Adrian kecskéje
(Capra lui Adrian)
Adriannak van egy kövér kecskéje tele tejjel –
jönnek hozzá az egész városból hátha jobban
menne a soruk. Adrian mindenkinek mér a
tejből – mert ki nem szeretné hogy legyen
egy jól tejelő kövér kecskéje ki ne szeretne
vagyont gyűjteni hogy tovább mehessen.
Én fütyörészek és nem őrzök semmilyen
kecskét tejet sem iszom nincs szükségem
mások napjaira. Egoista vagyok mint egy
kereszt melyre egyetlen nevet véstek.
Adriant be fogják rámáztatni – a jókat mind
berámázza a nép. Egyesek titokban imádkozni
fognak: Adj Uram nekünk is egy kecskét! Kövér
legyen és tele tejjel. Én fütyörészek. A katedrális
falán fönnakadt a nap. Egy ponyva az tudom én
hogy nem a nap. A ponyvából hirtelen csigaszarvak
bújnak elő.
1989
Szedj altatót és hallgass
(Ia somnifere și taci)
Az ég és a zoknik kirké és mások is beléptek
hozzám a házba bemutatkoztak azt mondták
övék vagyok. És ha csak föld lennék ennyi:
maroknyi föld melyben megadóan fekszik
egy semmiségekkel megtelt füzet. Mert
tintából jobb ruhád készül és
útleveled.
S az ég és a zoknik kirké és mások is beszéltek
hozzám mikor a sárkány a zsibvásárok
városában vér után szaglászott. Szép
nagymamám akinek szárnyai voltak soha nem
ismert férfit az isteneknek ajánlotta magát
esti imáiban. Lehet hogy őt kereste a sárkány.
Mennyi dolgot tart számon egy esendő
asszony – a vakációkban kezdtem csak igazán
megismerni. Mennyit álmodtam róla! Az ég a
zoknik kirké s mások is… És mindaz amire
emlékeznem sem érdemes.
1989
A verssor
(Versul)
Az ég falja fel az életük. A mienket: csak újságok.
Előfordul hogy megálmodok egy istent akire
köveket raknak mindenki hordja („legyenek minél
nehezebbek” – egy mesebeli dalia segíti őket) és
senki sem tud sírni már. Tudom hogy ez csak egy
álom amit mások is álmodni mernek. De ha
virradna mindenki hallgat elveszett szemmel
lépnek ki a házból vérereikben csapdos a szél. Fű ütközik
az üres temetőkben – velünk lesz tele – kürtök esőznek.
Letartóztatási parancson a költőt fojtogató verssor.
1987
A félelem nem ír verset
(Frica nu scrie)
A félelem nem ír nekünk verset. Elképzelem
reszketeg gyerekkorát az első csókot amit egy
vérfolttal váltottak. Vannak elemi osztályok
melyekből a hold piszkosan jár ki és csakis
olyankor jön egy lány és azt mondja: nem
megyek veled. A tengerszéli dombokon
gőgösek henyélnek a könyvekből elszökött
rókák esőkben kóborolnak. Mindketten tudjuk
ki érkezik haza szabadon tudjuk a gyomorban
rejtegetett édent. A félelem nem ír a félelmet
megosztjuk.
1986
Báli ruhában
(În haine de bal)
Szenvedélyesen hatol be a golyó a fülemüle húsába
a fal mellett állok és nézem
nem is hiszem nem is üvöltök nézek
két női ruha lebeg az erdő fölött
két férfi mosolyog a kartonból épült vesztőhely előtt
két kulcs fordul el a városi
tanácsos szájában
kettő meg kettő az hét egy kocsmáros
számításai szerint
annyi a bölcsesség hej de mennyi a bölcsesség
csönget a postás.
A kihalt házban a patkánykirály báli
ruhában remeg.
1987
Meg nem született gyermekeim
(Copiii mei nenăscuți)
Ne szülessetek költőnek
meg nem született gyermekeim
elégedjetek meg azzal
hogy van egy gazdag és kietlen apátok
akit összetévesztenek a rókátlan
erdőkkel a tisztátalan kezekkel
fűvel és pojácákkal
a kiszáradt folyómedrekkel
nem kellene kívülről fújnotok
életet és halált kacagást sírást
a csizmát és a meztelen lábat
a karikás szemek nimbuszát
a szünet nélküli harcot
a napokat nem vállrózsaként
viseljük és a költők mindig túl fiatalon halnak
ámítják maguk hogy sohasem
veszítenek merthogy
nyerni sem nyernek soha
a vers felsebzett ámulat
kötél mely egybemosódik a Földdel…
1979
Az ifjúkor bevallása
(Declarație de tinerețe)
Sziklák omlanak le a szavakban
a választott kéziratok maguktól lépnek a tűzbe
az az érzésem túl sok a zseni
túl sokan tudják hogy a költőkben van
valami a félkegyelműek elesettségéből
szigetek kísértek engem?
cserben hagyott a hallgatás?
sikerült száműznöm a magányt?
nem tudom!
eddig csak verseket írtam
egyesek megszöktek tőlem
mások kutakba vesztek látni sem akartak többé
de mostantól minden más lesz
csak remekműveket írok
így gondolom e keserű éjszakán
az örömet a gyűlölettől elválasztó pengeélen
„és ha nem tartod be az ígéreted,
ha nem tartod meg a szavad?!” –
kérik számon rajtam a szomorú tárgyak
„valami történni fog! – mondom –
valaminek kell történnie,
példának okáért egy madár
testébe száműzhetnének…”
1979
A vesztett vér színe
(Culoarea sîngelui pierdut)
A költők akiket szerettem többen voltak
mint azok akiket ismertem. Meleg napok
jöttek – egy herceg kivirágzott a mesében
egy harangnyelv a földben vergődött az ég
szájában boszorkányos éjszakák nyíltak.
Ilyen volt életünk amikor a költőkkel
dolgoztunk együtt valamely égről
begyűjtötték a zamatos málnát és szórták
mindenfelé. Nem mindenki szerette őket
mert olyan nagyon szomorúak voltak és
csak úgy párállt a hangjuk hogyan is
hívhatták volna be őket a házba melyben
a kenyér elé soha nem ült le egyetlen
kristálygömb sem. Vagy legalább egy
koszorúcska. Hogy egy lábatlan rokkant a
fejére tegye és láthassák a fák.
Szöveg T-hez
(Text pentru T.)
annyi robajjal jár egy domb halála
édes terhek hullámzanak. az ég akár
egy szakadék telik meg gondolataiddal
nagy térképeken az emlékezet árnyékfoltjai
la belle epoque d’enfance c’est fini.
A költő (és a suttogó filozófusok)
(Poetul /și filosofii șoaptei/)
Ironizáló fráter mondták a nagykövetek
igen ironizál mintha nem tudná
mi is egy család
bizony az mondták a kereskedők is
rojtok az életen rojtostól emésztjük fel
megrögzött ironizáló mondták a
kritikusok voltak még aztán letűntek
elvégre nem zsibvásár az irodalom
mosolyt áruló árus mondták a mosónők
az effélékkel soha ne add össze magad
egy ironizáló mondták a tábornokok
no de a fronton…
fenéket mondta a költő magányossága
mit tudtok ti arról ami megóv titeket.
Az édenen túl semmi és…
(Dincolo de paradis nimic și…)
Akár a vakok láng sírt a gyökerekben
messzire bújva (volt ott egy puszta
színpad én és a fénykép láttuk a zárt
szemeket) és egyéb más semmi
semmi egyéb akarta mondani a fa
semmi
semmi
A gyökér a földben egyre vakabb lett
annyira egyedül voltunk.
Utolsó vers
(Ultimul poem)
Másoknak rosszabbul megy mégis tovább
élnek hogy láthassák a felkelő napot. (Vajon ha
nekem jobb sorom lesz hamarabb halok meg…?)
Hány évig éltem ezzel a gondolattal és
akik rosszul olvastak azt hitték
szentimentális vagyok (egy keleti költő!) –
és ha a penge ami valómat hasogatja csak
egy ostoba érzés akkor igenis szentimentális
vagyok és nem véletlenül gondolok este az
erkélyen az író mishimára. Nem volt semmi
rejtenivalója.
Az erkélyen állok egy (madár)tetemmel.
1990. szept. 12.
JÁNK KÁROLY fordításai
Aurel Dumitrașcu 1955-ben született, és a kommunista rendszer kései áldozataként 1990-ben (még megérve a rendszer bukását) halt meg. Életében csak két verseskönyve jelenhetett meg, a Furtunile memoriei (Az emlékezet viharai) 1984-ben az Albatrosz Kiadónál, illetve a Biblioteca din nord (Az északi könyvtár) 1987-ben a Cartea Românească Kiadónál. Az 1988-ban leadott Mesagerul (A hírnök) című verseskötetének anyagát a cenzúra nem engedte kinyomtatni, így az csak 1992-ben, a költő halála után látott napvilágot. 1995-ben Tratatul de eretică (Szerződés eretnekségre) címmel megjelentek A.D. kiadatlan versei is. Költészeti díjat neveztek el róla, verseit több nyelvre lefordították.