Bizonylat egy éjszakáról
Kondenzcsík-pórázon vonszolja az idő az
emlékképeket, melyek folyvást
visszahullanak belém. Fel-felvonít
a felhők mögött párzó napkutya.
Idegen anyámban idegen lettem. Puha
kosarába kapaszkodó kínkóróköteg.
Lopva zsigereltem magamnak egy csipetnyi
életet. Felbőszült teste lepattintott magáról.
Felhőesszé az Atyaúristenhez címzett fogadóból
Bevezető
Meg ne irigyeljétek a felhőket,
mert azok igen változékonyak,
porózus testükben izzik és fagy a víz,
bízni bennük soha nem lehet.
De ha mégis úgy döntötök, hogy csakis felhő,
semmi más, akkor tudnotok szükséges,
ez a kívánság fel fog emészteni benneteket.
Így hát virrasszatok, csak virrasszatok.
Első felhő
A menny öleléséből szinte észrevétlenül
bomlik ki az a hamuszínű perc,
melybe hitemet vetettem.
Csak az időben bíztam eleitől fogva,
de megcsalt engemet,
s most árva csikóként
fekszem a vihar fényeiben rángatózó
mező földméhe fölött.
Második felhő
A csupasz dombokra erdőt rajzol a képzelet,
és ott egy ismeretlen, ki még napfelkelte előtt
szívet varr minden kőszoborra.
Időavarba süppednek a létezők.
Harmadik felhő
Szigetek emelkednek ki az égboltból.
Először a föld, majd a fák,
aztán a virágok, végül egy fakéregből
készült léghajó.
Hajnalban, a növények fedezékében
békésen alszanak a megszentelt, ősi állatok,
vérük gőz, húsuk szeplőtelen víz.
Negyedik felhő
És felsül az égre minden titkos gondolat,
szelek kergetik az álomtöredékeket,
lassan megnyílik, kitágul
egy alagút, benne örvénylenek a szív
hordalékszilánkjai. Az idő tévedhetetlen
lasszóvá formálja önmagát.
Ötödik felhő
Akkor a felhősintérek pórázra fogják
a kósza párakutyákat, a gondolat e csíráit,
feltekerik a földet és eget,
majd Kerberosz elé vetik,
hadd cibálja káosszá a színes szálakat.
Bujálkodik a sötétség. Kacag.
Nagyon szeressetek.
Emberi történet
Körülvettek már engem a sóbálványok,
négy lábra ereszkedett itt minden élet.
Gyolccsal kötözöm ezt a kettészelt hajnalt.
Nyerítő bozóttüzek. Mindjárt ideérnek.
Önarckarc
negyvenhárom éves
föld alatt lobogó
maga előtt alagutat álmodó
szubverzív
néha talán valóban létező
szóragozó fajankórigó
Oldás és kötés
Az árnyékokat mind odakötöztétek a földhöz.
A testeket szétszórtátok, mint a pelyvát.
A tengerre csak evező nélküli csónakokat bocsátottatok.
Mire vártok még? Ne virrasszatok tovább.
Pihenő
Tagjaimban vándortüzeket szít a láz,
szívem ázott kenyérként szertehullik.
Állok, csak állok itt a fényben,
és a mélyből feltátog az álmatlan idő.
Mézhurok
Függőágyam két villám karcsú
húrja tartja. Így vagyok szabad.
A kötelet, mit nyakamba szép kezek tettek,
mindig ledobtam,
messze repült, sárba csapódott
a mézből font hurok.
Néha mégis rettegek, bányaomlás
robajára pattan ki szemem,
és borostyánba fúlt növények pora ül nyelvemen.
Írni vagy élni
Édes-egy-jó pincérkém,
e kettőt egyszerre kérném.
*
És a ti virágaitok felfénylenek a sötétségben, és nem fogjátok tudni, éjszaka jön rátok vagy nappal, és megértitek a növények sírását, nevetését, akkor végre túlléptek a gravitáción, egy húron pendültök majd a Szaturnusz gyűrűjével, és ha nem is vagytok, majd lesztek.
Egy beteg poszméhhez
Poszmélységek, ó, poszmagasságok,
poszmolyság és passzmolyság!
Könyv- és virágmolyok között elenyésző a különbség,
talán egy potrohszőrnyi csupán.
Az Elíziumi mezőkön mindannyian együtt
száguldozunk majd a vörös napernyők fölött.
Vagy ki tudja? Barátom, felhőkre fel!
