Bretter Györgyöt 1951-ben ismertem meg. Kettős minőségemben. Egyfelől a Bolyai Egyetemen mindketten filozófia szakos hallgatók voltunk, másfelől ebben az évben – még diákként – kineveztek tanársegédnek a marxizmus-leninizmus tanszékre, s nekem jutott az a feladat, hogy a szemináriumokat vezessem az ő évfolyamán. Ez akkor bevett szokásnak számított, gyakran „egymást tanítottuk”, ismerek olyan esetet is, amikor egy harmadéves tanársegéd a negyedévesek szemináriumvezetője volt. A marxizmussal a legmesszebbmenően azonosuló, igen érdeklődő, éles eszű kollégának tartottam. Amikor Kovács András, az Igazság főszerkesztője és ugyanakkor az egyetemen előadó tanár kérésére jellemeznem kellett Gyuri szemináriumi tevékenységét és magatartását, emlékezetem szerint azt mondtam, hogy „elkötelezett”. (Csak feltételezés, hogy talán éppen azért került később a pártlaphoz, mert a marxizmus-leninizmus elsajátításában jeleskedő hallgatóban a főszerkesztő felismerte ezt az „elkötelezettséget”.)
Emlékszem rá, hogy egyszer igencsak zavarba hozott engem, aki csak a teremben voltam tanársegéd, a folyosón mindketten egyszerű hallgatókként haverkodtunk, csevegtünk, viccelődtünk. Az egyik szemináriumon bedobta megfigyelését: a központi pártlapban minket ismét „nemzeti kisebbségnek” neveznek. Magyarázatot kért tőlem erre. Mi ugyanis a frissen sült ideológia-propagátorok – akik igen sok zagyvasággal töltöttük meg a szegény hallgatók fejét – addig azt papoltuk, hogy a „burzsoá földesúri rendszerben” mennyire elnyomták a nemzeti kisebbségeket, bezzeg most, „a szocializmus építésének napfényes útján” nincs kisebbség, csak „együttélő nemzetiség”. Akkor nem tudtam megválaszolni a kérdését. Később persze mindannyian tapasztaltuk, hogy ez nem egyszerűen terminológiai probléma, odafent, ahol a párthatározatok születnek a „kisebbség”-et a „jogokban kisebbségként” is értelmezik. Mindenesetre megragadt bennem, hogy Gyuri fogékony a nemzeti (vagy nemzetiségi) kérdés iránt.
Az egyetem elvégzése után az Igazság újságírója lett. Ritkábban találkoztunk, de olvastam a cikkeit. Ugyanolyan naiv, blőd, vonalas irományok voltak ezek, mint amilyeneket (nagy szégyenemre) akkor néha magam is írogattam. Az egyik találkozásunkkor kifejtette, milyen nehéz firkásznak lenni. Nem kis öngúnnyal elmesélte, hogy az első megbízatása egy glossza megírása volt. Az amolyan húsz-egynéhány soros szövege csak mintegy húsz javítással jelenhetett meg. Később, amikor megcsillogtatta az Ikarusz-szárnyakon lebegni tudó veretes stílusát, arra gondoltam, vajon nem az Ikaruszt zuhanásra kényszerítő kezek nyúltak bele első glosszájába?
Máskor érdekes riporteri élményét mesélte el. Az volt a szokása, hogy a megszólított személy valósághű azonosítása céljából megkérte a beszélgető partnerét, írja le ő egy papírlapra a család- és keresztnevét, így pontosan fog megjelenni az újságban. Egy alkalommal az egyik riportalany ezt megtagadta. Gyuri kikövetkeztette, miért. Az illetőnek valamilyen magyar hangzású neve volt – talán Szilágyi –, ám Silaghiként ismerte mindenki. Nem akarta „leleplezni” magát. Gyuri szégyentelennek nevezte ezt a magatartást, amikor is valaki nem meri bevallani nemzeti hovatartozását. Ez a beszélgetés megerősített abban, hogy van benne egy jó adag nemzeti érzékenység.
Egészen közeli kapcsolatba akkor kerültem vele, amikor az újságtól átkerült a Bolyai Egyetem filozófia tanszékére, s ugyanakkor a Diákszövetség elnöke lett. Történt pedig, hogy a pártvezetés nem volt megelégedve a régi diákszövetségi elnökséggel – mindenki tudja, hogy 1956-ban milyen össztűz alatt állt a Bolyai, s az akkori hivatalos értékelések szerint a régi diákvezetőség nem állt a helyzet magaslatán –, ezért (kevés kivétellel) a régiek helyébe újakat állítottak. Magam is így lettem a Diákszövetség kulturális ügyeivel foglalkozó alelnök, Gyuri után talán a „második ember”. Abban az időben sok mindent rebesgettek Róla. Suttogva amolyan „politruknak” nevezték, akit a párt a mi ráncba szedésünk céljából küldött a nyakunkra. Mások heccelődtek: vajon ezt a Brettert kinevezték a tanszékre, s így lett elnök, vagy elnöknek hívták ide, s ehhez kellett a tanársegédi kinevezés? Én, aki ebben az időben gyűlésről gyűlésre járva, szinte egész nap együtt voltam vele, merem állítani, hogy „politruk”-i ambíciói (s legkevésbé ilyen megbízatása) nem volt. Vitatkozni már ekkor sokat vitatkoztunk, gyakran még akkor is, amikor együtt ebédeltünk, de nem politikai témákról. Legfeljebb arról például, hogy én nem kedvelem a szószos ételeket, ő pedig imádta, s ezt filozófiailag meg is indokolta nekem. Rendkívül élveztem a humorát, főleg az öngúnyt. Nemegyszer kifigurázta magát. Többször elmondta, hogy ő nem jóképű, hanem lóképű. Most, a fényképét nézve észreveszem, amit annak idején nem láttam meg: talán volt ebben igazság.
Egyszer groteszk esetet mesélt el nekem. Megkereste őt az egyetemért felelő szekuritátés tiszt, s elmondta neki, hogy a leváltott diákszövetségi vezetőségben volt egy gyanús alak, jó volna megfigyelni az illetőt. Megmondta a nevét is: Baróti Pál. A kékszeműnek nem volt tudomása arról, hogy Baróti nem más, mint Gyuri bátyja. Megnyugtató volt, hogy azért a szekuritáté sem tud mindent.
A művelődési élet – ez nem öndicséret – ebben az időben igencsak fellendült a Bolyain. Három művészeti ágban működött együttesünk, létezett a színjátszó csoport a sajnos már elhunyt Lakó Elemér hozzáértő vezetésével (sikerük volt például egy Kolozsvári Grandpierre Emil írta mesejátékkal), működött a tánccsoport az élők sorából ugyancsak eltávozott Mócsi Laci irányításával (aki nemcsak azzal ért el sikert, hogy rávette a lányokat: legyen rövidebb az alsószoknyájuk), meg aztán ott volt a énekkarunk, ezt Angi István – akkor még nem tudós esztéta, hanem „csak” nemrég végzett zeneakadémista – vezényelte, s gyakran kellett meghajlással fogadnia a tapsot. Bár a „kultúrreszort” (ahogyan akkor mondták) az én vállamra nehezedett, Gyuri tevékenyen kivette részét ebből a háládatos munkából is. Amikor vidéki városokba szálltunk ki, mindig velünk jött. Az egyik kiszállásról fennmaradt egy, később sok hülyülésre okot adó eset. Zilahon az előadás után igen szívélyesen megvendégeltek a házigazdák. Volt ott minden, ami zilahi. Szóval „az” is. Kissé kótyagosan tértünk nyugovóra. Mócsi Laci a gyomorbántalmai miatt nem „lagzizott” velünk. A mindig választékosan öltözködő jeles jogászunk – mielőtt lefeküdt – a frissen vasalt nadrágját a vízkagyló melletti törölközőtartóra helyezte el, akkurátusan. A vigasságról szállásunkra hazatérve nem akartuk felkölteni, ezért a félhomályban tértünk nyugovóra. Csakhogy Gyurinak a működő fél veséje, úgy látszik, ingerkeltő lett, s mivel a mellékhelyiség távol volt, ő a vízkagylóban próbált eleget tenni e belső szervi parancsnak. Csak reggel vettük észre, hogy valami gikszer történt. Mi úgy írtuk le az eseményt, hogy Gyuri a Laci nadrágját villanyfának nézte. Ő maga hülyült leginkább e felett.
A nadrág, úgy látszik, visszatérő motívum volt az életében. Történt pedig, hogy felvették a pártba. Bár meglepő, hogy valaki egyetemi kinevezése előtt egy pártlap szerkesztőségében dolgozott, s nem lett párttag, de aki ismeri a kort, az tudja: ez annak idején magától értetődő volt. Ugyanis a nagy párttag-verifikálások idején, de még azután is sokáig nem vettek fel új tagokat a pártba. Magam is – aki a kulákfeleség miatt sok viszontagságnak kitett „proletár-értelmiségi” voltam, ám az ügy rendezése után befogadott soraiba a „munkásosztály élcsapata” – ott voltam ezen a pártgyűlésen. Hozzá is szóltam Gyuri védelmében, bár lehet, hogy baromságokat mondtam. Ha a memóriám nem csal, a már említett „nemzetiségi érzékenységére” utaltam, arra, hogy ő tulajdonképpen „odaátról” jött, pécsi születésű, élt Budapesten is (erről mesélt nekem, fűszerezve azzal, hogy abban az utcában lakott Pesten, ahol a mellettük levő kerthelyiségben a korabeli közkedvelt Kazal László énekelt), nos gyakorlatilag nemigen élte át a romániai viszonyokat, ennek ellenére mennyire fogékony az itteni helyzet iránt.
Nem is lett volna semmi baj a párttagfelvétele körül, ha az egyik neves professzor nem szólal fel s nem provokálja Gyurit. Belekötött a nadrágjába. Kifejtette, hogy az a szűk csőnadrág, amely a párttagjelöltön van (olyan, amilyent akkortájt a vasfüggönyön innen kiátkozott világhírű gombafejű együttes tagjai viseltek), a nyugatmajmoló, dekadens, kozmopolita mentalitásnak a mintapéldája. Gyuri a maga blazírtságával felkérte az alapszervezet büróját: jelöljenek ki egy bizottságot, amely centiméterrel a kezében leméri és elemzi a nadrágszárának méreteit. A végén hozzátette, hogy ezt a ruhadarabot az állami áruházban vette.
Felvették a pártba. S ő még dicsekedett is ezzel. Sokaknak elmondta, hogy 1956. november negyedike után kérte a felvételét. Ekkor még meggyőződéses forradalmár volt. Ezt egyébként más alkalommal is tapasztaltam. Tanszékünkön az volt szokás, hogy látogattuk egymás előadásait. Engem Gyurihoz osztottak be. Az előadása színvonalas volt, él emlékezetemben, amint apró papírlapokkal a kezében fel-alá sétál a padok előtt, stílusa, előadói kvalitásai lekötik a diákok figyelmét. Egyvalamit azonban a szünetben kritikailag kénytelen voltam közölni vele. Akkor, amikor egészen más filozófiai téma volt terítéken, hosszan Che Ghevara forradalmi érdemeiről szónokolt. Szerintem ez nem ide illő. Nem értett egyet velem. Állította, hogy forradalmiságra kell nevelni a fiatalokat.
Erről a forradalmiságáról van még egy, mindkettőnkre nézve utólagos szégyenkezésre okot adó emlékem. Bár később vitatkoztam a spekulációról írt szövegeivel – az volt az érzésem, hogy a spekuláció pejoratív értelméből kíván átmenteni elemeket a filozófiába – , volt eset, hogy magam is spekuláltam, értve ezen azt, hogy egyes filozófiai terminusok tartalmáról szabadjára engedtem a képzeletemet. Ilyen volt az ütem kategóriájának bölcseleti értelme. (Akkortájt a pártsajtóban hangzatos cikkek jelentek meg a „gyorsütemű gazdasági fejlődésünkről”.) Nos, az én teoretikus megközelítésemben a fejlődés üteme és egy adott időegységben történt lényeges események száma között összefüggés van: akkor gyorsul az ütem, amikor mind rövidebb és rövidebb időintervallumok alatt egyre több és lényegesebb esemény zajlik le. Gyurinak tetszett ez a csűrés-csavarás, s elmondta, hogy neki erre a megközelítésre van egy átfogó elmekonstrukciója. Ez pedig így fest: az egész emberiség történetét a gyorsuló fejlődési ütem jellemzi; ez kiolvasható abból, hogy milyen időintervallumok szükségesek ahhoz, hogy az egyik társadalmi rendszert a másik kövesse. Fel is rajzolta nekem grafikusan ábrázolva (persze az akkor belénk sulykolt öt egymást követő társadalmi rendszer sablonja szerint), hogy milyen hosszú ideig tartott az ősközösség, ennél rövidebb volt a rabszolgatartó rendszer, még kevesebb időre volt szükség az ezt felváltó feudalizmus bukásához, s itt van most a kapitalizmus, ha a társadalmi fejlődés üteme szükségképpen gyorsul, akkor igencsak közeli a tőkés társadalom vége. Ebben a gondolatrendben megírtuk közösen a dolgozatunkat, az egyik egyetemi tudományos szesszión fel is olvastuk, majd elküldtük – románul – a bukaresti szaklapnak. Azt válaszolták, hogy nem közlik, mert az egész gondolatépítmény felületes analógiákra támaszkodik. Hát ekképpen nem sikerült nekünk rövid időn belül megdöntenünk a kapitalizmust.
Útjaink fokozatosan szétváltak, őt ugyanis áthelyezték a művészeti főiskolákra filozófiát tanítani. Ekképpen nem lehettek túl közeli élményein arról a folyamatról, amelyen keresztül Gyuri a lenini értelemben vett forradalmi elkötelezettségtől eljutott az „itt és mást” (tehát a nekünk szajkózottal szemben is mást) elvárásához. Írásait figyelemmel kísértem, gyakran nyilvános vitába is keveredtem vele. Az egyik ilyen konfliktust ma is szánom-bánom, nemcsak azért, mert senki nem értette meg a szándékomat, hanem azért is, mert rám igen rossz fényt vetett: ennek alapján kiálthattak ki dogmatikus marxistának. (Földes László dörgedelmes pamfletet is írt rólam – jogosan!)
Történt pedig, hogy Gyuri téziseket fogalmazott meg szellemi életünkről, az irodalomról, bölcseletről, ideológiáról. Engem bosszantott, hogy ezek között nem egy mélységesen ellentmond azoknak a mereven vonalas véleményeknek, amelyeket Gyuri évekkel azelőtt – főleg újságíró korában vagy magánvélekedésként – maga vallott. Ennek jegyében megírtam a „saját” ellentéziseimet, amelyek tulajdonképpen a „régi Brettert” akarták szembeállítani a „mostani Breterrel”. Ezt a szándékot azonban senki nem észlelte, s ott maradtam megfürödve a „magam” dogmatikus ellentéziseivel. Rosszul tettem. Ehelyett inkább örömmel üdvözölnöm kellett volna a „bretterizmusban” bekövetkezett önmegtagadást. Valami affélét, ami bennem magamban is végbement.
Eltávolodásunknak volt egy megkerülhetetlen motívuma: nem tudtam megérteni, hogy egy kifogástalan erkölcsi tartású személy, mint amilyennek Gyurit ismertem, hogyan képes szoros barátságot kötni olyan egyénnel (egyénekkel, persze tisztelet a kivételnek, hiszen ez nem vonatkozik egész baráti körére), akiről a lehető legrosszabb véleményem volt. S nemcsak arról van szó, hogy a kártyaasztal mellé végül is miért ne ülhetne le bárki akárkivel, ha az egyedül csak mint kártyajátékos (egyébként nem) kedvére való. Most olyan barátságról szólok, amelynek gyümölcse a közösen aláírt cikk, tanulmány, amikor az együttműködés a szellemi rokonságra enged következtetni. Mit köntörfalazzak: Rácz Győzőről van szó. Ezt a két embert – saját értékrendem szerint – egyszerűen képtelen voltam egymás mellé helyezni. S mégis ennek lettem szomorú tanúja.
Örök talány marad számomra, hogy a görög mitológia erkölcsi tartását oly zseniálisan közvetítő, a bölcseleti esszében az etikumot olyan magas szinten sugárzó Bretter miként férhetett meg egyazon akolban Rácz Vikivel, a karrierizmus mintapéldájával, a szervilizmus erkölcsi gátlástalanságát megtestesítővel.
Gyuri halála után többször eszembe jutott: hát ezzel a magát professzorrá kikönyökölő alakkal tudott együttgondolkodni akkor, amikor a közösen írt szövegeket megfogalmazták? Lehet, hogy a most következők nem tartoznak közvetlenül a Gyurihoz kötődő emlékeimhez, de közvetve mégis ide vág: utólagosan jól példázza, kinek a baráti ráhatását kellett ellensúlyoznia ahhoz, hogy ne legyen cimborájának mása. Az eset a következő: az egyetem filozófia tanszéken rég aktuális volt, hogy Tóth Sándort előléptessék professzornak. Igen ám, de pályázni csak akkor lehetett, ha több pályázó van. Kallós Miklós tanszékvezető felkért engem, hogy „szekundáljak” Tóth Sanyinak, jelentkezzek én is az egyetemi tanári posztra, bár előre tudom, hogy nem én fogom megkapni. Nyilván felvállaltam. Mit ad isten, egy nap megtudom, hogy mindenféle felkérés nélkül Rácz Győző is pályázott – nyilván nem szekundánsként. A következő lépés az volt, hogy Rácz – a pártaktivista – kijárta, hogy Tóth Sándort töröljék a jelentkezők közül. Maradtunk tehát ketten, s nekem – egy pártfunkcionáriussal szemben – nyilván semmi esélyem nem maradt. Erre visszavontam a jelentkezésemet, ami – ellenjelölt hiányában – azt jelentette, hogy nem lesz pályázat-elbírálás. Viki viszont azt is elintézte, hogy ne fogadják el a kérésemet. Az eredményt nem volt nehéz megjósolni: Rácz elvtársból professzor lett. S amikor megmondtam neki, hogy kirúgta a sámlit Sanyi alól, engem pedig felhasznált saját karrierista ambícióinak kiélésére, még neki állt fennebb: szememre vette, hogy meg akartam akadályozni az érvényesülését. Nos, ez az ember volt Gyuri kebelbarátja.
Ám ebből az egész históriából talán azt is ki lehet hámozni, hogy éppen ebben a képtelennek tűnő emberi kapcsolatban kell keresni Gyuri nagyságát: megcáfolta a közhely-állítást, mely szerint madarat tolláról… Olyannyira egyéniség volt, hogy még egy testközeli rossz szellem sem volt képes őt megfertőzni.
Egy rá visszaemlékező gyűlésen a nagynyilvánosság előtt kijelentettem, hogy Gyuri a filozófiai esszéírás zsenije volt. Fenntartom ezt, bár a mostani visszaemlékezéseimből – főleg azért, mert hullámzó kapcsolattartásunk miatt leginkább a „forradalmár életszakaszának” emléktárgyait tettem le az asztalra, s nem a termékeny alkotói munkájának időszakából emeltem be szuveníreket – inkább az elevenedik meg, mihez viszonyítva vált zseniális parabolaíróvá. Mert az újságíró, a diákszövetségi aktivista Bretter és a Vágyak, emberek, istenek meg a Párbeszéd a jelennel szerzője között ég és föld a távolság. Korai halála megdöbbentett. Egyebek mellett azért, is, mert ritkuló találkozásainkkor ismételten a szemére vetettem, hogy a szisztematikus, szakfilozófiai értekezés műfajában nem jutott el esszéírói magaslataihoz. Sürgettem a Fichtéről készülő doktori disszertációjának megírását, sajnos, nem fejezhette be. Ha tovább él, talán a filozófiai szakírói szorgoskodását is ugyanolyan felsőfokban értékelhetnők, mint a szépirodalmi fogantatású remekműveit.
