Ady Endre sohasem volt szomorú! Ady Endre nem volt beteg soha! Ady Endre nem is halt meg! – a nemlétező batárra, a láthatatlan vonatra és a semmibe átnyúló lámpaoszlopra írta fel zsírkrétával valaki ezeket a mondatokat.
Hosszú évekkel ezelőtt fedeztem fel az ákom-bákom betűkből összeálló szavakat, valahol, egy áthallásos téli éjszaka kellős közepén, nemrég pedig ez a mondat bukkant fel szemeim előtt: Ady Endre nem is élt!
Szerette volna, ha ez összejön – tettem hozzá rögtön a felvillanó mondathoz.
Ezért írja, hogy „poéta volt, vagy nem is volt talán”. Szándékosan ír ilyeneket, hogy saját létezését kétségessé tegye, hiszen – gondolja ő – ki emlékszik még arra, hogy az Ady Endre név alatt futó költő könyvei mikor jelentek meg, ha megjelentek egyáltalán. Végezetül, de kezdetben is – Ady Endrét csak Ady Endre érdekli, nem a költészet, mert „a vers csak cifra szolga”, csakis a költő. A költő alakja, formája. Verseit csak azért írja, hogy e formához közeledjen. Azért költő, mert költő akar lenni, ezen kívül semmi sem foglalkoztatja – egészen pontosan: csak a semmi, a megnemírtság, a megírhatatlanság, a megnevezhetetlenség. Azért ad nevet mindannak, amit csak lát, hall, érez, hogy e semmit a lehető legtökéletesebb módon körülbástyázza.
Míg egyes elődei a sötét nap fényében sütkéreznek, vagy szerepversek felhői közt bujdokolnak, addig Ady Endre költői alakját, formáját, valami fehérlő sötétség veszi körül – a semmi fénye.
Fekete zongorája csak az igazi, a fehér, tehát hangtalan hangzás rejtekhelye. Ezért fut „fehéren és halottan” lázáros nincseivel egyetemben, hogy éppen a jövőbe érjen, miként A jövő költő című versében, ahol a magyar kertekben a költőt már nem „hallja senki, senki”.
Ez a vágya vagy (rém)álma Ady Endrének. Száz év alatt nem teljesült. A jövő költője nem jött még el. Talán, mert azokhoz hasonlatosan, akik „úgy halnak meg, hogy meg se halnak” – Ady Endre sem tudott meghalni igazán.
