Nagy kitüntetés avantgard művésznek lenni. Minden fiatal alkotó szeretne olyan újító lenni, aki gyökerestül megváltoztatja a világot, de ha ez nem is sikerül, akkor legalább az egész művészetet. Divat lett a 20. században avantgard-nak lenni. Azok az alkotók, akik tényleg úttörők voltak a maguk művészetében, nem is gondoltak rá, hogy ŐK AZ ÉLCSAPAT: egyszerűen tették, amit alkotói elhivatottságuk diktált számukra. Bartók, az egyik valódi megújítója a 20. századi zenének, nyilatkozta egy amerikai interjúban 1940-ben: „A nagyjából 1910 utáni korszak egyáltalán nem tekinthető forradalminak. A művészetben az ilyen elképzelhetetlen. A művészetben csak lassú vagy gyors haladás van, tehát lényegileg fejlődés és nem forradalom.” Az idézet minden információja figyelemre méltó. Bartók világosan behatárolja a 20. századi művészet megújulásának dátumát: 1920. Ez a dátum azóta is korszakkezdet-meghatározó számjegyként él a köztudatban. Megállapítása, hogy „nem tekinthető forradalminak”, meglepheti azokat, akik éppen a forradalmi jelleget keresik a megújuló korszakok gondolkodásában, tudományában, művészetében. Rendkívül könnyen dobálózunk a „forradalmi” szóval, különösen ha művészetről van szó. De az élet a bartóki mondást igazolja: „a művészetben lassú vagy gyors haladás van”. A „haladás”szót használja, tehát mozgásra utal elsőként és csak azután a minőségi átalakulásra, a „lényegileg fejlődés és nem forradalom” zárógondolatával. A 20. század nagy kérdése, hogy a világ valóban fejlődik vagy csak halad egy úton, amelyet a mozgáskényszer jelöl ki számára. A fejlődés puszta átalakulásként is felfogható: egyik minőség a másikba megy át anélkül, hogy ezeket a minőségeket tökéletesebbnek vagy tökéletlenebbnek kellene tartanunk. A modern ember mozgástere hatalmasan megnőtt, pillanatok alatt hatalmas távolságokat képes bejárni, világokat áthidalni az INTERNETEN, de az élet minősége arányosan jobbá vált számára?!
Minden már valami meglévőből indul ki. A tudományban alapok nélkül semmire sem lehet menni. A kutató lépcsőfokok sokaságán át érkezik el felfedezéséhez, de e felfedezésben benne van az elődök állhatatos munkája, ők is e lépcsőfokokat győzték le egy bizonyos magasságig, hogy onnan mások menjenek, LÉPKEDJENEK tovább. A művészetben ez méginkább így van. Bartók és sok más kortásra száz- és ezredéveket mentek VISSZA az emberi élet és az ezt visszatükröző művészet, zene világában. Íme egy avantgard, amely időutazásra vállalkozott a délkelet-európai kultúrák ősgeológiáját kutatva: Bartók kereste a „tiszta és érintetlen” zenét.
A konstrukciós beállítottságú zeneszerzők is ezt a „tiszta és érintetlen” zenét keresik minden időben. Ehhez keveredett a „mindenáron újat hozni” törekvése, a minden mástól való különbözés erőszakolt kísérlete, amelyben ott lappang minduntalan a titkolt vágy: CSAK ÉN EGYEDÜL VAGYOK AZ IGAZI ÚJÍTÓ. Az első avantgard-dal még megbarátkozhatunk: élcsapat, amely előre viszi a művészetet, de amikor elkezdjük számozni őket, hogy úgymond: avantgarde No 1, No 2. és már itt is van a No 3., hiszen a 21. század „éllovasai” sem akarnak kimaradni a sorból, akkor már kételyek kezdenek bennünk megfogalmazódni: meddig is mehet ez a számozás? Vajon a 21. század végére hány avantgardunk lesz? Arról nem is szólva, hogy szorgos zenetörténész kezek a zene történetében visszafelé lapozva is találhatnak avantgardokat, pl. Richard Srauss: hatalmasra bővülhet a sorszámok sokasága.
Nem volna egyszerűbb annak beismerése, hogy kevés az igazi zseniális alkotó? Bartók szavaival: „kevés a kiváló zeneszerző – egy-egy században csak tíz-tizenöt akad.” Megint oda kell figyelnünk Bartók szóhasználatára: zseni helyett „kiváló zeneszerzőt” említ, és az is feltűnő, hogy a közhely-igehasználat: VAN, TALÁLHATÓ, SZÜLETIK helyett az AKAD-ot részesíti előnyben. A mindenkori avantgardok ezért a tíz-tizenöt helyért küzdenek. Az avantgard és a zseni NÉHA egybeesik, de akkor már (rendszerint nagyon megkésve) korszakalkotó művészről beszélünk. Ezt már nem lehet minden áron akarni: képesség is kell hozzá.
