szerepcserék
Bódy Gábornak-, aki fegyveres filozófusnak
hitte Hamletet-, a másvilágra
I. Egy álmatlan királyfi lehetőségein töpreng
Paszternak-variációk
1. Színreléptem…
Színreléptem, de észrevettem börtön.
Körülvettek álruhás démonok.
Fejem fölött kardpenge villogott.
Mérgezett volt-e hegye? Napi flörtön
túlláttam, de az öröm elkerült.
Néztem a vízen úszó Oféliát.
Nem szülte meg a fiúnk, a fiát.
Nekünk semmi, még ez se sikerült.
Fegyveres filozóf, mindenki ellen,
harcba szállottam, súgott a szellem.
Elvesztem mégis. Hol rontottam el?
Mondják őrjöngve törtem hatalomra,
rábízva titkom egy egérfogóra.
Rút árnyaival a szél elkever.
2. Ha újrakezdhetném…
Ha újrakezdhetném se lenne másképp,
Nézném, amint a hold szűrt-ezüst fénye,
kérdőjelt ró a szellem köpenyére.
megsérteném anyám, a királynét.
De Oféliát, ha még egyszer volna,
nem engedném át álmainak,
mérték lehetne, ki értelmet ad
szavaimnak, ő lehetne a forma.
Claudiussal kezdeném, megölném.
Szegény Yorick, még hallom, felkacag,
míg tékozló életem elszivárog.
Az elején is az nevet, ki végén?
De újrakezdeni semmit nem lehet.
Újra téved, ki egyszer tévedett.
3. Újraélem…
Újraélem, hogy ismét színrelépek.
s rácsok árnyéka ismét rámvetül.
Ofélia sincs. Megint egyedül
imbolygok. Hova vezetnek a léptek?
Apám a szellem, lehet hazudik,
de miért tenné, fel nem foghatom
Távcsöveken figyelnek. Oltalom
nem jár annak, ki ébren álmodik.
Nem múlik el a keserű pohár.
Udvaroncok és farizeusok.
Kardomra dőlök. Egyedül vagyok.
Ősz van, nem jöhet immár soha nyár..
Kimaradnék. De már nem lehet.
Maszkok rángatnak, utált szerepek.
4. Színre se léptem…
Színre se léptem, máris vége volt,
hamis darab volt, nyilván megbukott.
Vádat és nyálat fröcskölve koholt
vádakkal álszent rémhírgyárosok
rágalmaztak és én telhetetlen,
néztem a vízbe fúlt Oféliát,
harcba indultam mindenki ellen,
fegyveresen. A filozófiát
megtagadtam, márcsak a bosszú
érdekelt, de elhagyott a szellem,
s tovább ődöngtem álmatlan, hosszú
tőrt markolva holdfényben képzelegtem,
milyen is lesz az elképzelt állam?!
S már készülődtek Norvégiában.
5. Megvillant tőröm…
Megvillant tőröm, máris vége lett,
Zúgott a holdban rettentő malom.
Vissza se adhattam a szerepet,
egérfogó zárt, nem volt alkalom.
Néztem a boldog színészeimet.
árnyak ődöngtek a várudvaron,
ahogy szeretném soha nem lehet.
II. Horatio Hamlet ravatala fölött
Megbabonázta a hatalom,
bölcselő király mégse lehetett,
nem lett úrrá a bonyodalmakon,
lenézett minket, ki is nevetett,
a trónra tört, süketen és vakon.
Magára maradt agyrémeivel,
végül Fortinbras temettette el.
6. Hamlet álma
Milyen lett volna elképzelt állama?
Nem tudjuk, olyan keveset tudunk,
Mintha még mindig köztünk állana,
Vele maradunk? Messzire futunk?
Egy filozófus jutott volna trónra,
legegyenlőbb az egyenlők között?
Az ország vajon boldogabb lett volna?
Álmai, eszmeromjai fölött
teremtett volna demokráciát?
De tévedett, és vak tévedése
őrült válságba lökte Dániát.
Fortinbras király volt, nem bölcselő.
Rendőrállamát égből nézte ő.
III. Horatio és a sírásó Hamletről beszélget
7. Szabadságunk és a versek
Fortinbras meggyászolta Hamletet,
nagy király lett volna, eltemette,
mondhatjuk, persze, nem értette
szabadságunkat és a verseket,
ismételhetjük, nem értette meg –
félreismerte, hősnek hihette,
testével közös sírba tette
az államalkotó bölcseletet.
Számára blabla volt az egyenlőség,
testvériség és demokrácia,
mindent megrontó, örült mánia!
Sorsunk a norvég istenek kimérték.
Kapitulált, elvérzett az álom.
Őrjöngött Hamlet a másvilágon.
8. Sok a halott
Hogy ismertem-e, kérded, jó uram,
de hát őt is én földelhettem el!
Amig árnyaival el nem kever
az éjszaka, míg járom még utam,
sírokat ásva, mert sok a halott,
egyre látom a sápadt herceget,
szemében űzött szenvedély ragyog –,
innen nem érti soha senki meg.
Egy koponyát is mutattam neki,
megejtettek bölcselkedései,
nézte Yorick úr vak koponyáját,
mellettünk állt, vízbefúlt nőt temettünk,
beszélt Yorickhoz, amíg mi ettünk,
mintha előre látta volna sorsát.
9. Szegény Yorick…
Hazudsz gazember, ott voltam én is,
meg sem ismerted, dicsérted atyját,
jó Hamlet királyt, de bolond fattyát,
őt! – kigúnyoltad, hallgatott mégis…
Nem is tudtad, hogy kivel beszélsz,
másképp nem mondtad volna, hogy bolond,
ismerlek nagy a pofád, de félsz,
emeled fejed, ha szól a kolomp.
Mégis őróla mondtad, hogy esze
elment, amúgyse ment sokra vele,
s tényleg mutattál egy koponyát.
Egy udvari bolondé volt valaha.
Ismerte őt és elcsuklott szava.
De hogy előre látta volna sorsát?
10. „Önmagát látta akkor halni meg…”
Ismertem én jól, uram, a herceget,
csak hablatyoltam nagy zavaromban,
lódítottam,marhaságokat mondtam,
de ne ítélkezz, hallgass végre meg.
Hogy kolontos volt? Járta e beszéd.
Angliában ez már fel sem tűnik! –
mondtam, emlékszel és felneveték,
Mint szarvast, amikor kopók űzik,
erőtlen remegés járta akkor át,
és midőn atyját, a királyt dicsértem,
flegmán emelte azt a koponyát,
amit mutattam. Ne mondd, hogy nem értem.
Yorické volt, szólt és emlékezett.
Önmagát látta akkor halni meg.
11. A finnyások…
Claudiust sem fogadtátok el,
Vérnősző barmot, a váz-királyt,
de Hamletet sem, túl sokat bírált
és jött Fortinbras seregeivel.
Norvéggá lett a hódolt tartomány!
Nem álltunk ellen, végülis minek?
Hamlet ott feküdt a ravatalán,
közülünk senki sem értette meg.
Azt hittük, megőrült és delirál.
Buggyant bölcselő, hogy legyen király,
és királyságunk demokrácia?!
S most itt a norvég, már a varjak is
norvégül kárognak, a jósok is.
Norvég gyarmattá züllött Dánia.
12 „Már nincsen kiben hinnem…”
Azt mondod uram, hogy jó király
lehetett volna? Nem lett volna a
rémuralom báb zsebtolvaja,
milyen is uram az a jó király?
Kezemben tartottam a koponyáját,
mint ő Yorickét, beszéltem is hozza.
De nem válaszolt. Azt hiszem, már tudta:
olyan pásztor, ki elvesztette nyáját,
már mindhiába sző nagy terveket,
bárányait nem leli soha meg,
elfordult tőle, elhagyta az Isten.
Legyőzte volna a norvégeket,
atyja nagy álmát valósitva meg?!
De vesztett,nincsen már akiben hinnem.
13. A gyarmat
Magára hagytuk gyáván Hamletet,
rajtunk is múlt, hogy nem lett király.
Nem kerülhette el a vermeket,
önkény győzte le, ármány, belviszály.
Pedig megölte a bősz zsarnokot,
súgott neki az atyja szelleme.
Kinevettük. Azt mondtuk, bolond,
s hogy nekünk épp egy bolond kellene!
Őrültségeinkhez is illene.
Kivártunk és megvillant a gyilok.
Győzött Fortinbras. Szólt a térzene.
Kik ünneplik a hódítóikat,
tapsolnak, mikor gyarmat lett hazájuk,
eszük is vesztik, nemcsak szabadságuk.
IV. Horatio, a szép új világban
14. Horatio éjszakái
Helsingör forog a bánya-éjben,
a hold vöröslő, gyilkos lampion,
feltűnik Hamlet és észrevétlen,
vicsorgó árnyak között eloson.
Elragadnának, de a köveken
a norvég őrök csizmái kopognak.
Az éj is, mint az ország – idegen.
A szélkakasok fel-felvicsorognak.
Távolodik az éjjeli őrjárat,
De a hajnal követe még várhat,
Megidézem a szép Oféliám.
Álmatag libeg, vörös szemérme,
ártatlansága álérdemérme
kihivón dereng át a tüllruhán.
15. Ofélia idézése
Bordélyházba járt Hamlet. Álmodott.
Én vigasztaltam meg Oféliát.
Mámorosan combkulcsába zárt,
hunyt szemem mögött még mindég forog
hajlékony teste, érzem illatát,
miközben öle kútjából iszom,
bort is, pezsgőt is, hunyt arcán iszony,
belső lázroham járja át meg át,
remeg, mint a tej lúdbőröző föle.
“Beszélj Hamletről.” – kér, rámfonódik.
Sikolt. Zöld szeme vádlón fénylik.
Boszorkánygyűrű. Rámzárul öle.
„Aszkéta! Egy kagylóban is elélne!”
„Ne vedd ki még, de tőlem ott is félne…”
V. A nagy kockajáték
16. Beszélgetések Fortinbrasszal
Fortinbras kedvel. Részegen mondta el,
Wittemberga kémjének hittek engem.
„Ügynök volt Hamlet is, élvezettel
spicliskedett.” Kémkedett a szellem?
Legyintettem. ”Párizsból, méltón
atyja hírnevéhez, jelentgetett
Laertes is, gyöngybetűivel buzgón
firkálta rémhíreit.” Nevetett
a bunkó norvég, kiitta poharát.
„Mitől vagy megdöbbenve? Borzadály
ül ki arcodra? Az ész nem akadály.
Olvasgasd Hamlet jelentéseit,
a szép Oféliáét. Tanulságos,
hogy idomul a húg is a bátyhoz!
A végén mindenki megalkuszik.”
17. Fortinbras szerint az állam…
A kérdésemre: „…hogy mégis milyen
lehetne ama ideális állam?”,
Fortinbras megveregette vállam,
„A dán modelltől, ha nem is teljesen
elütő, azért részben idegen.
Claudius s ez nagy érdeme,
és a zsenialitása nem-e
ebben rejtőzik? – kérdem hidegen –
Megszervezte a kémhálózatát!
Hogy tökéletesebb legyen az állam! –,
ettől ma is leesik az állam –,
működtette a besúgók hadát…
Célunk mindenki norvéggá legyen
Az asszimiláció az új elem!”
18. Fortinbras álma
Mindenki mindenkit megfigyel,
dán a norvégot, a norvég a dánt,
magasan díjazzuk a besúgást,
a rendőrfönök fejével felel.
Apa fiút, fiú apát elárul,
feleslegesek a dán iskolák,
norvéggá lesz az egész világ
és senki nem fog siránkozni dánul.
Az alattvalót kell idomítani,
erőszakkal ezt nyilván nem lehet,
nem vágathatom ki a nyelvetek,
a győzteshez kell hasonlítani!
A végső cél – az asszimiláció.
Norvéggá lenni! Ez a ráció.
19. Horatio hitvallása
Engem nem izgat, ki norvég, ki dán,
én római vagyok voltaképpen,
észjárásuk bűvöl, antik szellem,
nem töprengek senki etnikumán.
Különösebben nem ragaszkodom
anyanyelvemhez. Latinul írok.
Angol, francia, német auktorok
nyűgöznek le és olaszul olvasom:
„az emberélet útjának felén,
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam…”
Heidelbergában versenyt is futottam
s nyertem, de örök vesztes vagyok én.
Norvégül beszélek, idomulok,
de ne felejtsd el, dánul álmodok.
20. A nagy kérdés
Tudom, király, az életemmel játszom,
mégis megkérdem: komolyan hiszed,
hogy a dán nyelvet eltörülheted?
hogy norvégokká leszünk még a nyáron?
Megsemmisithetsz, komolyan gondolod,
egy kultúrát és ezt a régi nyelvet,
melynek írói máig be nem teltek
szépségével, be is tilthatod?!
Hiszed ki arra esküszik, hogy mától
norvéggá lesz, megtagadva nyelvét,
tényleg norvég lesz. Sorsunk kimérték
régi istenek. A hagyomány gátol.
Mért fontos az, hogy egyformák legyünk?
Nekünk a sokféleség a lényegünk.
21. Fortinbras őrjöng
Azt hittem, hívem vagy, Horatio,
de csalódtam, szakmai ártalom,
kiütközött belőled, fájdalom,
a rebellis dán és a ráció,
mely irányítja tetteid, veszített,
ne gondold, neked már mindent lehet!
Igaz, te írod a díszverseket,
amelyek engem túlzón istenítnek,
de te írod a szatírákat is,
a gúnyverseket, kifigurázva
tulajdonságaim, vérparázna
norvégnak csúfolsz, bábkirály is.
Ezért kockázzunk! Szabadon engedlek.
ha nyersz! Száműzlek, hogyha vesztek!
22. A vád
Ötöst dobtam, elakad szavad,
sápadt vagy barátom, elpártol
tőled Fortuna, tudhatod: mától
kegyvesztett vagy! Megnézheted magad.
Ha nem dobsz hatost, a játéknak vége!
És akkor se folytatjuk, ha kihúzod
fejed a hurokból. Tudhatod
kinek lettél legnagyobb ellensége.
Sorsod kísérted. Reszket a kezed.
Vagy mártír akarsz lenni? Az erőszak,
sztoikusan vonsz vállat, eltiporhat,
de te akkor sem hajtod meg fejed?!
Dobj! Kísértsd a forgandó szerencsét,
mely udvarunkban oly gyakori vendég.
23. Búcsú
Hatos, király! Az igazság győzött!
De dönthet-e bármiben is a kocka?
Megpördül. Forog. De hát e locska
világ már ilyen. Fortuna döntött.
Hatos bizony, és ez mit is jelent?
Maradhatnék, de úgysem maradok.
Az út százszor jobb, mint a fogadók,
írta Cervantes, s az örök jelent
nála senki sem ismerhette jobban.
Hőse, Don Quijote, a búsképű lovag,
sárkánynak nézve a szélmalmokat,
dárdát szegezve lázadt, nem titokban!
Áve Fortinbras! És most elmegyek,
magam helyett hagyom a verseket.
VI. Horatio eltűnik
24. Vándor vagy bujdosó?
Szülőhazája határán a vándor
visszafordul még, bekeretezi
a látványt, örökre magához veszi,
mint szentelt ostyát. Hazája lesz mától.
A gondolkozó mímózák sorsán
eltöpreng. Boros pohara tükrében
tört arcát elnézegetve, tétlen,
látni véli eljövendő útján
a csapdákat, a vereségeket.
„Én, Horatio, a bujdosó,
sótlan a zsarnok, fényűzés a só,
az ész cselei feleslegesek!
Eltűnök! Hamlet előre látta,
ezért nem nyugszik árnyék-honába?”
25. Az utolsó kérdés
epilóg-töredék
Próbáljuk elképzelni Hamletet,
de sajnos őt is felzabálta mára
sorsunk kísértő szkizofréniája,
ránőttek baljós, bősz véletlenek.
Vannak kik úgy vélik kémkedett,
Claudius ügynökének hiszik,
mások különcnek, istenítik,
meghamisítva azt a szerepet,
amit vállalt: a filozófusét,
szájperemig ért a szenny, fellázadt,
s gyarmattá önként lezüllő hazánkat
kollaboráns-talpnyalók életét
megkeseríti. Hallom felnevet.
„Döntsétek el, megérdemeltetek?!”
26. Ki voltam én?
Shakespeare, hallom, megírta Hamletet,
félreértve a bűzlő tragédiát.
De az is lehet, utált önmagát –,
az átlátszó időben – látlelet.
Kaleidoszkópját nézem elveszetten.
Laertes lázad, Ofélia remeg,
Claudius retteg. A norvégeket
ki állitja meg.?! Ott állunk mi ketten,
semmire kellő összeesküvők.
Nézem a boldog színészeimet.
Ki vagyok én? Klinikai eset?
Barát, ellenfél – a halál előtt?
Hamletnek mindegy. Az elágazó
ösvények kertjéből röhög. Agyő!
27. Mit akart Hamlet?
Őrült lett volna? Shakespeare tévedett,
mert nem tudhatta, mi történt valóban,
mert sose látta mélakóros-szótlan,
hiába sorolja a gyújtó érveket,
melyeket éjjel motyogott a szellem,
mindez semmire nem magyarázat,
csak kiváltó oka a lázadásnak:
a sértett fiú nem maradhat tétlen…
Amit a gyilkos király bitorolt,
a kizökkent időt helyretolva,
és ami – tudta! – őt illette volna,
nem bosszút akart; örökségét a trónt.
Hatalmat akart. Megtévedhetett.
Kényszer mozgatta, ránőtt szerepek.
VII. Horatio halála
28. A vég
Megöregedtem. El-elszédülök.
Süketen végig esem a földön.
Lehet elmegyek? A világ börtön.
Véreset szarok. Üvöltözök
az alattomos fájdalomtól.
Köröz már ágyam körül a halál.
Hamlet tűnik fel. Mily régóta vár.
Szelleme minden éjjel itt csatangol
a domboldalon. Komoran nevet.
„Letelt időd, ó, jó Horatióm,
kémem voltál a világban, spion,
hűen őrizted az emlékemet.”
Szertefoszlik a légben, megvígasztal.
„Gyere, terítve már az az asztal.”
29. A repülés
És én követem. Nincsenek szavak,
melyekkel jelezhetném, mit érzek,
elmarad bűzlő kín, rettegések –,
semmiségek. A világ lemarad.
Együtt repülünk. Nincs testem se már,
sejtettem fénybe öltözik a lélek,
folytatódik, nem múlik – újraéled!
Hamletet kérdem: „van végső határ?
Vagyunk, s míg vagyunk, mindig van remény!”
Cikázom, villogó, csalóka fény.
Megkereshetnénk már Oféliánk.
Ott repülnénk a szülöföld felett,
sötétség terjeng, közben este lett,
bakacsin-mezbe vonva mániánk.
2oo6 augusztus 11 – 17