Részletek a tizenötödik szatírából
Drága Volusiusom, hogy a balga egyiptomiak hány
szörnyet tisztelnek, ki ne tudná? Itt krokodilhoz
száll a fohász, s kígyót nyelt íbiszt áld a butábbja.
S íme, aranymajmok képmása előtt ima zümmög,
hol Memnón csonk-szobrából hárfák dala hallszik,
s százkapujú Thébánk rommá lett városa porlik.
Ebben a városban kanmacska a szent, halat áld más,
sőt, kutyaisteneket tisztel, le se tojva Diánát,
másutt pórét és hagymát eszegetni a főbűn.
Mily vallásos nép: kertjében sarjad az isten!
Ott asztalra sosem juthat gyapjas legelésző
húsa, s a kecskegidát kaszabolni gyalázatos egy bűn,
bezzeg az emberevés szent tett! Amikor lakomázva
zengte a sok rémséget el Alcinoosnak Ulysses,
elborzadt a király, fölforrt ott pár epe, más meg
csak kacagott: „buta dajkamesék csak! A tengeri árba
nincs, aki jól belevágja? Valódi Charybdis ebédje
méltán lenne e laestrygon és cyclops-kitaláló!
Scyllát higgyem el én inkább vagy az összecsapódó
sziklákat s a szelekkel megtöltött busa tömlőt,
vagy, hogy Circe lágy vesszőjétől röfögő kan
disznó lett maga Elpenór s evezősei szintúgy?
Azt hiszi tán, hogy a phaeaxok feje ostoba tökfej?”
Így, aki még józan, jogosan felesel, s aki nem nyelt
még kellő korty bort corcyrai kelyhe szivéből.
Senki tanúja se volt Ithacusnak rá, amiről szólt,
ám amit én zengek, mind színigaz! Akkor a konzul
Iuncus volt, s mindezt a heves Coptus fala látta,
egy nép bűnét, mely a cothurnustól idegen, hisz
Pyrra korától hogyha a drámák tárgyaihoz nyúlsz,
oly bűnt nem lelsz, mely egy teljes népre kiterjed!
Hallgasd, mily szörnyűséget szült hát ez a század!
Két szomszéd város közt ősi viszály heve tombol,
nem gyógyul be a seb, sose szűnik a gyűlöletátok
Ombos s Tentyra közt. Az ok ez: mindketten utálják
egymás isteneit teljes szívből, s csakis ahhoz
száll az imájuk, akit maguk áldanak. Egyszer azonban
fénylőn fénylő ünnepnap ragyogott fel az egyik
város egén, de a másik város zord vezetői
úgy látták, az idő eljött, hogy megkeserítsék
édes perceiket, hogy bő lakomán se örüljön
majdan a nép utcára kitett, s szentélyük elébe
állított busa asztalhoz heveredve, ha virraszt,
hét nap fénye ragyog rá, hét éj leple borítja.
Rettentő vad Egyiptom! Láttam: a luxus az első,
barbár népe az ősi Canopust is lepipálja!
Persze, gyerekjáték letiporni a részegedetett,
tébláblót, dadogót. Szerecsen fuvolás dala szárnyal,
s táncot ropnak rá, fejükön koszorúragyogás vagy
némi virág, sokféle kenőcstől fényes az izmuk.
Böjtöl az ellenségben a düh: veszekedni nem átall
menten az izzó vér, hadikürt riadója a zord düh,
szörnyű zajjal a két fél összeverekszik azonnal,
fegyver nincs, csak a puszta kezük. Be-bevert áll
száz is akadt s ép orr végtére talán, bizony, egy sem.
Mennyi betört pofacsont, eltorzult kép nyöszögött ott!
Mennyi kiálló csont! Hány csonkolt test sebesült meg!
Ökleiken vér fénylett, mely ráfolyt a szemekből!
Játéknak hitték mindezt, gyerekes katonásdit
láttak benne csupán, míg nem léptek tetemekre!
(...)
Dúsul az egyik fél, sőt kardot fogni se késik,
ádáz nyílvesszők seregét lövi szét hadakozva,
Ombos népe elől hátat fordítva rohannak
árnyat adó pálmájú Tentyra férfilakói.
Egy, aki rettegvén túl gyors rohanásba fogott épp,
hasra esett, s elfogták: csöpp cafatokra szakadt szét,
kis falatokra szakították, hogy majd megehessék,
hogy minden harcosnak jusson végül a húsból.
Győzteseink hada vígan falta az áldozatát föl,
minden csontról jól le-leszopta a hús maradékát.
Nem kellet katlan, forró víz, nyárs a sütéshez,
sajnálták az időt: mért főznék? Nyersen is ízlik!
Csehy Zoltán fordítása
