Tűznyelő torkán a láng
Hogy viszonyul a testhez egy balettáncos,
hogy egy fotós vagy festő? Hogy viszonyul
a masszőr vagy az orvos? És hogy a költő?
Hogy a kurva? Kinek mi és mi nem a test?
Mi a testnek a sötét ruha és mi a meztelen fény,
melyik hiányától lesz kiszolgáltatott, feltárt,
s melyiktől nyers és obszcén, akár a hentes
kezében a hús? Mi az érintés a vaknak,
a rúdtáncosnak vagy a papnak, mikor az ostyát
a lány szájába adja, s ujja véletlenül a puha,
nedves nyelvhez ér.
Mit jelent a test a földnek: földolgozandó anyagot,
táplálékot vagy fölösleges lerakódást, terhet?
Mit a víznek, ha benne bomlik apró cafatokká,
miközben kiáztatja a testből a vágy élénkpirosát,
csak az alapfehérrel nem tud mit kezdeni. Vagy ott
a tűz, pazar emésztése, akár egy kamasz fiú:
étvágyának még nem szab határt az öregedés.
Mit érezhet a jég, mikor még szinte hozzá se
értél, máris izzad, s maga lesz az elcsöpögő verejték?
Vagy a hó, ha izgatottan markolod, de már az aktus
előtti ölelésben elfolyik.
Hogy viszonyul saját testéhez a húsevő növény,
miután vegetáriánus étrendre szoktatták?
Mi a tűznyelőnek a láng? De talán inkább:
Mit érez a láng, mikor lenyelik, de rögtön kiokádják?
Nem néz vissza
Kozmár Klárinak
és Orfeusznak, megértéssel
Fibonacci kacsázik a parton, közben magában számol.
Ha nem lenne meztelen, bal kezét zsebre dugná, hogy
titokban egy koszos, rongyos, de pont elég mély résen át
megszöktesse a vágyat. De most csak nézi, ahogy a kavics
dobálja magát: érinti, löki, lökdösi őt a víz-
tükör. Nem néz bele, alámerül. Először csak alig: érzi
még a víz és kő találkozásának pattogó ritmusát, csak kóstolgatja,
méregeti, mennyi az annyi, meddig mehet.
De gyorsan vált a befogadott kapkodó turkálásra, egyre mélyebbre
merészkedik, akár egy gyöngyhalász, le egészen a tengerfenékre:
puha, rózsaszín húsban keményre csiszolt légbuborékokat gyűjt.
Feszít erőszakkal. A kifosztott testet otthagyja héjastól a sötétben.
Elfogy a levegője. Nem néz vissza.
Sokat vitt el még lyukas zsebbel is, akár tegnap este
a kimerült, fiatal srác hárfakoncert után. Üresen hagyott,
egy egész nézőtérnyi ürességgel, és semmi szemérem.
Szőrös női kéz simogatását kívánta.
Mindegy volt neki, hogy te vagy ő csinálja. Csak legyen
intenzív, és végig – de legfeljebb csak négy percig – tartva
a taktust, precízen. Micsoda mechanika, és pontos fejbenszámolás!
Mégis összepakolsz – kevesebb, mint négy perc – és tempózol
a hotel folyosóján a liftig. Lihegsz, s lihegnél tovább az irányított
zuhanásban, de a mozgás megakad, megáll, az idő gyorsul, órák
telnek el, s egyre csak szorul és szorul, fogy a levegő a 2x3 méter
zárt térben, s a liftboy már rég nem a szeretőd, hogy meghallja
könyörgő éneked. Eloltja a lámpákat a folyosón, és ráérősen tovább-
csoszog. Tudja, hogy ott vagy, de nem néz vissza.
Ájulás előtt – hajnali kettő – a sötéttel és tükrökkel teli felvonóban
eszedbe jut, hogy elhagytál egy arcot, egy fotóról készült rajzot.
Talán még a vonaton. De már nincs vagon, ahová vissza lehetne érte menni.
Nincs rajz sem, csak a férfi a rajzon, de az is már csak ott. Ruhátlanul, messze.
Próbálsz nem emlékezni. De lehet-e nem visszanézni?
Ott lehet-e hagyni Perszephonét csak úgy a sötétben?
Mellár Dávid 1992-ben született Pozsonypüspökin. Jelenleg a Pozsonyi Comenius Egyetem Magyar nyelv és irodalom tanszékének doktorandusza.
