– Talán nem véletlen, hogy akkor készül ez az interjú, amikor Kárpátalján naponta történnek az egyre durvább atrocitások, a magyarságot megfélemlítik, az anyanyelvű oktatást ellehetetlenítik, mintha visszamennénk az időben… Hogyan éli meg ma költőként ezt a nehéz időszakot?
– Dühös vagyok és szomorú. Elkeserít, ami otthon történik. Jómagam egy évtizeddel ezelőtt telepedtem át Magyarországra, majd onnan Kolozsvárra kerültem. Fáj a lelkem, amikor arra gondolok, mi történik otthon. A testvérem családja és a rokonaim ott élnek szülőfalumban, Nagyberegen, a történelem országútján. Felső-Magyarország gyöngyszeme, Beregszász és a Beregvidék magyarsága nehezen éli meg, hogy nyelvileg is be kellene tagozódniuk Ukrajna vérkeringésébe. Az én nemzedékem szülei még emlékeznek rá, hogy a trianoni békediktátummal az ezeréves magyar múltat hogyan igyekeztek a csehek is „végképp eltörölni”, meg arra, hogy 1944 őszén a szovjethatalom a „málenkij robot” révén hogyan csonkította meg a kárpátaljai magyar és német családokat.
Mi meg arra emlékezünk, és meg is éltük, hogy Ukrajna önállósodásakor a fiatal ukrán állam fontosnak tartotta a területén élő kis nemzetek megmaradását. Majdnem három évtizede, hogy Kárpátalján a többségében magyarok lakta települések polgármesteri hivatalain ott lobog a magyar trikolór. Himnuszunkat, Szózatunkat bátran énekelhettük rendezvényeinken, szabadon megélhettük magyarságunkat. Köztudott, hogy Magyarország volt az első, amely annakidején elismerte a független Ukrajnát. Éppen ezért megy arculütésszámba a kettős állampolgársággal rendelkező kárpátaljai magyarok listájának világhálón való közreadása. Hetek óta ettől hangos a média, így nem kell részleteznem, miről is van szó. Pavlo Klimkin, Ukrajna külügyminisztere a közelmúltban a Magyar Televíziónak adott exkluzív interjúban bagatellizálta a fennálló veszélyt, mondván, a sajtó felfújja a dolgot. Az, hogy az ukrán–magyar határon való átkeléskor a kárpátaljai magyar értelmiség képviselőit órákig várakoztatják a Nemzetbiztonsági Szolgálat valamiféle listája alapján, szerinte semmit sem jelent. Mint ahogy az sem, ha valaki kettős állampolgár. Ukrajna törvénye tiltja ugyan más országok állampolgárságának felvételét, de nem helyez kilátásba szankciókat, tehát senkit nem büntetnek meg ezért. És szerinte a nyelvtörvény is csak az ukrán nyelvet védi, nem akarja senki ellehetetleníteni a magyar nyelvű oktatást, csak éppen a jogi ismeretek, a földrajz és a történelem tantárgyakat az állam nyelvén oktatják majd, és mindez a diákok érdekét szolgálja, hogy jobban megismerjék azt az országot, ahol élnek.
És az is semmiség, hogy Beregszászban, ahol a lakosság 52 százaléka magyar, egy hivatásos katonákból álló bázist létesítenek. Merthogy ez nem azért történik, mert a város az ukrán-magyar határ közelében van, hiszen köztudomású, hogy Ukrajna és Magyarország igencsak ápolja a jószomszédi viszonyt. Ön ugyan azt kérdezte, hogyan élem meg mindezt költőként, de mégiscsak kibújt belőlem az újságíró. Elnézést, hogy nem fogom a válaszomat líraira, nem is tehetem: igaza van, mintha visszamennénk az időben.
– Két évvel ezelőtt, amikor a Kagylóének című gyűjteményes kötetét mutatták be Kolozsvárott, elhangzott egy olyan kifejezés is a pályája kapcsán, hogy Ön „csendes forradalmár”, a kárpátaljai magyar irodalom hagyományait, identitását, magára találását önnek is köszönheti. Mit fed pontosan ez a kifejezés, és mennyiben meghatározó a regionális jelleg a térség irodalmában, milyen jellegzetessége van az ott születő irodalomnak?
– Ha az csendes forradalom, hogy annak idején többedmagammal segítettem Kárpátalján a magyar irodalom megmaradását az elhallgatások és kimondhatatlanságok idején, és újságíróként dokumentálója voltam az utóbbi évtizedek sorsfordító eseményeinek, amelyek meghatározzák a kárpátaljai magyarság életkörülményeit, akkor csendes forradalmár vagyok.
Mi jellemző a térség irodalmára? Én úgy látom, tetten érhető egy virtuális hiánybetegség. A biztonság hiánya munkál mindenütt, a tudat, hogy az ország, amelyben élni kényszerül a kárpátaljai magyarság, nem a haza, az elcsatolt terület lakóinak csak az illyési „haza a magasban” maradt. Ezért született itt annyi vers a magyar történelem nagyjairól, a nemzet fájó sebeiről. Aki tollat fog Kárpátalján, érzi a felelősséget azért, amit leír. De szerintem ugyanez jellemző minden idegenbe szakadt országrész irodalmára.
– Erős szálakkal kötődik az Együtt folyóirat szellemi műhelyéhez, Vári Fábián Lászlót többször is említi, amikor kárpátaljai irodalomról beszél, és a folyóiratot is. Milyen volt indulásakor a lap, és milyen most, amikor feltörekvőben van egy markáns fiatal költő-írónemzedék, amelynek tagjai (Lőrincz P. Gabriella, Marcsák Gergely, Shrek Tímea, Kertész Dávid, Kopriva Nikolett, Tóth Dominika, Csornyij Dávid, Nagy Tamás és mások) szintén publikálnak az irodalmi periodikában?
– Hol is kezdjem? Az Ungvári Állami Egyetem magyar szakos diákjainak egy csoportja 1966 őszén létrehozta az Együtt című, írógéppel sokszorosított irodalmi diáklapot, majd annak betiltása után, 1967 novemberében Kovács Vilmos költő mentorálásával Forrás néven működött irodalmi stúdió, amelynek tevékenysége nem nyerte el a szovjethatalom rokonszenvét. Feloszlatása után a pásztor nélkül maradt nyáj szétszéledt, de a legenda közszájon forgott: „Volt egyszer egy Együtt és egy Forrás stúdió”. 2002-ben elérkezett az idő, amikor az Együtt végre igazi irodalmi lap formájában kerülhetett az olvasók asztalára. Vári Fábián László József Attila-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja irányításával publikációs lehetőséghez jutott minden korosztály.
Örvendetes, hogy új nemzedék van kirajzóban. A fiatal kárpátaljai szerzőkről elmondhatjuk: írásaikban érzékenyek a kisebbségi lét sorskérdéseire, de nem regionálisan, hanem egységes nemzetben gondolkodnak. Elvárják, hogy azonos mércével, nem pozitív diszkriminációval bánjon velük a mindenkori magyar írótársadalom. A közigazgatási határ már nem jelent számukra szellemi határt, mint ahogy az egy-két emberöltővel ezelőtt még nagyon nyomasztóan hatott az előző írónemzedékekre. Már nem kell a sorok közé rejteniük mondanivalójuk lényegét: megtehetik, hogy alapos tudással felvértezve véleményt formáljanak mindenről, ami fáj és gátol, ami hátráltat és visszahúz. Egyszóval új szemlélettel gazdagítják az olvasókat és azokat a szerzőket is, akik annak idején ott bábáskodtak a folyóirat bölcsőjénél.
– Erdélyhez és Magyarországhoz is szoros családi kötelékek fűzik, Budapesten, szülőfalujában, Nagyberegen, Beregszászon és Kolozsvárott egyaránt otthon van. A kincses városhoz férje révén kötődik, aki abban a házban született, ahol Dsida Jenő éveket töltött, és elhunyt. A költő az elemi iskola két utolsó és a gimnázium első két évét Beregszászon járta, ahová az első világháború kitörése után érkezett édesanyjával és öccsével, ugyanis ott volt a költő nagyapja állomásfőnök. Izgalmas életrajzi adalék, hiszen Önre nagy hatással volt Dsida Jenő költészete. Mesélne erről a kötelékről?
– 2001-ben megözvegyültem, egyedül maradtam. A lányom egy kolozsvári fiatalember személyében találta meg a társát, abban az időben Budapesten éltek két lányukkal, unokáimmal, Hajnalkával és Orsolyával. 2005-ben, harmincévi újságírói tevékenység után nyugdíjba vonultam, úgy gondoltam, itt az ideje a családegyesítésnek. Ám egy kolozsvári új társsal való találkozás ajándékaként nem sok időt töltöttem a magyar fővárosban: a „kincses város” vonzásába kerültem. Erdélyt az utóbbi néhány évben ismertem meg, a párommal irodalmi estekre, képzőművészeti bemutatókra járunk, sokat kirándulunk, a felfedezések élményeiből több versem született. Otthonkeresőben vagyok és talán nem reménytelenül: a Kriterion Könyvkiadónál Ima mindenkor címmel ez év augusztusában megjelent a válogatott verseskötetem.
Mi, kárpátaljai magyarok is magunkénak érezzük Dsida Jenőt. Hiszem, hogy mint minden helyszíni inspiráció, a városban kisdiákként eltöltött négy esztendő is nyomot hagyott a költő lelkében. Én azonban a lenyomatokat elsősorban nem a verseiben, hanem levelezésében kerestem, nem csak a költőt, az újságírót is meg akartam ismerni. Mivel magam is megtapasztaltam, elsősorban az érdekelt, hogyan hatott személyiségére a sokszor lélekölő lapszerkesztés. A Marosi Ildikó által sajtó alá rendezett Séta egy csodálatos szigeten című Kriterion-kötetben közreadott leveleiből kiderül, milyen gyakran fordult elő, hogy kifutási idő hiányában nem született meg a remekmű.
– Dsida játékosabb, életörömmel teli verseit mintha Füzesi Magda költészetével is párba lehetne állítani, mintha rokonlelkek volnának…
– Örülök, ha így látja. Valóban több versemben is jelen van a „pannon derű” költője.
– Menjünk vissza kicsit az időben, az első verse 1967-ben jelent meg. Hogyan alakult a költői indulása? Magyartanára, úgy tudom, nagy hatással volt önre az út kezdetén.
– Az olvasás terén „mindenevő” voltam. Valóban, a későbbi magyartanárom, a jelenleg Sopronban élő Polczer Irén volt az, aki a klasszikusok felé terelgetett. A Polczer házaspár (osztályfőnököm, Bandi bácsi fizikát tanított, de polihisztor volt) irigylésre méltóan gazdag könyvtárat gyűjtött, tőlük kaptam az első tanulmányköteteket, illetve a „nehéz” regényeket. Az iskolának irodalmi faliújságja is volt, amelybe mindenki írhatott. Itt adták közre első kis négysorosomat tizenegy éves koromban. Nyolcadikos voltam, amikor a járási lapban megjelent az első versem.
– Személyesen ismerte Kovács Vilmost, az egyik emblematikus kárpátaljai költőt. Milyen volt a kapcsolatuk, az első találkozás vele?
– Kovács Vilmos költészete valami különleges csemege volt az irodalomkedvelő diákok számára: más, mint József Attila, vagy Ady, vagy Radnóti. Mondanivalója jóval közelebb állt hozzánk, különösen, hogy tudtuk róla, kárpátaljai. A személyes találkozáskor nagyon közvetlen és jóindulatú volt, nem „szúrta le” a fiatalok zsengéit, biztatott bennünket. A Forrás stúdiót, mint közismert, az Ungvári Állami Egyetem magyar szakos hallgatói hozták létre, de meghívtak soraikba olyan középiskolásokat is, akiknek nyomtatásban már megjelentek az írásaik. Így kerültem én is a stúdióba. Olykor kemény bírálatokat is kaptam a „nagyoktól”. A kritika segített, mert hozzáértően terelgettek egy szabadabb látásmód felé. Mentorunk nem nagyon szólt bele a stúdió életébe, rábízta a vezetést a fiatalokra, de tudtuk, hogy adott esetben számíthatunk rá.
– Kósa Anna balladája című versét többször is elolvastam, tragikus múltbéli eseményt idéz, a málenkij robotot, ahová az Ön édesapját is elhurcolták. Az irodalomnak lehet-e közösségi trauma-feldolgozó szerepe?
– Szívből sajnálom, hogy édesapámmal keveset beszélgettem a lágeréletről. Állandó rohanásban voltam, azt gondoltam, lesz még rá idő, hogy lejegyezzem az Abháziában töltött három esztendő eseményeit. Sajnos nem így történt, ötvennyolc éves korában halálra gázolta egy személygépkocsi. Soha nem beszélt a megaláztatásokról, de annyit azért elmondott, hogy nagyon keserves évek voltak. Mivel szinte gyerekként, húszévesen került munkatáborba, az idősebb fogolytársak őt küldték ki a faluba, hogy szerezzen valami élelmet. Sokszor fagyott marharépa volt a zsákmány, az adott erőt a másnapi kegyetlen munkához. Én még ismertem szülőfalumban azt az öregasszonyt, akinek egyetlen fiát hurcolták el 1944 őszén, és ebbe beleőrült. Minden idegenhez odament, és könyörögve kérte: „Ne bántsátok a fiamat!” Sokáig birkóztam a témával, míg végül megszületett a Kósa Anna balladája. De ugyanolyan fájdalmat okozott az Évforduló című versem megírása is. És újra meg újra eszembe jut édesapám idősebb nővére, aki huszonnégy évesen maradt özvegyen két kicsi gyermekkel, mert fiatal férjét már Szolyván a gyűjtőtáborban meggyilkolták „a dicső felszabadítók”. A sztálinizmus áldozatainak emlékére tartott rendezvényeken gyakran szavalják e verseimet és talán tényleg segítik a lelki sebek gyógyulását.
– Alapító főszerkesztője a 2005 óta megjelenő, budapesti székhelyű Kárpátaljai Hírmondónak, a Kárpátaljai Szövetség lapjának. A folyóirat negyedévente jelenik meg, hídszereppel bír a Kárpátaljáról Magyarországra elszármazottak és a szülőföldön maradtak között. Talán sose volt ennek olyan nagy jelentősége, mint ma.
– A Kárpátaljai Szövetség több mint negyedszázada jött létre, a közösség, a gyökerek megőrzésére fókuszál. Ezt a célt szolgálja a Kárpátaljai Hírmondó is. Igaza van: talán soha nem volt ennek akkora jelentősége, mint napjainkban. Fentebb már beszélgettünk arról, úgy tűnik, mintha visszamennénk az időben. De újra és újra le kell írnunk, hogy Kárpátalján a magyarok ezer év óta otthon vannak, még ha a betolakodók csodálkozva mondják is, hogy „nahát, Ukrajna milyen szép országrészt adott a magyaroknak!” Mert hiszen nekik „térkép e táj”, de nekünk szülőföldünk az egyelőre csak „médiaháborútól” ölelt, anyaföldtől elszakított kishaza. És meg kell írnunk minden rezdülését, szomorúságát, örömét, és hírt kell adnunk arról, hogy vagyunk, élünk.
– „Füzesi Magda verseiben tetten érhető az egyetemességre való törekvés, a humánum mindenen átszűrődő relevanciája, és a helyi/helyzeti kötöttségek keretezettsége. »Ezüst cérnám elfogyott régen,/ nem vezet erdei ösvényen./ A vadak nyomát fű takarja,/ alszik a mesék birodalma« – így kezdi Füzesi Útban hazafelé című 1978-as versét.” Farkas Gábort idézem, aki tanulmányt írt munkásságáról. Mennyire érzi ezt relevánsnak, jellemzőnek, összefoglalható dióhéjban ezzel Füzesi Magda költészete?
– A fent említett vers megírása óta eltelt négy évtized. Ennek ellenére még mindig „hazafelé” tartok, csak most más irányból. Mikes Kelemen szavaival élve: „Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.” Akármerre is vezetett-vezet az utam, én kárpátaljai magyar vagyok, ezt mindig és mindenütt büszkén vállalom. A gyökerek szempontjából fontos az önmeghatározásban a regionális megkülönböztetés: a világ a globalizáció felé halad, és ha már nem tudatosítjuk azt, hogy „honnan jöttünk”, csak azt, „hová megyünk”, elvész az élet sava-borsa. És ha verseimben „tetten érhető a humánum mindenen átszűrődő relevanciája”, örülök neki: igen, ezt akartam mondani…
Füzesi Magda költő, újságíró, 1952. május 3-án született Nagyberegen (Szovjetunió). 1969-ben érettségizett szülőfalujában, majd Beregszászban nyomdász lett. 1975-től a Vörös Zászló (1991-től az újság neve Beregi Hírlap) munkatársa, majd főszerkesztője. 2005-ben, nyugdíjba vonulása után Magyarországra költözött. Ettől az évtől alapító főszerkesztője a budapesti székhelyű Kárpátaljai Szövetség lapjának, a Kárpátaljai Hírmondó című folyóiratnak. 2012-ben kötött házassága révén Kolozsvár lett a harmadik otthona. Az Erdélyben gyűjtött élményeiből számos írása született.
Első verse 1967-ben jelent meg, azóta folyamatosan publikál. Kárpátalján, Magyarországon, illetve Erdélyben összesen tizennégy kötete jelent meg. Írásai számos magyarországi és erdélyi lapban, illetve antológiában láttak napvilágot, verseit közölték orosz és ukrán fordításban is. Oroszból és ukránból fordít. A Forrás stúdió és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alapító tagja. 1986-ban az Ukrajnai Írószövetség, 1991-ben a Magyar Írószövetség, 2005-ben a Magyar Művészeti Akadémia fogadta tagjainak soraiba. 1996-ban Toll-díjat kapott, 2003-ban Táncsics Mihály-díjjal tüntették ki, 2015-től szülőfaluja díszpolgára. Legutóbbi kötete: Ima mindenkor (Válogatott versek). Kriterion Könyvkiadó, 2018.
