Milbacher Róbert – a 2016-ban Margó-díjjal jutalmazott Szűz Mária jegyese utáni – második kötete, a Léleknyavalyák idén nyáron jelent meg, a budapesti Ünnepi Könyvhét idejére időzítve. Míg a két éve nagy sikert aratott Szűz Mária jegyese egy elméletileg nehezen meghatározható, képlékeny kompozíciós forma, a novellafüzér (vagy novellaciklus) jegyeit viselte magán, a szerző legújabb munkája egy jól behatárolható (ugyancsak 19. századi) műfaj, a detektívtörténet („bűnregény”) külsőségeivel kecsegteti az olvasót. Aki azonban egy hagyományos – Doyle-ra, Agatha Christie-re vagy Raymond Chandlerre emlékeztető – nyomozástörténetet vár, némileg csalódni fog, hiszen a könyv lényegében egy „meta-krimi” vagy „krimi-archeológia”. A Czakó Zsigmond drámaköltő 1847 decemberében valóban megtörtént tragikus halálával foglalkozó cselekmény ugyanis retrospektív módon, az 1850-es évek elejéről tekint vissza az egykori kissé homályos öngyilkosság körülményeire, a nyugalmazott pesti alkapitány (az immár fiktív) Hummel József szemszögén keresztül. Az olvasó elé állított történet intervallumában sehol egy bűneset, csak néhány (egymásnak néha ellentmondó) nyom a múltból, s az utószó el is árulja, hogy a könyvnek nem a bűneset felgöngyölítése, hanem az első magyar krimi eredetének felkutatása a célja. Ha a cím nem utalna kellőképp erre, innen is sejthetjük, hogy nem feltétlenül a „sztoriban” kell keresnünk Milbacher könyvének értékeit.
Ugyanis Hummel József nyugalmazott városi alkapitány mindennapjainak bemutatása, s a teljesen eseteleges módon újraaktualizált, ám csak lassan iperedő nyomozás – tömören összefoglalva – nem csupán a bűntényre vagy a bűn természetére és okaira (társadalmi szimptómákra, a lélek nyavalyáira) keresi a választ, hanem (miként a reflexívebb krimik egyik-másika) felveti a valóság megismerhetőségének kérdését. Hummel Józsefet „dohányzószobává előléptetett” szalonjában (és állandó komornyikja, a századfordulós burleszkekből kilépett Hajós Lőrincz társaságában) ismerjük meg mint a módszeresség, az átgondolt, mérlegelő döntéshozatal, egyszóval a hideg racionalitás mintaképét és a modern („positiv”) természettudományok kedvelőjét. De hiába a főhős higgadtsága s a 19. század közepének tudáshorizontját (és a kor tudományosságát) képviselő elbeszélő okoskodása, már az első oldalakon, a napi sajtó olvasása közben kilöttyentett forró kávé nyomán fény derül a mindennapi élet irracionális voltára. A narrátor aprólékosan ecseteli, miképp áll össze Hummel reggeli szivargyújtási rituáléja (mit miért, mikor és hogyan csinál az alkapitány), mintha mindennek megvolna a maga etikettje, azonban a lélekre és a gondolatokra jótékony szivarfüstnek a földöntúli élménye (vagy ennek váratlan, csalódást keltő elmaradása) előre sejteti, hogy hősünk egy ponton túl híján van az észszerű magyarázatoknak. S ez az érzés a történet előre haladtával csak fokozódik. Az említett bűnesetről szóló egykorú cikkekről Hummel számára kiderül, hogy hiányosak, s részleteikben (dátumok, nevek) ellentmondanak egymásnak; az öngyilkosság korabeli „kézikönyvének” (Kovách Lajos: Értekezés az öngyilkosságról, 1842) tézisei nem alkalmazhatók a gyakorlatban; a Czakó Zsigmondról készült litográfia – fiziognómia ide vagy oda – nem ad választ az „önelveszejtés” indítékaira, s végül Hummel hiába merül el Czakó drámáiban, az öngyilkosságot egyébként témájukká tevő művek (A kalmár és a tengerész, a Végrendelet és a Leona) nem tudják maradéktalanul felfedni egy boldogtalan lélek rejtelmeit.
A nyugalmazott városi alkapitány, akit eleinte kissé nevetséges staffázs-alakként ismerünk meg, a könyv közepe táján az európai későromantika megszállottjainak, a prózai hétköznapokból a misztikum világába csöppenő (E. T. A. Hoffmann, Edgar Allen Poe és Gogol műveiben felbukkanó) figuráinak válik rokonává. S erre az elbeszélő is reflektál, hiszen eddigi életmódjával ellentétben most „[…] egy olykor tétován meg-megálló, és a sétabotjával a porba titokzatos ábrákat rajzolgató, majd váratlanul sebes tempóra váltó, s közben ugyanezen sétabottal egyenesen hadonászó Hummellel találkozhatni, ki úgy viselkedék a szerencsére teljesen kihalt Reáltanodán, mint – sajnálatos és az alkapitányhoz méltatlan ugyan, de az igazsághoz híven ki kell mondanunk – egy megszállott, ki egyáltalán nem látszék tudomást venni a külvilágról önnön daemonaival való viaskodása közepette.” Bizonyos értelemben nevetséges (és humorosan bemutatott) vergődése már korántsem egy rejtély megoldásáról szól, hanem az emberi ráció megingásáról és a korban (1849 után) oly károsnak értékelt romantikus világképpel (a transzcendenssel, a misztikummal) való néha nevettető, de többnyire visszarettenésre késztető találkozásáról. Innen nézvést a könyvnek nem az az igazi rejtélye, hogy vajon Czakó Zsigmond valóban önkezével vetett-e véget az életének Cs[engery]. A[ntal]. pisztolyával, avagy egy amolyan „amerikai-féle” párbaj következtében lelte halálát. Sokkal inkább az, hogy mi lehettett Hummel József nyugalmazott városi alkapitány sorsa, miután „[…] óvatos és némileg tétova léptekkel – mint ki félve vízbe gázol […] – átment a hídon a Tabán irányába tartván, hogy aztán alakja belevesszen a túlpart ugyan már sárgulni, sőt itt-ott rozsdállni kezdő, de még mindig buja vegetácziójába.”
Jóllehet nem teljesíti a krimivel kapcsolatban reflexszerűen aktivizálódó olvasói elvárásokat, Milbacher Róbert könyve korántsem unalmas olvasmány. Miközben a felszínen egy kissé érdektelen nyomozást kell követnünk, a háttérben rengeteget megtudhatunk a kor gondolkodásáról az olvasóhoz különös érzékenységgel szóló elbeszélő révén. A kor nyelvén beszélő – a fikció szerint a szöveg 1867 körülre datálható −, s ezt ortográfiájában is hűen tükröző narrátor, noha egyszer sem téveszti szem elől Hummel József lábnyomát, nem csak a kor tudományos nóvumairól számol be, vagy a regény és a dráma között elméleti különbségekről értekezik, nem átall a kávéfogyasztást illetően is jó tanácsokkal szolgálni az olvasónak. A Szűz Mária jegyesében már megtapasztalhattuk, a szerző milyen jól bánik a különböző nyelvi regiszterekkel: míg ott az élőbeszédszerű írásmód volt különösen kidolgozott, ebben a szövegben szinte tobzódik a régies nyelvi alakok (például az elbeszélő múlt), szakmai műszavak és korabeli latinizmusok kacifántos fordulataiban. A kötet felépítése is egy ma már távolinak tűnő irodalomszemlélet konvencióit tükrözi: a regény tizennégy fejezetét és epilógusát egy minden körülményt jól bemutató utószó követi, melyben immár nem a narrátor, hanem az author szól az olvasóhoz, aki még az íráshoz felhasznált szakirodalmi munkákat is illedelmesen közli. Sehol semmilyen posztmodern elbizonytalanító gesztus, szánt szándékú metafikciós homály.
Azok számára lesz izgalmas olvasmány a Léleknyavalyák, akik Czakó Zsigmond vélt vagy valós öngyilkosságában s a köré kerített nyomozásban nemcsak egy réges-régi bűneset avítt (tudományosan is felülbírálható) beszámolóját látják, hanem érzékenyek a kor gondolkozására, arra, hogy mit jelenthettek 1852-ben azok a kérdések, hogy: Honnan származik a bűn? Miért a társadalmi egyenlőtlenségek? Mik határozzák meg lelki rezdüléseinket? vagy Hová vezet a civilizáció fejlődése? E sorok írója őszintén reméli, hogy ez a kiváló regény megtalálja olvasóit. (Amelyre jó alapot szolgáltat – a megjelenés időzítésén túl – a szerző neve is. Tudniillik Milbacher Róbert a nagyobb könyváruházakban Moldova György előtt, a magyar könyvtári rendszerekben pedig éppenséggel Mikszáth Kálmán után helyezkedik el. Égből hullott adomány ez, de semmiképp sem érdemtelen.)
Milbacher Róbert: Léleknyavalyák – avagy az öngyilkolás s egyéb elveszejtő szerek természetéről. Magvető Kiadó, Budapest, 2018.
