(Burka István képeihez)
Egyszer majd végleg átváltozunk. Arcaink megszűnnek arcoknak lenni, harmadik szemünk szokja majd a fényt, belső totemállataink kiszabadulnak, pórázra kötnek minket, így tanítanak alázatra.
Lélegző árnysejtek leszünk, belénk költözik, bennünk megszűnik a fény, millió sejtünk világít a nyugalom sötétségében, így kutatunk utak után, hogy újra egymásra találhassunk.
Digitalizáljuk történelmünket, a test anyaggá válik, az anyag testet ölt, a test befogja a fényt.
Alattunk tenger, felettünk ég, középen kék átmenetté torzul valóságunk.
Összevarrjuk vonásainkat, génjeinkbe ivódott görcsös mozdulatokká rándulunk.
Néha uraljuk a természetet, a fény formát ad nekünk, formát adunk a fénynek, a vonalakban újjászületik a hold, tusfoltokká fogyatkozik.
Csillagködöket jár be az emlékezet, kódokat küldünk az űrbe, hátha nem merülünk örök feledésbe.
A halál magának rajzolja az utat, végtagjaink az apály hullámai szerint újraalakulnak.
Vannak ők, szemükben tücskök élnek, telek óta azt sem tudják, hogy miért zenélnek.
Megszámoznak, számrendszerekbe írnak minket is, sebeink, azonos színű vérünk takargatják, nehogy kiderüljön: az arc mögött mindannyian ugyanazok, ugyanoda, ugyanúgy.
Számrendszerekbe vértezzük magunkat, pajzsunk a Föld, megkopott.
Alkímia. Az óceán legmélyebb pontján, egy hal szájából lángnyalábok robbanak ki, a nő talpától felfele pikkelyesedik, aztán koponyájától lefele fatörzzsé csonkosodik.
Belecsavaroznak, beleszegeznek minket az örökkévalóságba, nem kérik ki a véleményünk róla.
Nők vagyunk, férfiak vagyunk, nő-férfiak vagyunk, feloldódunk saját anyagtalanságunkban.
