Alacsony vízállás
Kint nyár volt, idebent barlangi hűvösség.
Hozzád értem, és a cseppkövekhez hasonlóan,
elkezdtél nem történni.
Dinnyét ettünk, egy része a meztelen hasadon feküdt,
te pedig a lepedő gyűrődései között.
Mintha egy pompeji hullaüregben.
Amiben már bárki más is lehetne.
Kitöltené, akár a folyékony gipsz.
Megengedem a csapot a kádban.
Épp mint egy reprint hullaüreg, szívcsepegés nélkül.
Épp túl keveset, ami még alacsony vízállásnak számít.
Hogy talán felbukkansz az alján.
Végülis a Dunából előkerültek elveszettnek hitt dolgok.
A dinnyehéjak soha nem merülnek el.
Kapcsoló
A nagymama házában nem létezett szürkület.
Estefelé felkapcsolta a lámpákat, és leengedett minden redőnyt.
Az éjszakákból aztán csak a vaksötétre,
és a bekapcsolva hagyott rádió beszűrődő hangjára.
Egész éjjel valami ária szólt,
vagy legalábbis álombéli sikolyokból
rendszerint erre riadtam fel.
A nagymama meghalt, és a fia csak napfénynél
megy el a temetőbe, aztán szürkületkor már
leengedi a redőnyöket.
Elmegy és leengedi. Minden nap.
Friss virágot tesz a sírra, a nagyszüleid sírjára,
mert az, hogy anyáméra, az mintha
nekem semmit, és egyébként sem fáj eléggé.
Súrolja róla a koszt minden nap. Mintha lenne mit.
Szinte a márvány is elkopik.
Addig vakarná, karmolászná,
amíg fel nem bukkan a bomló test.
De mások megláthatják. Talán az élők.
És szürkületkor egyébként is
le kell engedni a redőnyöket.
Nem tudná elfogadni, hogy aznap
a sírásók valójában nem engedték le
kötelekkel
a szürkületbe.
A fenti redőnytől viszont már nem látszott semmi,
csak a felkapcsolt csillagok.
Mikor beszűrődött a telefoncsörgés, aztán anyám sírása.
Ahogy kinéztem az ablakon, mosolyogni kezdtem.
Csak az Úristen csalódott sóhajtozása,
és nem áriák voltak.
Hogy Őt nem, a mamát nem idelentre szánta,
így megállapodtunk:
Mama visszamehet, de csak ha
Ő engedi le és
Ő kapcsolja fel.
Próféta
Az állomás mellett minden reggel kilenc körül
megáll a gondviselés, egy zacskóban szendvicset
nyújt ki az ablakon, majd továbbhajt.
Az állomás mellett, minden reggel kilenc körül
ott ül egy férfi, üres tekintettel.
Elveszi a zacskót, majd visszaül,
ahogy utolsó vacsorához szokás.
Az állomás mellett minden reggel kilenc körül
látom, miközben a busz befordul.
Mindenki más elmenekült.
Mögötte egy kisebb erdő, a kivezető ösvény mentén
életek darabjai elszórva.
Csipkebokrok helyett ezek égnének
el, ha tulajdonosaikat is itt találnák,
életvitelszerűen.
Miután megette, sétálni kezd.
Szüntelenül beszél magában, néha széttárja karjait,
mintha önként feszítené magát keresztre.
Csikkeket szedeget a földről,
hisz mi szemetesbe még a bűneinket sem.
Az állomás vécéjében kinyitom a csapot.
Ha elég ideig mosok kezet, biztosan eltűnik.
Ahogy kilépek a mocskos helyiségből, halad felém.
Előttem áll. Engem néz.
Széttárja karjait, mintha önként, keresztre.
Szája mozog.
Széttárom karjaim, mintha önként, keresztre.
Feloldozó imát motyog.
Battai Detre István 1997-ben született Budapesten, jelenleg is ott él, az ELTE BTK magyar szakos hallgatója. Versek mellett dalszövegírással is foglalkozik
