"hol helye a szívnek"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 03. (761.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az idő kisimult ráncai
Demeter Zsuzsa
Hány lába van egy ekelónak? – beszélgetés Márkus Béla irodalomtörténésszel
Varga Melinda
Versek
Simonfy József
Versek
Günter Kunert
Szomszédság
Haklik Norbert
Előre, varsói kurvák, gengszterek
Seres Lili Hanna
Versek
Alex Văsieș
Versek
Dénes Anita
Hatodik érzék
Pataki Előd
Deus ex machina
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Hadakozás, önvédelem
Bodó Márta
Számkivetés
Czegő Zoltán
Versek
RITTER GYÖRGY
VOLT…
Bartha Réka
Krumpliméretű emberélet
Borsodi L. László
Az újrakezdés végtelen körei. Fekete Vince lírai nagymonológja
Kovács Péter Zoltán
„Szárnyvonal: az voltam neked.” Fekete Vince és Ikarosz fordított zuhanása
Tamás Dénes
Befelé a labirintusba
Kovács Péter
Szóródás hatvanhét emberré
Jakabffy Tamás
Prokofjev – és klasszikus remeke
Túros Eszter
Szerelemről a legtisztességesebb szándékkal
 
Papp Attila Zsolt
Az idő kisimult ráncai
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 03. (761.) SZÁM – FEBRUÁR 10.


 

„A víz egyenlő az idővel”, írja Joszif Brodszkij, és esetében ez a kijelentés annak fényében értelmezhető igazán, ha tudjuk, hogy hosszú ideig – nagyjából két évtizedig – járt vissza, szinte évente, egy olyan helyre, ahol a (történelmi) idő oly sajátos módon fonódott össze a víz, a tenger jelenlétével, mint talán sehol másutt Európában: Velencébe. A víz iránti megszállottságáról így ír a Velence vízjele című lenyűgöző nagyesszéjében: „… mindig is azt gondoltam, hogy ha az Isten szelleme a vizek felett lebegett, a víznek vissza kellett tükröznie. Ezért vonzódom a vízhez, szeretem a gyűrődéseit, a ráncait, a ragyáit, és, minthogy északi vagyok, a szürkeségét.” Brodszkij 1972 decemberében érkezik először Marco Polo, Tiziano és Vivaldi városába, azután, hogy el kell hagynia szülőhazáját, a nagy Szovjetuniót; harminckét éves ekkor. Egy hónappal korábban, ugyanennek az esztendőnek a no­vemberében egy másik nagy száműzött, az amerikai költőzseni Ezra Pound, nyolcvanhét évesen, meghal a lagúnák városában.

 

A kínálkozó párhuzam, a felszíni jegyek ellenére, csak látszólagos: az emigrálásra kényszerült, későbbi Nobel-díjas orosz költő, zsidó származású klasszikus humanistaként erős ellenérzésekkel viseltetik a modern költészet „szent szörnyetege” iránt, aki Mussolini aktív támogatójaként a világháború után azzal ússza meg a felelősségre vonást, hogy tizenkét évig ül bezárva egy szanatóriumban, mielőtt visszatérne, ezúttal végleg, álmai Itáliájába; bár fiatalon néhány versét lefordítja oroszra (megjelentetni viszont már nem tudja). Brodszkij rezignált szarkazmussal ír arról a látogatásról, amelyet Susan Sontaggal együtt tettek Pound özvegyénél, Olga Rudge-nál, annak velencei otthonában. A neves hegedűművésznő egész este azt bizonygatta nekik, hogy a Cantók szerzője nem is volt igazából fasiszta és antiszemita. „Azt hiszem, soha nem találkoztam fasisztával, sem fiatallal, sem öreggel, de idős kommunistát már láttam eleget, és Olga Rudge házában, Ezra mellszobrával a padlón, hogy úgy mondjam, valami hasonlóságra éreztem rá”, emlékszik vissza.

 

Brodszkij 1996-ban hunyt el, és a velencei holtak szigetén, San Michele temetőjében nyugszik, ugyanott, ahol Ezra Pound sírhelye is van – a sors sajátos fintora ez. Az örök Velence polgárai – sokak mellett – mindketten, immár végérvényesen. A víz, amelyre ez a calvinói „láthatatlan város” épült, elmossa az egykor kibékíthetetlennek tetsző különbségeket, sérelmeket és meggyőződéseket, akárcsak az idő, amelynek szinonimája: a sikátorok és hidak városát keresztül-kasul szelő tenger-idő folyamában a San Michele sírhalmai nehezen és lassan kisimuló ráncokká válnak a vizekben tükröződő Isten arcán.

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében