A mögöttünk lévő másfél évtizedben Nyírő József, aki valamikor Tamási Áron mellett, sőt előtt a legnépszerűbb erdélyi magyar írónak számított, legalább műveivel visszatért szülőföldjére, és népszerűsége ma vetekszik azzal, ami a harmincas-negyvenes években (egészen a második világháború befejezéséig) Erdélyben és Magyarországon körülvette. Jóvátétel ez a népszerűség azért a hatalmi szóval elrendelt hallgatásért és kirekesztésért, amelyben 1945 és 1989 között része volt. Könyveit ma (Csíkszeredában és Budapesten) két életműsorozatban is kézhez kapja az olvasó, személyes emlékezések és tudós tanulmányok vetnek számot életével és műveivel, s 2004. július 18-án szülőfalujában: Székelyzsomborban népes részvétel mellett állították fel emlékművét. Mindazonáltal ez a kései jóvátétel és népszerűség sem feledtetheti, hogy élete utolsó nyolc esztendejében milyen megpróbáltatásokon kellett keresztülvergődnie: szülőföldjének, otthonának, az öt körülfogó és nagyra becsülő közösségnek az elvesztése miatt.
Nyírő József 1940 őszén, Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolása után, mint behívott képviselő a budapesti országgyűlés tagja lett. 1944 decemberében a parlament egy részével (azokkal, akik nem vonultak vissza a nyilasok októberi államcsínye után), akik persze nem voltak mind Szálasi hívei, Sopronba menekült a közelgő szovjet hadsereg elől, majd 1945. március 28-án egy minisztériumi tisztviselőket és országgyűlési képviselőket szállító vasúti szerelvényen továbbmenekült Németországba. A több napig tartó hányattatás után, miközben légitámadásokat is át kellett élniök, április közepén feleségével együtt, de gyermekei nélkül egy bajorországi faluba, a cseh határ közelében fekvő Wollabergbe került, ott egy elhagyott iskolaépületben szállásolták el őket, majd 1946 őszén a Passau melletti Waldkirchenben helyezték el a házaspárt, egy magyar menekültek számára nyitott tábor barakkjaiban. Ebben a barakktáborban mindenki a kivándorlásra készült: az Egyesült Államokba, Kanadába, Dél-Amerikába, Ausztráliába – minél messzebb a nyomorba süllyedt és netán egy újabb világháború áldozatává váló Európától. Nyírő József először Argentínába akart költözni, spanyolul tanult, végül mégis maradt Európában, és 1950-ben feleségével Madridba költözött, ahol a Spanyol Nemzeti Rádió magyar nyelvű adásánál kapott munkát. Ott dolgozott akkor már a két világháború közötti korszak neves színműírója: Vaszary János és ennek nála is híresebb felesége: a „filmcsillag” Muráti Lili.
A háború végeztével több százezer magyar került a nyugati világba, nemcsak szélsőjobboldali politikusok, katonatisztek és csendőrök, hanem közönséges értelmiségiek, polgáremberek, orvosok, tanítók, kereskedők. Valamennyien rettegtek a megszálló szovjet hadseregtől és a berendezkedő kommunista hatalomtól, az erdélyiek még az 1940-es visszacsatolás miatt revánsra készülődő erdélyi román berendezkedéstől is. A „nyugatos” magyarok nagy része néhány hónap múlva visszatért Magyarországra, hogy azután l948–1949-ben, majd az ötvenhatos forradalom leverése után újabb emigrációs hullámok sodródjanak a nagyvilágba. A magyarországi lakosságnak nagyjából tíz százaléka szóródott szét Nyugat-Európa, Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália vidékein.
Közvetlenül a háború után a magyar politikai és katonai emigráció még nagyarányú szervezkedésre készült, mi több, arra, hogy a minden bizonnyal kirobbanó amerikai–szovjet összecsapást és az Egyesült Államok, valamint szövetségesei bizonyosra vett győzelmét követve visszatérhetnek elhagyott hazájukba. Nyírő is reménykedett, mégis talán azért vett részt az emigrációs szervezkedésekben, mert ezeknek az ő vitathatatlan írói tekintélyére szükségük volt. 1947 augusztusában a bajorországi Altöttingben összeültek a korábbi magyar országgyűlés nyugatra menekült tagjai, a felsőházi tagokkal együtt ötvenhatan, az emigráns parlament Kisbarnaki Farkas Ferencet bízta meg egy „menekült kormány” megalakításával, nemzetnevelési miniszternek Nyírő Józsefet kérték fel. A „menekült kormánynak” azonban se hatalma, se tekintélye nem volt, a nyugati kormányok szóba sem álltak vele, ráadásul Horthy Miklós kormányzó is távol tartotta magát tőle. Hamarosan Nyírő József is elhagyta a valójában nem is létező miniszteri bársonyszéket. A politikai élettől mindazonáltal nem vonult vissza teljesen, az ugyancsak Kisbarnaki Farkas Ferenc elnökletével megalakult Magyar Szabadság Mozgalom Liptay Lajos volt felsőházi tag és Justy Emil tábornok mellett 1952-ben társelnökévé választotta. Ez a mozgalom az ötvenes évek közepéig élt, és Borbándi Gyula adatai (A magyar emigráció életrajza 1945–1985) szerint 1953-ban harminckét országban, száz szervezetben több mint huszonegyezer tagja volt.
Nyírő József vezető szerepet vállalt az emigráció kulturális mozgalmaiban is: 1948-ban a Münchenben létrehozott Magyar Kulturális Szövetség, ugyanebben az esztendőben a Magyar Újságírók Külföldi Egyesülete elnöke lett, erről a tisztségéről 1951-ben mondott le, utódja Wass Albert lett. Az emigrációs közélettől, már csak mind törékenyebb egészsége következtében meg amiatt is, hogy mindinkább kilátástalannak látta a horthysta emigráció helyzetét, lassanként visszavonult. Egyik utolsó nyilvános megnyilatkozásában több, a nyugati világban élő magyar író, így Wass Albert, Flórián Tibor, Ölvedi János, Kannás Alajos, Bakó Elemér, Zathureczky Gyula, Szathmáry Lajos, Rónai Zoltán, Könnyű László, Horváth Béla és Kerecsendi Kiss Márton társaságában aláírta azt az írói nyilatkozatot, amely Mindszenty József hercegprímás bebörtönzése ellen tiltakozott. „Mindszenty bíboros hercegprímás letartóztatásával – idézi a közös állásfoglalást Borbándi Gyula imént említett műve – nemcsak a vallás- és lelkiismereti szabadságot – egyéni szabadságról már régóta nem beszélhetünk! – érte a legsúlyosabb támadás, de ez egyúttal egy jel az alvilág erőinek a végső támadás megindítására is, minden ellen, ami még a nyugati szellem örökségének bélyegét hordja magán Magyarországon.”
Talán az előbb lejegyzett névsor is jelzi, hogy Nyírő József és Wass Albert és talán a korábban népszerű katolikus költő (a Vigilia című folyóirat egyik szerkesztője): Horváth Béla kivételével nemigen akadt jelentékeny és népszerű írói személyiség az 1944–1945-os menekültek között. A nagyobb arányú irodalmi emigráció a negyvenes évek végén: a kommunista párt diktatúrájának bevezetése után telepedett meg a nyugati világban, olyan kiváló írástudókra gondolok, mint Márai Sándor, Cs. Szabó László, Zilahy Lajos, Kovács Imre, Szabó Zoltán és mások. Nyírő Józsefnek velük korábban sem voltak személyes kapcsolatai, és az emigráns életben sem keresett és talált ilyen kapcsolatokat, kivált Spanyolországban, amely akkor (Franco tábornok uralma idején) még nagyon távol volt az európai kultúra központjaitól.
Az emigráns élet különben is igen nagy megpróbáltatásokkal járt együtt. A háborút követő első esztendőkben a nyugati kormányok bizonyos ellenséges érzülettel kezelték a magyar menekülteket. A náci német birodalom híveinek tekintették őket, következésképp komolyabb támogatásra nem számíthattak. Ez csak akkor következett be, midőn 1948 körül teljes mértékben kibontakozott a nyugati világ és a szovjet tömb konfliktusa, és a közép-európai kommunista hatalomátvételek után a nyugati segítőkészség megerősödött a térségből érkezett menekültek iránt. Ekkor kezdődött meg a menekültek nagyobb arányú letelepítése, elsősorban az észak- és dél-amerikai kontinensen és Ausztráliában. A negyvenes évek vége – a magyar menekültek számára – valójában a nyomorúság és a reménytelenség időszaka volt, amidőn alig találtak megfelelő munkára, különösen Németországban és Ausztriában, minthogy ezeknek az országoknak a lakói is nyomorúsággal küszködtek. Nyírő József két regénye, mindkettő a menekülttáborban született, tehát az 1950-ben megjelent A zöld csillag és az 1951-es dátumot viselő Íme, az emberek igen részletesen számol be a menekültsorsnak ezekről a megpróbáltatásairól.
A két regény valójában fordított sorrendben keletkezett, először a személyes tapasztalatokra épülő Íme, az emberek, majd A zöld csillag, amely részben elszakad ezektől a tapasztalatoktól, ugyanakkor főhősének, a menekült erdélyi írónak: Bölön Ferencnek az alakjában jól felismerhetően az író élményeit, tájékozódását, lelki küzdelmeit és kiútkeresését beszéli el. Nyírő maga is jól tudta, hogy a németországi menekülttáborokban nehéz megélhetési gondokkal küzdő és csak halványan reménykedő magyarok sorsa minden korábbi változásnál drámaibb fordulathoz érkezett. „Életük egy korszaka lezárult – olvassuk a regény egy helyén. – Nagy részük képzett, intelligens ember. Minden nép fiával állták a versenyt. Rangot, jólétet értek el otthon a munka és szellem területén fél életen át becsületben és tisztességben. Mindenüket elvették és kitaszították őket erre a szemétdombra, ahol évekig lesték, mikor mehetnek haza. A belső érték, szellemi öntudat egyenesen tartotta őket. Megalázták emberi méltóságukban is, és morzsánként mérték a kenyeret, hogy fel ne forduljanak, rajtuk táncolt az ördög, de nem bírta megtörni őket, hiába taszították ki a társadalomból, törülte beléjük a lábát minden ripők. Tovább azonban nem várhatnak. El kell kezdeniök valahol az életet. Ott, ahol lehet. A tanár talán téglát hord az építkezésnél, az orvos padlót sikál a szanatórium folyosóján, a színész autót fényez, a költő mosogat az egyetemi menzán, a királyi ügyész cipőt fog tisztítani, az ezredes új cowboy lesz a prérin, a méltóságos asszony cseléd, és alázatosan sziszegi majd: – »Oh missis!«”
A regény igen plasztikusan, egyszersmind személyes elkeseredettséggel mutatja be a történelem és a társadalom peremére vetett szerencsétlen emberi sorsokat, minthogy magának az írónak is keserves számvetést kellett tartania, annak tudatában, hogy szinte minden, amit munkás életében létrehozott, beleértve biztos irodalmi pozícióját és székelyudvarhelyi házát, benne könyvtárát, véglegesen elveszett. „A menekült – töpreng az író – csak maga hiszi, hogy ember még, lelke és jogai vannak. Minél jobb, nemesebb valaki, nagyobb ember belül, annál nagyobb a megaláztatása. Azoknak, akiket még nem ért utol a végzetük, csak anyag, munkaerő, érvényesülési eszköz vagy teher. Ha nincs izmod, nem vagy ifjú, vagy a röntgen nem mutat jót, a fogaid hiányosak; nem kellesz, ha fogantatásodtól napjainkig evangéliumokon nevelkedtél is. Lehet, azt se tudod, mi az a »fasiszta« de elég, ha rád fogják, hogy kiüssék a kezedből a kenyérkeresésnek még a lehetőségét is. Ma a gyűlölet uralkodik, a pénz az Isten, a hatalom az Isten, a fegyver az Isten.”
Ebben a kilátástalan világban él és egy talán még kilátástalanabb világba érkezik Bölön Ferenc, hogy megismerje egy másik bajorországi menekülttábor lakóinak életét. Jellegzetes menekültfigurákkal találkozik: idős tábornokkal, aki egy fekete-erdei favágótelepen keresi kenyerét, egykori orvostanhallgatóval, erdélyi menekült lelkésszel, még egy nyilas mesteremberrel is, akinek politikai meggyőződését inkább őrületnek tartja, mintsem veszélyesnek, és iróniával beszél róla (a figura nyilván nem tartozik a gyilkos nyilasok közé, inkább fantasztának látszik). És megismeri a menekülttábor legfőbb nevezetességét: Tekét, a „tisztánlátót”, aki néhány szó, egy fénykép vagy egy ruhadarab láttán pontos képet tud adni emberi sorsokról, várható megbetegedésről, közelgő halálról. Teke alakjában (amely korábbi regényében, az Íme, az emberekben is feltűnt) valóságos embert mutatott be, egy Kele János nevű menekültet, akinek megmagyarázhatatlan képességei voltak, és ezek révén a menekülttábor nevezetessége lett, fogadóóráin ott tülekedtek a rokonaik sorsát kifürkészni kívánó németek is.
Teke valamiféle titokzatos empátiával tudja vagy sejti meg az emberi sorsok alakulását, és Bölön Ferenc, vagyis az író alakmása, a kezdeti kételyek után maga is úgy hiszi, hogy a „tisztánlátónak” emberfeletti képességei vannak. A regényből is kitetszik, hogy a menekülttábor magányába szorult, kilátástalansággal küzdő író mindinkább hitelt ad a csodás látomásoknak, mi több, módszeresen foglalkozik az okkultizmus tanításaival, olyan gondolkodókra hivatkozik, mint az alkimista és jövőbelátó Paracelsus, az „életfilozófia” mesterei: Schopenhauer és Max Scheler vagy éppen huszadik század irracionalista bölcselői. Maga is jóváhagyólag állapítja meg azt, hogy „az utolsó évtizedekben (...) komoly tudományos mozgalom indult meg az egész világon, amely az okkult dolgokat kritikailag és előítélet nélkül vizsgálja”.
Majd még ezt is hozzáteszi: „Nekem különösen érdekes, hogy az őskeresztény írók: Tertullian, Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely hittek a tisztánlátásban. Szent Ágoston ismeri már a hipnózist is. Szent Bonaventura szerint az embernek megvan a képessége a múlt, jelen és jövőre nézve. Aquinói Szent Tamás szintén ismeri a természetes tér- és időbeli tisztánlátó képességeket.”
Az okkult elméletek iránt táplált érdeklődés bizonyára abból a lelki és eszmei válságból következett, amely a világháború rettenetes tapasztalatai nyomán széles körben rendítette meg a 19. és 20. századi racionalista gondolkodást, vagy éppen az isteni gondviselésbe vetett hitet. A háború poklát átélt emberek valamiféle magyarázatra vágytak, és minthogy a hagyományos gondolkodásmód erre alkalmatlannak bizonyult, az irracionalizmus különféle változataiban: az okkult tanokban, a mágiában, a szellemidézésben vagy éppen a „tisztánlátóknál” kerestek megnyugvást. Közéjük tartozott a háborús esztendők súlyos csalódásait megemészteni képtelen, a maga személyes sorsával és az erdélyi magyarság sorsával mind reménytelenebben küzdő menekült író is.
Az író és a „tisztánlátó” küzdelmes párost alkot, szembenállásukból, majd megbékélésükből bontakozik ki a történet, amelynek azonban van egy másik szála is: két ugyancsak menekült ifjú ember szerelmi története. Tarján Éva és Saly Pali a menekülttáborban szeretik meg egymást, össze kívánnak házasodni, majd kivándorolni valahová Ausztráliába, azzal a nagyon kevés reménnyel, hogy egyszer a távoli jövőben talán hazatérhetnek Magyarországra. A „tisztánlátó”, minthogy szörnyű végzetet: súlyos betegséget és váratlan halált sejt Pali sorsában, meg akarja óvni őket ettől a szerelemtől, az író viszont pártfogásába veszi őket. A jóslat – egy afrikai eredetű fertőzés következményeként – majdnem beteljesedik, végül a fiú mégis felgyógyul, az ifjú pár boldogságának semmi sem állhat az útjába. A halál jele: a „zöld csillag” ugyan megjelenik a fiú szemében, betegségét azonban sikerül meggyógyítani, ugyancsak a „tisztánlátó” segítségével, aki mintegy révületben felismeri a fertőzés eredetét. A regény ilyen módon szerencsés fordulattal fejeződik be.
Bölön Ferenc, az író rezonőri és konfliktus-feloldó szerepet tölt be a regényben, ő ad vigasztalást a menekülttábor reménytelen lakóinak. Ugyanakkor neki is lelki vívódásokkal kell küszködnie: öregnek és betegnek érzi magát, holott az alakja mögött álló író a regény megírásakor alig töltötte be a hatvanadik életévét. Szeretne még sokáig élni, a regénybeli „tisztánlátó” is hosszú életet jósol neki, mégis több alkalommal fedi fel szorongásait, félve a közeli távozástól. A „tisztánlátó” jóslata, mint tudjuk, tévesnek bizonyult. Nyírő Józseffel nagyjából négy esztendővel A zöld csillag befejezése után egy madridi klinikán egy rövid lefolyású tüdőrák végzett. Az író és a „tisztánlátó” vitáinak regénye valójában Nyírő József végső vallomása lett: a búcsú regénye, amely számot vetve a rossz és a halál erőivel, mégis az élet mellett tett hitet.
