályban.
A sötétség fedezékében tényleg megkérdezhetem,

mikor válik kővé a fa és mikor csavarodik ki
belőle egy szobor. Ez másoknak szokatlan,

mint a művész álma, mely papírpénzből
készít madarat, számomra azonban, ki mint folyó

téblábolok, mely medrét nem leli és gyermeki
arcok mosolyát utánozom, számomra az a fontos,

hogy az emberek és a dolgok, melyeket a fénylő
tükörben látok viszont, ugyanazt a teret töltsék be,

és az üveg, széltől száradtan, bizonyságot ad,
hogy a játékfilm és a dokumentumfilm ugyanazon

a tekercsen valóságosan mutatja be életem,
e furcsa képet, mely a végén beragyogja talán

az udvaron a magányos alakokat, ahová a szédülés
elől, hogy elrejtőzzenek, járnak el, mely ide-oda veti

őket, mint a fény ujja, igazán csak a haza fedezékében
lelnek, mely tágasabb minden lépésre és kellemetlenségre.

Alázattal élik meg azt, mint az északi zuzmók, és semmiben
se szenvednek hiányt, semmi sincs, amit a másikért

most meg ne tennének, terhelten, mint a vezetékek,
melyek az égre erősítették a villamosokat Pesten.

Alattuk pedig jéghidegen, mint állati csont,
kegyetlen angyal áll terpeszt ingében,

mely feszesebb, mint a bimbó, kérlelhetetlen diktálja
nekem, hogy hagyjam már abba az írást

és ismerjem be, vezeklőként: az egyedüli történetet,
ami igazán számít, képtelenség befejezni.

Lukács Zsolt fordítása