Cs. Szabó László: Hazajáró lélek. Válogatás az Irodalmi Ujságban megjelent írásokból. Válogatta, szerkesztette és az utószót írta: Szakolczay Lajos. MMA Kiadó, 2018.
Ha évek múlva megkérdeznék, hogy mi maradt meg Cs. Szabó László (1905–1984) írásaiból, akkor minden bizonnyal ezt a két fogalmat említeném: műveltség és stílus. Az „erdélyi peregrinus diák”, a „Szenczi-Molnárok társa” akár esszét ír, akár kritikát, nem mindennapi sokoldalúságával, tájékozottságával nyűgözi le olvasóját. Amint egy vallomásában fogalmaz: műveltségélménye a gyűjtőszemlélet következménye. Akár a világirodalom (Shakespeare, Goethe, Byron, Proust, T. S. Eliot), akár a magyar irodalom (Jósika Miklós, Madách, Petőfi, Krúdy, Szabó Lőrinc) nagyjairól értekezik, akár saját korát és a kortársait bírálja (Sulyok Vince, Gömöri György, Kannás Alajos), egyben látja a szerzők életét, életművét, a kort és a társadalmat, amelyben éltek. Megközelítése, irodalomszemlélete nem szövegcentrikus, hanem kontextuális, aminek a középpontjában mindig a mű esztétikai értéke és az az erkölcsiség áll (szintén két sarokkő Cs. Szabó szemléletében), amit a mű és szerzője képvisel. Az 1956 utáni nyugati emigrációban kibontakozott magyar irodalom egyik, ha nem a legjelentősebb fórumának tartott Irodalmi Ujságban megjelent Cs. Szabó László-írásokból álló Hazajáró lélek című kötet ezért olvasható egyszerre recepcióesztétikai alapú irodalomtörténetként, valamint kor- és mentalitástörténetként, az esszíró és kritikus ízlésbiográfiájaként.
A szerzőnek az Irodalmi Ujságban megjelent írásaiból készült eddigi legteljesebb, tematikai alapon elrendezett, gondos válogatása nemcsak a kötetből kiolvasható „doctus”-ság, irodalmi ízlés miatt magával ragadó olvasmány, hanem a stílus okán is. Illyés Gyula A puszták népe című irodalmi szociográfiájának olvasásakor ragyogott fel számomra az a nyelvi tisztaság, a mondatoknak az az átlátható szerkezete és sodrása, ami Cs. Szabó László stílusának is a sajátossága, és ami nála képgazdag, metaforikus beszéddel egészül ki. Tudatos munka eredménye ez, hiszen maga nyilatkozza: „Ösztönösen írok, arányérzékemre bízom a szerkesztést; aprólékos gonddal csak a megfogalmazáson dolgozom.” Befejezésül, ízelítőül álljon itt egy példa a műveltségbeli széleslátókörűséget és a szarkasztikus korbírálatot egyszerre érzékeltető esszéírói-kritikusi magatartásra Krúdy világa ideologikus megközelítésének bírálata kapcsán: „Marxista szemmel a klasszikus időfogalom szétoldása: bomlási termék, a kimerült polgári társadalom meddőségének egyik szellemi kórtünete, hiábavaló visszahúzódás a történelmi determinizmus, tehát az egyvonalú fejlődés vastörvénye elől az egyéni lélek anarchikus játékaiba. Hasonló bomlási tünet volt akkor Krúdy dallamosított ideje is, az a furcsa Idő, amely valósággal kimuzsikálja fejünkből percmutatóhoz kötött fogalmát.”
