tapintatlanok
most épp ezért van dugó.
korcs németjuhász az út szélén,
nyelvén fekszik, nem pislog és
nem morog a kölykére, amiért rajta mászkál.
lefékezünk mind,
ne simuljon pont a mi kerekünkhöz
a kölyök bundája is.
minél többen és minél többet nézzük, annál valóságosabb,
de nem engedjük le az ablakot
és semmiképp sem
nyitunk ajtót.
a gyerek elindul az út másik oldalára,
farkincáját lába közé rejti –
félúton járhat, amikor visszafordul az anyjához,
nyafog,
nyüszít.
egyikünk dudál, hátha letereli az úttestről,
de nem kergeti el a ricsaj.
mellette drótkerítés,
odaát egy láncba szedett puli káromkodik.
összenézünk,
sietünk valahová,
blokkban lakunk,
van már két másik,
érzékenyek vagyunk
a fertőzésekre,
nem bírjuk
a látványt – talán ez,
talán
erre jár majd egy falubeli,
szabad udvarsarokkal.
valaki biztos megteszi majd azt,
amit mi mentségek mögé dudálunk.
és talán
ahogy a gázpedál meglágyul alattunk,
összenézünk még egyszer,
mielőtt feltakarítanánk a látottakat.
egymással nem,
csak magunkkal szemben vagyunk
engesztelhetetlenek.
az a hagyományos tyúkhúsleves
a teherautó mindig pontosan
tizenkettőkor ér be a horea útra.
esetlen elefántbébiként biceg a déli dugóban,
megdudálják hátulról, ha nem halad eléggé
vagy ha a róla hulló tollak átrepülnek
a mögöttük duzzogók ablakára.
télen még nem is, de nyáron –
nyáron még erőteljesebben
párolog a tyúkszar.
fedélzetén deportált
csirkepaprikások és tyúkhúslevesek nyüzsögnek
apró rekeszeikben,
nem a szűkület vagy a zaj zavarja őket,
csak a mozgás –
az még szokatlan.
turistákkal találkozom,
panaszosak, fáradtak, éhesek,
ebben a sorrendben.
épp el tudom mutogatni,
hol a legközelebbi gyorsétterem,
de nem kérnek olcsó shaormát – ezek úri turisták,
azt mondjam már,
hol főznek hagyományos román ételeket,
mondjuk egy jó tyúkhúslevest, azt.
a tyúkok szele hamarabb elér minket,
mint a teherautó: úri turistáim szörnyülködve
takaróznak egymásba.
nyomunkban az éretlen húslevesek hagyományos bűze,
hogy lehet ezt egy ilyen városban, duzzognak,
hagyományosan.
próbálják ki a pacalos csorbát,
az igazi román jellegzetesség, javasolom.
úri turistáim megköszönnek,
a pacalos csorba tényleg jól hangzik,
útban az egyetem felé még én is megkívánom,
de lehet, csak azért, mert még nem
hajtott el mellettem egy marhaszállító teherautó sem.
makulátlan
kékszeszt öntesz a szőrtüszőkre,
fellobbannak, csiklandoznak,
vörösek –
beduinok a bőrsivatagon,
csak épp te üldözöd őket.
szorgos kertész vagy,
csírájából metszed a gazt.
bőrdzsekid ölelésében arra gondolsz,
ilyet szeretnél te is, ilyen makulátlant –
simogathatót.
az irritált bőrtől megmakacsolod magad,
szalonba mennél.
nem mersz újra férfi keze alá feküdni, de
gyomorgörcsöd van, ha neked kell magadhoz érned.
a szőrtüszők hevesen tiltakoznak,
és a férfi kozmetikust hiányolják.
attól félsz,
hogy újból elárul a bértested,
műbőrödön végigsétál a parázs –
amiért őket szereted.
majd megbámulnak az utcán,
elrántják előled a gyerekeket,
lobbi leszel, bezzeg, majd elrettentő példa,
fekete macska, jelenség, százalék, clickbait,
gazdasági bevándorló –
itt nincs pénzed kés alá feküdni,
férfikés vagy nőkés,
álmodban úgysem éreznéd.
ettől félsz,
hogy ébredés után
nem lesz ki tudassa veled a második születésnapodon:
most már valamennyire
stimmelsz
a testeddel.
Mărcuțiu-Rácz Dóra 1996-ban született Nagyváradon. Jelenleg a kolozsvári BBTE magyar–angol szakos hallgatója. 2017-ben jelent meg első kötete Macska van az úton címmel.
