A lassúság dicsérete
Ne menj ki a zöldbe, ott állatok
vannak. Ugyanolyan, mint a város,
csak kevésbé veszélyes. Ne siess,
mert csak az nem vár meg, amiről már
eleve lekéstél. Programot
ne véss kőbe. Tanuld a lassúságot,
a ki-kihagyó szívveréseket.
Légy oly mozdulatlan, mint az Isten,
aki nem halott, csak nem ad semmi
életjelt magáról. Csak ül otthon,
egy lefüggönyzött szobában, nézi
az árnyak baljós rajzolatait
a falon, és számolja az egyre
fogyatkozó, halk dobbanásokat.
Istenem, te roppant űrhajó,
aki mindig más vizekre tévedsz,
hol égitest széle ér az éghez,
túl azon a láthatatlan sávon
várod ki, hogy elmúljék halálom,
magányosan állsz a fenti révnél,
késő lesz, amire ideérnél.
Istenem, te kozmikus pilóta,
míg a száj a hívó szót kimondta,
más galaxisokba vitt a dolgod,
kioltottál néhány napkorongot;
megfigyelni vágysz, ma ez a terved,
recsegsz-ropogsz, nem bírod a terhet,
és érzed, ahogy rád feszül az ég,
ha osztoznál velem, segítenék,
elfeledett barátod a bajban,
nem kérdeznék, néznélek zavartan:
közeledsz és távolodsz el innen,
örvénylő fekete lyuk vagy, Isten,
ki elnyeli a mindenség porát.
Uram, te bolyongó űrhajó, ha
látlak, félreállok; hasíts tovább!
Strangers in the Night
Olyan valóságos vagy, mint egy idegen,
aki véletlenül került oda, ahol
van éppen. Még nem tudja, hogy elegendő
erő lakozik a meztelenségében,
nem tudja magáról azt, hogy ismeretlen,
hogy mennyit ér, ha ott a helyzetre való
önkéntelen rácsodálkozás a tágra
nyílt szemekben. Hogy először szét kell esni,
hogy működésbe lépjen a szétválasztott
testrészek hatalma. Mintha a nyak, a mell,
a comb arra várna, hogy egy láthatatlan
kéz a nagy egészet újból összerakja.
És megindul a szerkezet, az erekben
az élet, összeáll, ami részeire
széthasadt – úgy vagy most ismeretlen, mint egy
nagyon hosszúra nyúlt egyéjszakás kaland.
Déjà vu, üzemzavar a szívverésben,
ismerős bőr feszül az idegen húsra,
a gép dolgozik keményen, az érzékek
egyre élesebbek újra. Egy éjszaka,
amikor az emlékezet a küzdelmet
feladta, mégis torzók maradtunk végleg,
egymás idegenségéhez testreszabva.
Jég
A Villa Diodati-ciklusból
Az átkozott, nyár nélküli év,
a szél vulkáni pernyét hord
Indonéziából, ránk záródik
a Villa Diodati. Az ilyen
júniusokban, júliusokban
– saját történeteink foglyaként –
féljük az Istent istentelenül.
Odakint havas eső, idebent
ülünk a kandalló körül, önnön
domesztikált kísérteteinkkel.
Halántékunkon dobol ez az év,
a jég, a hajnal, hogy ne halljuk
a suhogást a sötét folyosón.
Kérsz teát, kérdezzük egymástól
félénken, miközben tudjuk, hogy
másfajta pótlékokra vágyunk,
esőre, vulkánkitörésre,
démonok nélküli testmelegre,
az egykedvű és líraiatlan
nyári végkimerülésig.
A tó körül a halhatatlanok
vonszolnak valami hatalmas
őslénymaradványt, egy állaté,
istené vagy talán az enyém.
Szótlanul néznek, szeretetüktől
megfagy bennünk a levegő.
