A világtörténelem filozófiájáról szóló előadásaiban Hegel minden idealizmusa ellenére néhol bizonyos geográfiai spekulációkba bocsátkozik bele. Nem feltétlenül arra kell azonban ennek kapcsán gondolnunk, hogy a nem germán népek, így a magyarok jelenlétét csupán jelzi, se nem véli úgy, hogy a világszellemből ténylegesen részesülnének (szerinte, habár a magyarság keresztény néppé válik, szelleme valahol az európai és az ázsiai között marad), hanem inkább arra, hogy miután leszögezte: a természet a szellemhez képest valami mennyiségi, ezért ereje nem lehet oly nagy, hogy egyedül megtegye önmagát mindenhatónak, mégis elismeri a földrajzi környezet befolyását. A fagy, írja, vagy Afrika izzó hősége „túl hatalmas erők az emberrel szemben, semhogy alattuk a szellem szabad mozgást nyerhetne és gazdagságához juthatna”. Általánosítva ezt a megjegyzését, Arisztotelész kijelentésére lyukadunk ki: a bölcselet mint közvetlen érdek nélküli szemlélődés csak az anyagi-természeti kényszertől való függetlenedés minimális fokán válik lehetővé. (A Metafizika első könyve szerint „a tudásnak ez a fajtája ugyanis akkor kezdődött, amikor már az élet kényelmére és élvezetére szükséges dolgok csaknem mind megvoltak”.)
Ha figyelmünkre méltatjuk mindezeknek az autonóm szellemhez, gondolkodáshoz való viszonyát, amit ők sem vitatnak, Marx pedig egyenesen abszolutizál, nehezen tudunk majd összeegyeztetni két olyan eszmetörténeti tézist, amit egyaránt vallani szoktunk. Egyrészt, hogy a filozófia bölcsője Hellász, másrészt, hogy annak fellépésekor Egyiptom mintegy másfél évezredes fennállást tudhatott magáénak, gazdaságilag s részben klimatikusan is. Egyiptom, vagy ami azt illetti, India, esélyesebbek volnának tehát görögjeinknél a filozófiára, értve ez alatt nem az agy önfenntartásához szükséges okosságot, mely a dolgokat használhatóságuk szempontjából vizsgálja, hanem annak okát, hogy egyáltalán van(nak), ám anélkül, hogy azt rögtön istenség(ek) formájában azonosítaná. Márpedig ez a fajta vizsgálódás, mely természettel és szellemmel, sőt Istennel foglakozó tudományokat szül, sajátosan görög, jóllehet nekünk elvileg egyiptomi kategóriákban kellene gondolkodnunk. Jobbról nézve pompás bizonyíték, akár odáig menően, hogy a veleszületett kulturális fölény eszméjének kísértésébe ejt: Európa önállóan szüli meg önmagát! Balról karikatúra, hiszen ez a szellem csupán mellékterméke az általa fogyasztott, kényelmére és élvezetére szükséges javaknak.
Még jobban bonyolítja helyzetünket, hogy az antik filozófiatörténeti hagyomány szerint majdnem mindegyik görög bölcs járt egyszer Egyiptomban, tanult az ottani papoktól, mágusoktól. Csakhogy Alexandria megalapítása előttről semmilyen fennmaradt szöveg sem hasonlít a görög argumentatív struktúrákra. Még amiután a görögök évszázadokig éltek is Egyiptomban, azok az egyiptomi–görög értekezések, amelyek megőrződtek, tipikusan deklaratív, teológiai jellegűek. Ellenben, ha a görög filozófia közvetlenül egyiptomi modellektől függött volna, vélhetőleg itt is olyan párhuzamokat kellene találnunk, mint amilyenek a római költőknek a görög kultúrához való vonzalmából adódnak. Mi több, azok az antik biográfusok, akik egyiptomi utazásokat írnak le, sohasem számolnak be részletesen olyan bölcseleti eszmékről, melyeket görögök esetleg innen vettek át, ehelyett csupán feltételezik, hogy gyakorlati-tudományos ismereteket kölcsönöztek, legtöbbször olyankor folyamodva az Egyiptom-toposzhoz, ha szeretnének, ámde képtelenek egy-egy gondolkodó eredetiségéről számot adni. A másik oldalról persze a Hérodotosz idejében perzsa, majd Alexandrosz után görög uralom alatt élő egyiptomiaknak minden okuk megvolt rá, hogy a görögökkel szembeni elsőbbségüket, ősibb mivoltukat hangoztassák, az adott körülmények között történelmükben keresve egyfajta nemzeti büszkeség forrását. Hasonló helyzetben voltak ehhez egyébként az alexandriai zsidók is, akik úgyszintén arra törekedtek, hogy kimutassák: kényszerű alárendeltségük ellenére nemcsak legalább olyan jól megértik a görög kultúrát, mint a görögök maguk, hanem azok egyenesen tőlük, Mózesből merítettek.
Összességében véve a kortárs (nyilván európai szemléletmódot működtető) filozófiatörténet-írás álláspontja szerint Egyiptomnak a görög bölcseletre gyakorolt hatása, melyet a görög tradíció nemhogy elfogad, hanem büszkén vállal, nem mutatható ki. Ami kissé furcsa, teszik hozzá más, nem-kanonizált modern kutatók (M. Garvey, M. Bernal, C. A. Diop, G. G. M. James, Y. A. A. ben-Jochannan, általában az eurocentrizmussal szemben önmagát afrocentrikusnak nevező irányzat), akik revizionista narratíváikban amellett érvelnek, hogy mi, fehér európaiak mindig is elkendőztük az igazságot az egyiptomi (vagy az afrikai) kultúra prioritásáról a feketék iránti ellenérzéseinkből kifolyólag. Ben-Jochannan ennek alátámasztására többek között azt az érvet hozza, hogy Arisztotelész, aki egykori tanítványát, Alexandroszt különben aligha kísérte el hadjárata során, a halála után épített alexandriai könyvtárból tekercseket lopott.
Leszűrhető mindebből elöször is az, hogy egy kulturális specifikum, jelen esetben a nyugati filozófia értékének túlhangsúlyozása, melyet az eleve célzatos kérdésfelvetés követ („hogyhogy éppen minálunk?”) legalábbis veszélyes, amennyiben alapvető alternatívákként kapásból a materialista redukcionizmust és a nemzetmetafizikai obskurantizmust kínálja. Másodsorban úgy tűnik, hogy itt egy olyan hagyománnyal van dolgunk, mely a saját újszerűségétől szinte visszaretten, és azt historikus tekintélyi alapon igyekszik igazolni, ami különösen kézenfekvő egy olyan korban, amelyben az újításnak a maihoz viszonyítva jóval alacsonyabb ázsiója van („minél régebbi, annál jobb”, mert időben közelebb áll a romlatlan ősi igazsághoz; ez mint hozzáállás a jelenkori filozófiából sem hiányzik). Végül és legfőképpen: valóban hallatlan, hogy egy filozófus turista önszántából feljelentse magát könyvlopásért, de még inkább, hogy minden önvád ellenére se találtassék erre komolyabb bizonyíték.
