Tamási Áron: Szülőföldem. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2018.
Nem véletlen, hogy Tamási Áron Szülőföldem című műve (1939) több kiadást is megért a második világháború végéig, és az sem véletlen, hogy a szocializmus évtizedeiben mindössze egyszer, 1976-ban jelent meg. A többféle műfaji besorolást is megengedő könyv ugyanis – akár kedves, akár irritáló az éppen regnáló hatalmi rendszer számára – máig aktuális kérdéseket tárgyal: mi lesz a székely falvak, a Székelyföld sorsa, megmarad-e vagy asszimilálódik a kisebbségbe szorult magyarság? Melyek a többségi románság viselkedésének nacionalista tünetei az elnyomottakkal szemben? Mi a járható út a székely (és az erdélyi magyar) társadalom számára, hogy önfeladás nélkül, konstruktívan hozzájáruljon annak a világnak, történelmi időnek a fejlődéséhez, amelyben az új körülmények között élnie kell?
A Kolozsvárról Farkaslakára hazatérő író, lapszerkesztő a Segesvár–Székelyudvarhely útvonalon, valamint az otthon tapasztalt jelenségekre reflektálva fogalmazza meg a románság számára nem bántó, de határozott és őszinteségből fakadó aggodalmait, véreinek pedig a provincializmusba süllyedés mellett a félelmet, a meghunyászkodást rója fel. Az egyre erősödő fasizmustól rettegő Európában az Erdélyre, Székelyföldre rátelepedett regáti adminisztráció és „kultúrpolitika” okozta torzulások nyomán fogalmazódik meg benne markánsan az újbarbarizmus elutasítása és a szellemi értékek, az erkölcs melletti elkötelezettsége: „Mert emberibb a szellem, mint a test; és a művelődés is inkább lényege az emberiség fogalmának, mint a javak. Töltse bé hát mindenki és töltsék bé a nemzetek is a szellem törvényeit, amelyek az igazság, a jog és a tudás. S legfőképpen az erkölcs!”
Mindaz, ami Ábel, Jégtörő Mátyás vagy Demeter Gábor sorsa, az ebben a önéletrajzi-filozófiai-szépirodalmi műben Tamási Áron, a szűkebb szülőföldjétől távol élni kényszerülő székelyföldi író személyes drámájává szublimálódik. Szülőföldszeretete mellett nemcsak az övéitől való saját elidegenülését, hanem a székely falunak a saját múltjától, identitásától való távolodását, valamint a többség és a kisebbség kulturális, mentális különbségeiből adódó áthidalhatatlan szakadékot is felméri, saját emberi-írói létezésének részeként éli és értelmezi. Hogy aggodalma és féltése nem volt hiábavaló, azt ma már jól tudjuk. Elég, ha csak Csender Levente Szűnőföldem című novelláskötetére gondolunk.
