Forradalom, köztársaság, reformáció, mindenszentek, halottak – enyhén zsúfolt ez az időszak. Tele a lég emlékkel, hullott levéllel a sétány. Arénagőzben reszket az elmefény, mint esteli ködben a derengő lámpa. A sétány végében csendes kőépület, zsinórpadlása és kupolája: guggoló emberalak háta és feje. Rezignáltan támaszkodik a villamossínekre, próbál cseppet sem dideregni.
A gesztenyefák alá nemsokára bekanyarodik befőttesüveg-mécseseivel a Márton-napi óvodás menet, másfél óra alatt bepótol mindent, amit a színház képtelen volt elmondani. Addig is állnak a kimondatlan szavak a levegőben, fulladásig tele velük a belváros. Hiába van mindenféle fóruma a kolozsvári magyarságnak, aki nagyobb levegőt venne, annak domborodó mellkasa menten valami tabuba ütközik. Az érzékenyebbeknek könnyes a szemük ebben a csípős levegőben, mint Máriapócsi Boldogasszonyunknak.
Könnycsepp vércseppel keringőzik a történelmileg túlzsúfolt októbervégben, sülnek a gesztenyék és rozsdavörösen tüntetnek a makacsul kapaszkodó levelek. Bántja a szemet a füst, egypáran mégis ott ügyködnek az illatozó gesztenyék körül. Őket annyira nem zavarják a mindenhonnan kiálló tabuk, van nekik honpehellyel bélelt, óarany zsinórozású, gesztenyegyűjtő Bocskaijuk. Mint nekem kulcsos madzaggal átkötött, dacszeggel vasalt anarchista bakancsom.
Innen a fokozott tabuérzékenység. Mutass egy tabut, és kifordítom sarkából az őszi Kolozsvárt. Persze, mint rongyos anarchistának, nekem is inkább csak a szám jár, összevont szemöldökkel, ökölbe szorult kézzel állok a színház előtt, a síneken, és hasztalan püfölöm a zsúfolt levegőt, sehol egyetlen összetört tabu, ha nem vigyázok, még a végén rám tenyerel ez a hallgatag, guggoló színházféleség. Mert azért a tabukkal neki is van egy-két meccse még. Így, október vége felé, a nemzeti lobogós, köztársasági keringőfényben, háttérben szentek és halottak.
