Ha valaki elfelejti a múltját, bizonytalanná válik, de ha célját veszti, életképtelen lesz.
(Alfred Adler)
Az Időgép – H. G. Wells regénye – egyik filmváltozata elhagyja a legtávolabbi jövő lehangoló képeit, amikor ember sem él már a földön, csak óriás rákok és sün-csigák,. A cselekmény javát az a fejezet adja, amikor már csak két társadalmi osztály fog létezni, szélsőségesen kifejlődve. A föld felszínén éldegél a Gondtalan Szépséges Ifjúság, az eloik társadalma, azaz tenyészete, felszabadítva a megnyomorító munkától; jó levegőjű csarnokokban tanyáznak, reggelente már feltálalva találják az egészséges, zamatos gyümölcsöket, kikészítve az elegáns, lenge öltözékeket.
A másik osztály, a dolgozók – magyarul is fenyegetően hangzó nevük: morlock – a föld alatt élnek (underground társadalom!); az odalenti üzemeket működtetik, ők azok, akik megtermelik a fentiek kellemes életéhez a szükségeseket; csak éjszaka járnak fel, csak a világosságtól félnek; külsejükre nézve amolyan sárkány-majmok: szőrösek, karmosak, agyarasak.
E rút, undorító lények gondoskodnak a virág-gyermekek, mazsorettek és fitt manöken nyájak világának örök fiatalon-maradásáról is: ha az eloik elérnek egy bizonyos kort, húsminőséget, a morlockok éjszaka elviszik és – megeszik őket. Az alsó néposztály a felsőbb néposztályért robotol a föld alatt: megtermeli, hogy vele táplálkozhasson.
Ez az „életforma”, mint világtörténeti SZÍN, beilleszthető lenne Madách Tragédiájának falanszter-jelenete után, az eszkimók helyére. Madách eszkimói azonban egymást ölik, azonos társadalmi szinten; Wells, mint angol, nem tud lemondani a társadalmi tagozódás dinamikájáról s a formák esztétikumáról, de mint polgári szocialista-munkáspárti, fábiánus, az osztályharc konzekvenciáit végiggondolta, és nyilván munkál benne elődje, Swift röpirata: a szegénység problémája akkor lesz megoldható, ha a szegények fölös számú gyermekeit a gazdagok megeszik; s akkor legalább majd annyira értékelik őket, mint a malacokat, az Időgépnek azonban lám, a nyugdíjas-kérdésre is van praktikus javaslata! Radikálisabb, mint Huxley vagy Orwell.
*
„A félévszázados autokrata rendszer a társadalom egyéneit infantilis, önállótlan, szimbiótikus fejlődési fokra kényszerítette... A kölcsönös egymástól való félelem és a döntés következményei miatt való habozás lebénít mindent. Az általános, kollektív letargia frusztráló érzései panaszkodásában lelnek kiutat... Az ilyen elbizonytalanodott időben a társadalomnak különösen nagy szüksége van egy mindenki számára használható értékrendszerre” – vallja egy adlerista individuál-pszichológus, mottónkhoz kapcsolhatóan (Kenessey-Szuhányi Mária).
**
Vincze Gábor kitűnő magyar történész; munkái, jó néhány év késéssel, csak mostanában kezdenek eljutni az erdélyi magyar olvasók szélesebb rétegeihez. A napokban, többek közt, a következőket nyilatkozta:
„A történelemi tárgyú könyveket megjelentető kiadók nagy többsége székelyföldi... a kötetek Kolozsvárra vagy a Partiumba alig-alig jutnak el... meglehetősen szűk az a kör, amelyet érdekel az erdélyi magyarság 1944 és 1989 közti története... Sokszor kiderül, hogy hivatásos politikusok vagy a közvéleményt formáló »közírók« mennyire nem ismerik az 1945 utáni időszakot...”
Hozzátehetjük: ugyanők és sokan mások a távolabbi múltról is hézagos tévképzetekkel „rendelkeznek”! És ez éppen olyan neurózis- és konfliktusképző tényező lelki életükben, mint kisgyermekkori zavaros tapasztalataik a nemi életről. (Erről az infantil-regresszióról minden újabb írókontingens vérszegény felnőtt-képzelgései tanúskodnak.)
Az érintett személyeket amolyan történelmi-pszichoanalízises rendelésre kellene beutalni, mert homályos ismereteikből fakadó elfojtásaik miatt telve vannak neurózisokkal, hogy még olvasni sincs kedvük, bátorságuk, vagy nincs tudomásuk se arról, hogy erre rászorulnak!
Hiába léteznek gyógyhatású, tisztázó, a kibeszélést megkönnyítő könyvek, tanulmányok, „nem jutottak el a nagyközönséghez”, és ez, mondja Vincze Gábor: „az erdélyi közállapotoknak köszönhető”.
A közállapotoknak viszont az a jellemzője, hogy nemcsak a szaktörténészek művei nem jutnak el az olvasóhoz; nemcsak a Kolozsvár és a Székelyföld közötti szellemi (és lelki) csatornák iszaposodtak el, de Várad is sok viszonylatban messzebb esik ma Erdély központjától, mint Kézdivásárhely.
Az ok a Kolozsvárral szemben kialakult „leválási komplexus”; a vidékibb városok szellemi-pubertásos zavarai, és szűk befogadási felülete. Kós Ferenc írta minap, hogy százhatvan magyar könyvkiadói vállalkozásra kilenc szakosodott könyvesbolt esik. Kolozsvári kiadványokat sok erdélyi városban, ahol volna némi közönség, nem is terjesztenek. Ebben már egy hol elfojtott, hol ki-kitörő Kolozsvár-ellenesség manifesztálódik; egyes összetevőinek jó kétszáz éves múltja van, de több mint ötven éve szervezetten – több irányból is szervezetten – sikerre jutott az a tendencia, hogy Kolozsvár ne legyen többé magyar szellemi központ; és – „lelki központ” se legyen.
Sokan írtak erről (többek közt Dávid Gyula is), de mindenki merev arccal veszi tudomásul a gyakorlati tényeket. Az Időgép-filmben, amikor egy szépséges eloi lány beleesik a rohanó folyóba, parton ülő társai olyan rezzenetlen arccal „tekintenek el” tőle, mintha bele sem esett volna. Mint ahogy az erdélyi magyarság politikai-társadalmi és közművelődési szervezetei szenvtelen arccal tekintenek el a kolozsvári magyar színház közel két évtizede tartó agóniájától. (Időnként egy-egy médiadobozban megrázogatják a színházi vezetők által kivívott kitüntetéseket; rázogatják, zörgetik, mint a sertések orra előtt csuporban a kukoricát: cuga, cuga! gyerünk be az ólba!)
A színházi légtér ritkulása, ritkítása mellett (többek közt a szóba jöhető közönségnek el-kivándoroltatása, és az itthon maradóknak leszoktatása) mellett a másik nagy operáció az egyetemi-főiskolás ifjúság elszippantása Kolozsvárról. És a maradék meg (könnyű)zenésítése.
Az Időgép-film legiszonyatosabb jelenete, amikor megszólal egy bizonyos dallam, s az addig üres semmittevésben heverő eloi fiatalság talpra ugrik és feltartóztathatatlanul vonul, menetel, áramlik a Bálvány alatt megnyílt földalatti bejárat felé; mint egy hegyi patak a víznyelő töbör felé, be a földalatti üzembarlangokba, a morlockok közé, akik majd megeszik őket. Mennek koncertre...
„Sajnos manapság a fiatalok körében sem szokás olvasni, persze tisztelet a kivételnek” – folytatja Vincze –. „Amikor a Babeş–Bolyai egyetem elsőéves magyar s történelem szakos diákjait vizsgáztattuk, rengeteg keserű tapasztalatot szereztünk... De ez már világjelenség, nem erdélyi vagy Kárpát-medencei különlegesség.”
Létezik ám nagyon fejlett „oktatástudomány” minálunk is középiskolák és felsőfokúak számára. Mégis, éppen az oktatás módja és keretei nemhogy nem teszik szenvedélyes olvasóvá a diákokat, de nem tanítják meg a gyors és termékeny olvasásra sem őket, s arra sem, hogy minek hol lehet utána olvasni. Hányszor előfordul, hogy egyetemista ismerősök megkérdik az embert (többek közt „mesterfokozatúak” is), hogy ez vagy miről szól, mit lehet tudni róla... s olyankor türelmetlenül válaszolunk: miért nem nézed meg a „Nagypintérben”, vagy Szinnyeinél?... a Hóman-Szekfűben vagy a Századokban? – Az mi? kérdik ilyenkor.
Talán a vizsgáztatást nem a diákoknál kellene kezdeni. „Mikor olvassak? Napközben előadásokon vagyok, a kari könyvtárakat a könyvtárosnők kora délután nagy ridikülcsattogtatás mellett zárják...”
Este a könyvtárak zárva vannak, a Caffé-bárok, Music-bárok meg nyitva! Ott a világítás sem éppen megfelelő... Leginkább azonban az bénítja meg az olvasókedvet, hogy pl. a magyar irodalom szakosokkal olyan szövegeket olvastatnak, amelyek befogadhatatlanok számukra, mert soha semmi hasznát nem veszik: irodalomelméleteket, például... Mi hasznát veszem majd, amikor cseléd leszek Angliában? Bébiszitter? Avagy közegészségügyi menedzser, és informatikai úton intézem a szeméthordást?
Mindamellett Vincze gábor munkáit még ilyen közállapotok mellett is - illenék jobban terjeszteni.
