"pedig a legenda szerint lelke is volt egykoron"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 5. (475.) SZÁM - MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Valami Sárospatak ügyben
Karácsonyi Zsolt
Életkép a múltból
Kántor Lajos
Megrendeltként szabadnak lenni... - A költő Szilágyi Domokosról
Szőcs István
Merengő
Pomogáts Béla
Búcsú Beke Györgytől
Jancsó Miklós
Autóstop
Daniela Danz
És te kékem és te szürkém
Ovidius Konstancán
Overkill
Jeanette Winterson
Zsoltárok
Aleš Debeljak
Az ősök iránti adósság
A sötétség tanítása
Álmodj, írj, radírozz
Terra mobilis
Mária Magdaléna
Befagyott monarchia
Mihai Măniuţiu
A grund
Dan Mircea Cipariu
riport a cunamiról
ambulancia
Balázs Sándor
Emlékeim Gyuriról
Egyed Péter
"Apák bűne"
Terényi Ede
... és összecsendülnek-pendülnek a hangok - Mindenáron avatgard
Hírek
 
Mihai Măniuţiu
A grund
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 5. (475.) SZÁM - MÁRCIUS 10.

(Pe maidan)

– És ez melyik? Luki? Feri?
– Melyik a csaj és melyik a srác?
– Szörnyen egyformák, szörnyen büdösek!
– Azt mondják, hogy az egyik inkább nőnek néz ki.
– A másik meg hektikás és a tüdejének annyi.
– Melyiket kaptuk el?
– Tán ikrek lennének.
Az emberek arca lázas, beesett, Luki vagy Feri köré gyűlve, ide-oda lökdösik, csipkedik, taszítják körbe-körbe.
– Lu-ki-ki! Fe-fe-ri! Lu-ki-fe-fe-ri! – tolong, mekeg, ugat, nyerít a tömeg.
– Ha mind a kettőt hívod, nem válaszol egy sem.
– Ha csak az egyiket, mind a kettő válaszol.
A tömeg felhördül:
– Hé Luki! Hé Feri! Hé Lukiferi!
– Nyugodjatok le, ha mindkettőhöz szóltok nem válaszol egyik sem, rikoltja barátom, a sintér, nyakon csípi Lukit vagy Ferit és fojtogatni kezdi.
– Hívjuk őket sorra!
– Hívjátok őket sorra!
– Ha nem ő az?
– Ha nem ők azok?
    A városháza mögötti senkiföldjén, a csőcselék közepén a sintér szép lassan, módszeresen fojtogatja Lukit vagy Ferit.
– Úgy, úgy, míg meggebed!
– Múljon az étvágya!
– Hé, még van kedved rágni a vesénket?
– És írni furfangos sírverset, meséket?
– Engedjétek csak el! Játszani támadt kedve. Tán kockázni akar velünk.
– Gyere csak, apuskám! Próbáld csak elvenni a pénzünket!
– Ne legyetek marhák, ne engedjétek el, mert a cigány cseles, elhúzza a csíkot.
– Ha ez cigány én pap vagyok. Ez a rongy egy senki...
– A cigány ravasz, ha úgy fordul nem is látszik rajta milyen fajta.
– Tisztára cigány a hányadék! Nem látjátok milyen lila a pofája?
– Lila, mert a sintér szorítja a gigáját.
– Kiszedi a bogarait. Éljen a sintér!
– Hé, Lu-ki-ki-fe-fe-ri! Most berezeltél! Pórul jártál! Felsültél!
– Micsoda szerencsétlen! Micsoda cafat! Figyeljétek hogy csivitel, hogy kényeskedik!
– A szemei kiguvadnak és úgy pislog mint egy szűzlány. Esküdni mernél, hogy tetszik neki!
– Tetszik neki, hogyne tetszene, felpumpáljuk a tökét, és a szerszámát is!
– Aszondják, hogy adnak egymásnak.
– Kicsoda?
– Az ikrek.
– Lukiferi.
– Melyik a köcsög?
– Melyik a pinás?
– Hát, az a csöcsös.
– A hektikás?
– A menyasszony nem hektikás.
– A másik, a kiskakas, az köhög.
– A senkiháziak! A dögök! A buznyákok!
– Rászoktak a májra... a zsigerekre...
– Kiszopják a velőnket... elszedik a pénzünket kockán...
– Aztán még ők teszik az eszüket.
– Megigéznek és kifiguráznak a sírverseikben.
– Mert költők lennének az arcok...
– Olyan különös költők, akik sírverseket firkálnak...
– Na és, mi nem tudunk írni?
– Megírjuk mi a sírversüket!
Arcuk megnyúlik, még erősebben megfeszül, egymásba könyökölnek, kivillantják zöld, fekete fogaikat, csujogtatnak és kalapjaikat a feldobják a magasba.
– Ne öljük meg, szólok oda a sintérnek hirtelen és meggondolatlanul, és csodálkozom magamon, mi jött rám, mi késztetett erre, és már bánom, hogy kiböktem egy szót is.
A sintér elengedi Luki vagy Feri nyakát és megrándítja ajkait:
– Tehát? Lehet tudni miért kéred ezt?
A tömeg lenyugszik és figyel. Nyáladzik, forrong mindahány.
– Miért, hékás? Miért ne ölje meg?
Megvakarom a fülem tövét és a homlokomat ráncolom.
– Nem vagyok bolond, se holdkóros... szó se róla, hogy elengedjük... De szeretném másként halni látni... mintha csak a saját kezétől...
– Ez nem teszi fel a hurkot magának, horkantja a sintér. Nagyonis megkent. Túl nyavalyás.
A többiek is felmordulnak:
– Ez még a sintérnek se akar meghalni, hát még ha rábíznánk a dolgot...
– Nem hal ez meg, amíg minket nyúzhat.
– A gazember! Túl nyughatatlan és túl telhetetlen.
– Mégse sietném el, szállok szembe én. Legalább ragadjuk mindkettőt nyakon. Ne kockáztassunk. Mert csak az egyiket csíptük el, és nem tudni melyiket. Nehogy bonyodalom legyen belőle. Netán csapdába essünk.
– Az egyik hektikás, a másik szinte nő, mondja a sintér, és rögtön meg is rázza Lukit vagy Ferit.
Rendben van, mondom. És ez hogy van? Melyik az? Mert ez itt úgy köhög, hogy a tüdejét, a lelkét is kiköpi, és közben úgy lóg a mancsaid között, mintha annyi ereje se lenne, mint egy nőnek.
– Ugyan, fogalmam sincs, minek nézel, varázslónak? De azt tudom, hogy miatta nem megy túl jól nekem, megvertek szemmel és mindenféle furcsa leveleket és sírverseket kapok, talán megszámláltattak már a napjaim.
– Ők ikrek de csak az egyiket ölöd meg. Érted? Ez nem elég. Kutya legyek, ha elég. Én azt mondom ne siessünk, várjunk míg mindkettőt nyakon csípjük. Ereszd már el kicsit...
A sintér ujjbegyei kifehérednek, Luki vagy Feri hörög, habzik a szája.
– Legyünk óvatosak, mondom. Megtörténhet, hogy ez nem is Luki, nem is Feri. Lehet, hogy Luki és Feri megint csak kitol velünk, nem ez lenne az első alkalom.
– Senki se röhöghet rajtunk! tör ki egy nagyorrú, sztentori hangon. Éljen a sintér!
– Pusztuljon Luki! Pusztuljon Feri! horkannak fel azonnal a többiek.
– Ki a zsírt belőle! Tépd ki a zúzáját!
– Húzd ki a beleket a seggéből!
– Az anyját az iker buzijának!
A sintér felsóhajt és lazít a szorításon, míg én, ha már úgyis elbaltáztam a dolgot, úgy gondolom szép lenne befejezni a vacilálást, meg a dadogást, és megmutatni nekik, hogy nem csak a levegőbe beszélek.
– Vajon megölhetjük azt, akit nem szeretünk? – suttogom, és az az érzésem, hogy nagyon agyafúrtan fogalmaztam.
A földre ereszkedem és a bicskámat tartó madzaggal szöszölök, miközben idegesen kapargatom a földet. A többiek is leereszkednek, bicskáikkal idegesen kapargatják a földet és sandán méregetnek bozontos szemöldökük alól.
– Nem hagyom, hogy kicsússzon a kezeim közül, morogja a sintér.
– Hát, persze hogy nem, mondom én. Nem hagyhatjuk, hogy kicsússzon a kezeink közül.
– Úgy, nyugtázza a sintér és erősebben szorítja.
– Én azt mondom, hogy ne te öld meg. Szerintem adjuk kézről kézre és öljük meg együtt. Mit szólsz? Bicska van elég.
    Luki vagy Feri elájul.
– Aha, vicsorogja a sintér és rámvillantja tekintetét. Elkaptalak aranyoskám. Azt akarod, hogy megússza. Belerakod a frászt ő meg elájul. Tehát, ez nem Luki vagy Feri, valaki más, mert, ahogy tudom, ők nem ájulnak el. De mondok neked valamit: hiába lágyul el és kényeskedik itt nekem, úgysem tud átverni. Nem húz be a csőbe.
    Felállok és a bicskámat Luki vagy Feri combjába vágom. A többiek követik példámat – szúrják, karcolják, vágják. És Luki vagy Feri vérzik.
– Aha, húzza el a száját a sintér. És ez mit még akar jelenteni?
– Nem tudom, mondom én. Csak kicsit bizonytalan vagyok.
– Azt akarod mondani, hogy Lukiferi nem vérezhet.
– Nem vérzik, mondom én. Egy biztos: nem vérzik.
– Ja, vagy úgy, mondja a sintér.
És lazít a szorításon.
– Vágjuk meg mi is magunkat, mondom. Épp elégszer át voltunk verve, ha éppen arról van szó.
    Elsőnek vágok magamba. Ezt csinálja a nagyorrú és még néhányan, egyik se vérzik.
– Fordítva van, mondom.
– Nem értem, mondja elkomorodva a sintér.
– Én sem értem. De ami van, az van.
A sintér erősebben szorítja.
Az emberek egymást szurkálják bicskáikkal, feltépik a régi sebeket, átszúrják tenyerüket és lábfejüket.
– Nem vérzünk sehogysem, mondják elbátortalanodva.
A baj a levegőben lóg, ajkukat harapdálva, gyanakodva néznek ide-oda, készülnek olajra lépni.
– Hogy Luki, hogy Feri, egykutya!
– Gyertek és hagyjunk neki békét.
– Hogy ő Lukiferi, kit érdekel?
– Nem érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele.
– Nem érdemli a mucsok!
– Még arra ébredünk, hogy valami betegséget is ránk ragasztott!
– Épp elég, hogy senki se vérzik...
Eltávolodnak, settenkednek, felszívódnak lassan.
– Legalább a kockáikat el kellett volna venni, mert nyerő az mind...
– Kikérdezhettük és aztán elverhettük volna.
– Akárhogyis lyukasztani jól kilyukasztottuk.
– Hogy tanuljon belőle.
– Nem ártott volna egy-két ujját is levágni, ne mind tartsa költőnek magát...
– És ne mind írjon sírverseket titokban.
– Hagyd a fenébe, semmi értelme, mondja fogcsikorgatva a sztentori hangú, ott van a testvére, hogy megírja...
– Tényleg úgy van, hagyd a fenébe...
– A francba az ótvar seggdugacsokkal!
A senkiföldjén szemétbűzt kavar össze csípős porfelhőkkel a szél. A sintér félreköp és erősebben szorítja.
– Mi van a jónéppel? Mi van velük, hogy elmennek?
– Te nem láttad, ahogy összeszurkálták egymást, és egyikük se vérzett?
– Torkig vagyok velük! Szóval, ez itt nem Luki vagy Feri?
Vállat vonok és teszem magam, de nem túl meggyőzően:
– Te mondod, nem én.
De a sintér csak köti az ebet a karóhoz:
– Ők, a többiek, ők Lukiferi?
– Ha tőlem kérded, én azt hiszem, ez vagy Luki vagy Feri.
– Na, látod? Valami nincs rendjén ezekkel.
– Mintha velünk minden rendben lenne?
A sintér enged a szorításon.
– Ami engem illet, nem tudom, nem próbáltam.
– Akarod, hogy megszúrjalak? kérdezem én.
Nem lenne releváns, mondja, miközben félrenyel, fulladozik, és enged a szorításon.
– Másodsorban pedig...
– Milyen másodsorban?
– Azt mondtam, hogy valami nincs rendjén velünk sem.
– Ja, vagy úgy, mondja ő.
– Különös, mondom. A viselkedésünk fenemód különös. Mert gyötörjük. Bárki is legyen. Azt hiszem így nevezik azt, amit vele teszünk, bárki is legyen. Azt hiszem kínozzuk éppen.
– Ja, vagy úgy, mondja a sintér és megszorítja Luki vagy Feri gigáját, aztán elereszti, ismét megszorítja és elereszti, megszorítja és elereszti, megszorítja és elereszti újra – Ja, vagy úgy, mondja ő.

Karácsonyi Zsolt fordítása




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében