Mindig Papó darálta a mákot a tésztához, de azt csak a nyári konyhában lehetett, vagy a tornácon, mert a daráló rögzítője felsértheti Mama asztalát.
– Rakok alá rongyot! – tiltakozott Papó karácsony előtt, mikor a bejglikhez kellett jelentős mennyiségű mákot megőrölnie. Őrölni. Ő így mondta.
– A diót daráljuk, a mákot őröljük, csepp unokám.
– És a húst? – kérdeztem vissza.
– Azt is daráljuk, a káposztába – szólt oda Mama. – De ne tartsd fel nagyapádat, mert így nem lesz a bejgliből semmi. Na, eridj, öreg!
– Minek az a sok terítő az asztalra, senki észre se venné a karcolást – zsémbelt Papó kabátot húzva. A nyári konyhában nem volt állandó fűtés, eldugott szilvapálinka annál inkább. Májusban már kint őröltük az utolsó adagokat. A tél alá vetett új növények előbb virágoztak a kertben, a fecskék pedig elfoglalták a tornác gerendáira épült fészkeiket. Papó évente gondosan letisztította a fecskepelenkákat, amiket ő rakott fel az első fészkek épülésénél. Ahogy egyre több generáció épített fészket az évek alatt, úgy szaporodtak a deszkák is. Ez minden költési időszak után egyre több takarítani való guanót jelentett, de ezt nem bánta. Szerette őket. Feljegyzéseket készített a fecskék érkezési és távozási időpontjairól, költési idejükről, a kikelt fiókák számáról, első repülésükről, majd költözésükről, hogy hányan térnek vissza a szülőfészkükhöz, mennyi idő alatt választanak párt maguknak, építenek új fészket, hányszor költenek. Neveket adott nekik, számon tartotta, hogy az adott legidősebb generációból kik nem térnek vissza. Több évtizednyi jegyzetet halmozott fel a fecskékről füzetekben, ezeket a tulipános lóca fiókjában tartotta, a tornácon. Azon ültem, a darálót rögzítette az asztalon és rákezdett, akár egy mesére, én meg áhítattal hallgattam őt és a ház körül hangosan csivitelő madarakat, fecsferikéltek, ahogy mondta. Mikor megállt, mákot töltöttem az őrlőbe és folytatta, hogy az Öreg Marci nem tért vissza szegény, az ő fiókája, a Dalos Marci viszont három fészekaljat is összehozott tavaly a Jucival, jöttek is fészkelni, azoknak még nincs nevük.
– Majd legközelebbre találj ki három nevet Papónak, hogy beírja a füzetbe! Jó?
– Már most is tudom!
– Majd megmondod akkor. Csinálunk megint mákos tésztát! Jó lesz?
– Jó! – kiabáltam. – Mama mákos tésztája a legfinomabb a világon!
Ha meglátogattuk őket, mindig mákos tésztát kértem, hiszen itt volt a legfinomabb. Mert Papó őrölte a hozzávalót, még az után is ugyanazzal az öreg darálóval, hogy Anyám vett nekik egy elektromost. A Mama metélte tésztán érezni lehetett az öntöttvas cukor és mák oldotta ízét. Imádtam. Így telt ez évről évre, mesélte a fecskéket, őrölte a mákot. Idősödve már én vittem neki üres füzetet, távcsővel lestük a fecskéket, kiszámoltuk, hogy egy nap egy füsti ezer szúnyogot kap el. Aztán egyre kevesebb fecskéről tudott jegyzetelni. Dühöngött, ha repülőről irtottak a falu felett, összeveszett a szomszéddal, mert szigeteléskor leverték a fészkeket, utána riasztót tettek az eresz alá, hogy ne költözhessenek be a madarak. Az utolsó évében már csak egy pár költött. Azzal biztattam, hogy ezek a fiókák majd jövőre fellendítik a populációt, és kell majd egy új füzet.
– Afrikában megették ezt a két utolsót, azt álmodta, délben nem evett, csak kitöltött egy kupicát, kiült a tornácra, és az eget bámulta. Jöttem, mentem körülötte, nagyokat sóhajtott, a pálinkához nem nyúlt. Mi lelt, Öreg, harapjunk valamit uzsonnára, szóltam oda neki. Akkor felállt, azt mondta, hogy nyár ugyan lesz, de fecske már nem, be is írtam, hogy vége – meséli Mama az utolsó napját. Akár a kékderes mákgubók a szélben, a pityergéstől megrázkódik a hamvasítótól kék ősz feje. A lócán ül, ahol én ültem gyerekként. Őrlöm a mákot előbb, majd a cukrot, hogy maradjon az az íz. Tátong bennem a hiány, olyan hatvanévnyi üres fecskefészeké, de tudom, hogy pontosan elfér abban a Papónak szánt füzetben, ami a hátizsákomban lapul.
Barcsai László 1988-ban született Miskolcon, jelenleg is ott él, kulturális és irodalmi szervezőként dolgozik. 2008 óta publikál, az Orka Csoport és a Slam Poetry Miskolc alapítója.
