kiseposz-részlet
V. fejezet
– Menjünk, most, mielőbb mindent rágyújtani: házat
s összes balsorsunk a szegény égetnivalókra.
Égő fáklyákkal sorakoznak az emberek egyre,
mennyi az alszegi részeken épp mozdulni tud, össze-
vissza harangoznak, de a vasvillája is itt van
néhánynak. Dühösek, féltékenyek, állhatatos mat-
rónák, karmuk elől menekülni kizárt, egyelőre
elfedi tagbaszakadtnak tűnő termetüket pár
püffedt orcájú atyafiknak görnyeteg, éltes
háta, melyet támasztanak ím a kifent, kiegyenge-
tett kasza mellett. Némelyek önként, van ki parancsra
érkezik, olybá tűnő sorban, mintha vasárnap
templomiránt menet, éppen ahol megvetni szokásuk
mindenféle homályos, légbőlvett babonákat.
Néztek mindnyájan, kövirózsás, szűk kapualjnál,
eljött Mária néni s a vén Vazul érve mögéje
csak kiabálta az artikulálatlan szavakat be
Antalbára, nehézkesen áll érvényesülésük
ekkora ellenszélben a kis kompánia végett,
még egyelőre azért csak tartja magát regimentjük,
és farkasszemez itt mindenki, a hős, a bolond is.
Ágnes, a karjából letevén gyerekét, a veranda
lépcsőjére kiáll, lássák, nincs félnivalója,
nem hátrálna, – hiába nem érti, ne hallja a kisded,
hogyha boszorkánynak hívják a szülőanyukáját,
sőt, ami rosszabb, végül bántódása is essen,
mert eme abszurd helyzetből még bármi kitelhet.
Hisz ma az emberek egymást hajszolják bele minden
elsöprő hülyeségbe, hiába is érzik egyenként,
hogy túllőnek a célon, gyengének se mutatkoz-
hatnak, ím ennek megfelelően jött az utóvéd
támogatásként: például nagyhangú Amálka,
hallatlan, hogy nem tipegett a legelső sorokban
eddigelé, vagy a kettéhajlott, ősöreg Eszti-
néni a szintén élemedett, kapatos Tihamérra
támaszkodva. Az esztelen, említésre se méltó
Mózsi is jött, rokonokkal együtt, ők mind a korábbi
mozzanatokkal csak fecsegőben vannak, igy első
kézből úgyse valószínű, ha tapasztalatokkal
bírnának, de neveznek az ostobaságba, amelyben
éppen a döbbenet és a szekunder szégyen elérte
az ingerküszöböt, jócskán le is hagyva a józan
észt. Komikus közben szétnézni a kisfalu nagyján
– apraja nem lévén –, ahogyan sorakoznak elébe
egy csenevész nőnek. Nem mervén senki se lépni
elsőnek, s igazából még, hogy lenne-e terve
bárkinek, azt sem tudják, csak bambán vicsorognak,
szikrát vet pillantásuk, lincshangulatot szít
egymás buzdítása, szemük teli dögkutat ígér.
Vannak visszafogottabb hangok is, ám ahogy otthon,
jellemzően ezúttal sem hallatszik a szó a
zajtól. Mint példánknak okáért már sokat átélt,
mégse szerénytelen Imre meredt felesége feléje
kéztördelve, miként a tömeg vérszagra gyülekszik
– mit Bulcsú esetén különösképpen letagadni
sem lehet –, így amiképpen a szomjuk előrevetíti,
itt se szerezhetnének e patthelyzetre feloldást.
Mert biza könnyen sercen a láng és lobban a széna,
és kiviláglik az éj, mielőtt rebbenne a szemhéj,
éget a tűz s belekap, megpörköli mind a tetőzet
deszkáit szűk percek alatt. Felperzseli nyomban
mind a folyondár indáit, hamuvá lesz a száraz,
sárga levélhalom, és a gomolygó füst beborít min-
den csatatéren ténfergőt is, akik megijednek
nyomban. Ahogy tudnak, szaporázzák rémületükben,
merre csak érik, üvöltő csődület, ámde maradni
persze ilyenkor a helyzeten enyhítvén nem igyekszik
senki se, mersz van a legkevesebb, s a gerinc puha, ritka
kincs. Ha tucatnyi jel arra mutat, másféle megoldás
mint megadás nem létezik, így már bízni miben sincs.
Ágnes a gang grádicsfokain kiterülve aléltan,
védte a síró gyermeket eddig, azonban a szürke,
burjánzó gomoly és mellette a pernye beléleg-
zése letaglózták. Amiközben a földi valójuk
semmisül épp meg, s elvesztett eszmélete végett
menteni képtelen azt, akiért élt, környezetére
éjfeketévé formálódó felleg ülepszik.
Hajnalodóra a hótakaró meglepte a tájat,
kásás nyirka megóvta az építmény maradékát,
s legfőképpen a védtelen emberi áldozatoknak
végzetesen prédává válását. Amikorra
már a viharfelhők is szemernyit szétszakadoznak,
és a helyükre tejes köd költözik, árva, gyanús csend,
és amiközben elő sem bújik semmilyen élő,
meg se csikordul egyetlen zár, retesz és kapuajtó,
meghal egy cseppet a lélekkel ma együtt a vidék is.
Ágnes – a pincelejáróhoz húzódva a kisgyer-
mekkel – szűköl, anyagdarabokba borulva, ijedten
vészeli át a napoknak tűnő végtelen órát,
önkivületben. A kisded elalszana végre egészen,
csakhogy durva sziréna hasítja a pirkadatot fel.
Visszhangoznak a mellékutcák, lánctalan, üldö-
zött kutya kezdene újra ugatni a távoli térben,
még hanggal ha viselné, míg a kuvik tovaindul,
sürgősen lecserélve az elkorhadt cseresast,
és meglibben a szembeni házak függönye is tán.
