(Pe maidan)
– És ez melyik? Luki? Feri?
– Melyik a csaj és melyik a srác?
– Szörnyen egyformák, szörnyen büdösek!
– Azt mondják, hogy az egyik inkább nőnek néz ki.
– A másik meg hektikás és a tüdejének annyi.
– Melyiket kaptuk el?
– Tán ikrek lennének.
Az emberek arca lázas, beesett, Luki vagy Feri köré gyűlve, ide-oda lökdösik, csipkedik, taszítják körbe-körbe.
– Lu-ki-ki! Fe-fe-ri! Lu-ki-fe-fe-ri! – tolong, mekeg, ugat, nyerít a tömeg.
– Ha mind a kettőt hívod, nem válaszol egy sem.
– Ha csak az egyiket, mind a kettő válaszol.
A tömeg felhördül:
– Hé Luki! Hé Feri! Hé Lukiferi!
– Nyugodjatok le, ha mindkettőhöz szóltok nem válaszol egyik sem, rikoltja barátom, a sintér, nyakon csípi Lukit vagy Ferit és fojtogatni kezdi.
– Hívjuk őket sorra!
– Hívjátok őket sorra!
– Ha nem ő az?
– Ha nem ők azok?
A városháza mögötti senkiföldjén, a csőcselék közepén a sintér szép lassan, módszeresen fojtogatja Lukit vagy Ferit.
– Úgy, úgy, míg meggebed!
– Múljon az étvágya!
– Hé, még van kedved rágni a vesénket?
– És írni furfangos sírverset, meséket?
– Engedjétek csak el! Játszani támadt kedve. Tán kockázni akar velünk.
– Gyere csak, apuskám! Próbáld csak elvenni a pénzünket!
– Ne legyetek marhák, ne engedjétek el, mert a cigány cseles, elhúzza a csíkot.
– Ha ez cigány én pap vagyok. Ez a rongy egy senki...
– A cigány ravasz, ha úgy fordul nem is látszik rajta milyen fajta.
– Tisztára cigány a hányadék! Nem látjátok milyen lila a pofája?
– Lila, mert a sintér szorítja a gigáját.
– Kiszedi a bogarait. Éljen a sintér!
– Hé, Lu-ki-ki-fe-fe-ri! Most berezeltél! Pórul jártál! Felsültél!
– Micsoda szerencsétlen! Micsoda cafat! Figyeljétek hogy csivitel, hogy kényeskedik!
– A szemei kiguvadnak és úgy pislog mint egy szűzlány. Esküdni mernél, hogy tetszik neki!
– Tetszik neki, hogyne tetszene, felpumpáljuk a tökét, és a szerszámát is!
– Aszondják, hogy adnak egymásnak.
– Kicsoda?
– Az ikrek.
– Lukiferi.
– Melyik a köcsög?
– Melyik a pinás?
– Hát, az a csöcsös.
– A hektikás?
– A menyasszony nem hektikás.
– A másik, a kiskakas, az köhög.
– A senkiháziak! A dögök! A buznyákok!
– Rászoktak a májra... a zsigerekre...
– Kiszopják a velőnket... elszedik a pénzünket kockán...
– Aztán még ők teszik az eszüket.
– Megigéznek és kifiguráznak a sírverseikben.
– Mert költők lennének az arcok...
– Olyan különös költők, akik sírverseket firkálnak...
– Na és, mi nem tudunk írni?
– Megírjuk mi a sírversüket!
Arcuk megnyúlik, még erősebben megfeszül, egymásba könyökölnek, kivillantják zöld, fekete fogaikat, csujogtatnak és kalapjaikat a feldobják a magasba.
– Ne öljük meg, szólok oda a sintérnek hirtelen és meggondolatlanul, és csodálkozom magamon, mi jött rám, mi késztetett erre, és már bánom, hogy kiböktem egy szót is.
A sintér elengedi Luki vagy Feri nyakát és megrándítja ajkait:
– Tehát? Lehet tudni miért kéred ezt?
A tömeg lenyugszik és figyel. Nyáladzik, forrong mindahány.
– Miért, hékás? Miért ne ölje meg?
Megvakarom a fülem tövét és a homlokomat ráncolom.
– Nem vagyok bolond, se holdkóros... szó se róla, hogy elengedjük... De szeretném másként halni látni... mintha csak a saját kezétől...
– Ez nem teszi fel a hurkot magának, horkantja a sintér. Nagyonis megkent. Túl nyavalyás.
A többiek is felmordulnak:
– Ez még a sintérnek se akar meghalni, hát még ha rábíznánk a dolgot...
– Nem hal ez meg, amíg minket nyúzhat.
– A gazember! Túl nyughatatlan és túl telhetetlen.
– Mégse sietném el, szállok szembe én. Legalább ragadjuk mindkettőt nyakon. Ne kockáztassunk. Mert csak az egyiket csíptük el, és nem tudni melyiket. Nehogy bonyodalom legyen belőle. Netán csapdába essünk.
– Az egyik hektikás, a másik szinte nő, mondja a sintér, és rögtön meg is rázza Lukit vagy Ferit.
Rendben van, mondom. És ez hogy van? Melyik az? Mert ez itt úgy köhög, hogy a tüdejét, a lelkét is kiköpi, és közben úgy lóg a mancsaid között, mintha annyi ereje se lenne, mint egy nőnek.
– Ugyan, fogalmam sincs, minek nézel, varázslónak? De azt tudom, hogy miatta nem megy túl jól nekem, megvertek szemmel és mindenféle furcsa leveleket és sírverseket kapok, talán megszámláltattak már a napjaim.
– Ők ikrek de csak az egyiket ölöd meg. Érted? Ez nem elég. Kutya legyek, ha elég. Én azt mondom ne siessünk, várjunk míg mindkettőt nyakon csípjük. Ereszd már el kicsit...
A sintér ujjbegyei kifehérednek, Luki vagy Feri hörög, habzik a szája.
– Legyünk óvatosak, mondom. Megtörténhet, hogy ez nem is Luki, nem is Feri. Lehet, hogy Luki és Feri megint csak kitol velünk, nem ez lenne az első alkalom.
– Senki se röhöghet rajtunk! tör ki egy nagyorrú, sztentori hangon. Éljen a sintér!
– Pusztuljon Luki! Pusztuljon Feri! horkannak fel azonnal a többiek.
– Ki a zsírt belőle! Tépd ki a zúzáját!
– Húzd ki a beleket a seggéből!
– Az anyját az iker buzijának!
A sintér felsóhajt és lazít a szorításon, míg én, ha már úgyis elbaltáztam a dolgot, úgy gondolom szép lenne befejezni a vacilálást, meg a dadogást, és megmutatni nekik, hogy nem csak a levegőbe beszélek.
– Vajon megölhetjük azt, akit nem szeretünk? – suttogom, és az az érzésem, hogy nagyon agyafúrtan fogalmaztam.
A földre ereszkedem és a bicskámat tartó madzaggal szöszölök, miközben idegesen kapargatom a földet. A többiek is leereszkednek, bicskáikkal idegesen kapargatják a földet és sandán méregetnek bozontos szemöldökük alól.
– Nem hagyom, hogy kicsússzon a kezeim közül, morogja a sintér.
– Hát, persze hogy nem, mondom én. Nem hagyhatjuk, hogy kicsússzon a kezeink közül.
– Úgy, nyugtázza a sintér és erősebben szorítja.
– Én azt mondom, hogy ne te öld meg. Szerintem adjuk kézről kézre és öljük meg együtt. Mit szólsz? Bicska van elég.
Luki vagy Feri elájul.
– Aha, vicsorogja a sintér és rámvillantja tekintetét. Elkaptalak aranyoskám. Azt akarod, hogy megússza. Belerakod a frászt ő meg elájul. Tehát, ez nem Luki vagy Feri, valaki más, mert, ahogy tudom, ők nem ájulnak el. De mondok neked valamit: hiába lágyul el és kényeskedik itt nekem, úgysem tud átverni. Nem húz be a csőbe.
Felállok és a bicskámat Luki vagy Feri combjába vágom. A többiek követik példámat – szúrják, karcolják, vágják. És Luki vagy Feri vérzik.
– Aha, húzza el a száját a sintér. És ez mit még akar jelenteni?
– Nem tudom, mondom én. Csak kicsit bizonytalan vagyok.
– Azt akarod mondani, hogy Lukiferi nem vérezhet.
– Nem vérzik, mondom én. Egy biztos: nem vérzik.
– Ja, vagy úgy, mondja a sintér.
És lazít a szorításon.
– Vágjuk meg mi is magunkat, mondom. Épp elégszer át voltunk verve, ha éppen arról van szó.
Elsőnek vágok magamba. Ezt csinálja a nagyorrú és még néhányan, egyik se vérzik.
– Fordítva van, mondom.
– Nem értem, mondja elkomorodva a sintér.
– Én sem értem. De ami van, az van.
A sintér erősebben szorítja.
Az emberek egymást szurkálják bicskáikkal, feltépik a régi sebeket, átszúrják tenyerüket és lábfejüket.
– Nem vérzünk sehogysem, mondják elbátortalanodva.
A baj a levegőben lóg, ajkukat harapdálva, gyanakodva néznek ide-oda, készülnek olajra lépni.
– Hogy Luki, hogy Feri, egykutya!
– Gyertek és hagyjunk neki békét.
– Hogy ő Lukiferi, kit érdekel?
– Nem érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele.
– Nem érdemli a mucsok!
– Még arra ébredünk, hogy valami betegséget is ránk ragasztott!
– Épp elég, hogy senki se vérzik...
Eltávolodnak, settenkednek, felszívódnak lassan.
– Legalább a kockáikat el kellett volna venni, mert nyerő az mind...
– Kikérdezhettük és aztán elverhettük volna.
– Akárhogyis lyukasztani jól kilyukasztottuk.
– Hogy tanuljon belőle.
– Nem ártott volna egy-két ujját is levágni, ne mind tartsa költőnek magát...
– És ne mind írjon sírverseket titokban.
– Hagyd a fenébe, semmi értelme, mondja fogcsikorgatva a sztentori hangú, ott van a testvére, hogy megírja...
– Tényleg úgy van, hagyd a fenébe...
– A francba az ótvar seggdugacsokkal!
A senkiföldjén szemétbűzt kavar össze csípős porfelhőkkel a szél. A sintér félreköp és erősebben szorítja.
– Mi van a jónéppel? Mi van velük, hogy elmennek?
– Te nem láttad, ahogy összeszurkálták egymást, és egyikük se vérzett?
– Torkig vagyok velük! Szóval, ez itt nem Luki vagy Feri?
Vállat vonok és teszem magam, de nem túl meggyőzően:
– Te mondod, nem én.
De a sintér csak köti az ebet a karóhoz:
– Ők, a többiek, ők Lukiferi?
– Ha tőlem kérded, én azt hiszem, ez vagy Luki vagy Feri.
– Na, látod? Valami nincs rendjén ezekkel.
– Mintha velünk minden rendben lenne?
A sintér enged a szorításon.
– Ami engem illet, nem tudom, nem próbáltam.
– Akarod, hogy megszúrjalak? kérdezem én.
Nem lenne releváns, mondja, miközben félrenyel, fulladozik, és enged a szorításon.
– Másodsorban pedig...
– Milyen másodsorban?
– Azt mondtam, hogy valami nincs rendjén velünk sem.
– Ja, vagy úgy, mondja ő.
– Különös, mondom. A viselkedésünk fenemód különös. Mert gyötörjük. Bárki is legyen. Azt hiszem így nevezik azt, amit vele teszünk, bárki is legyen. Azt hiszem kínozzuk éppen.
– Ja, vagy úgy, mondja a sintér és megszorítja Luki vagy Feri gigáját, aztán elereszti, ismét megszorítja és elereszti, megszorítja és elereszti, megszorítja és elereszti újra – Ja, vagy úgy, mondja ő.
Karácsonyi Zsolt fordítása
