"hol helye a szívnek"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 03. (761.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az idő kisimult ráncai
Demeter Zsuzsa
Hány lába van egy ekelónak? – beszélgetés Márkus Béla irodalomtörténésszel
Varga Melinda
Versek
Simonfy József
Versek
Günter Kunert
Szomszédság
Haklik Norbert
Előre, varsói kurvák, gengszterek
Seres Lili Hanna
Versek
Alex Văsieș
Versek
Dénes Anita
Hatodik érzék
Pataki Előd
Deus ex machina
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Hadakozás, önvédelem
Bodó Márta
Számkivetés
Czegő Zoltán
Versek
RITTER GYÖRGY
VOLT…
Bartha Réka
Krumpliméretű emberélet
Borsodi L. László
Az újrakezdés végtelen körei. Fekete Vince lírai nagymonológja
Kovács Péter Zoltán
„Szárnyvonal: az voltam neked.” Fekete Vince és Ikarosz fordított zuhanása
Tamás Dénes
Befelé a labirintusba
Kovács Péter
Szóródás hatvanhét emberré
Jakabffy Tamás
Prokofjev – és klasszikus remeke
Túros Eszter
Szerelemről a legtisztességesebb szándékkal
 
Alex Văsieș
Versek
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 03. (761.) SZÁM – FEBRUÁR 10.

 

Music soundtrack drowns speach

 

A lassúság kiterjedt, mint a negatív progresszió, a háztól távolodóban. Aztán becsapódtam, és beléptem egy kapun.

A közelgő viharban el kellett rejtenem egy egész-részt, hogy meg ne találják soha, hogy ki ne bocsáthassa többé hullámait és vonz­erejét. A munkába fogott gyermekszerelem megmentő villámként ragyogott fel a mező fölött, hogy bekerülhessen a promóció utolsó albumába.

 

Van egy árnyék a végén, amit mindenkinek tudni kell kivetíteni, hogy bebocsátást nyerhessen az elhagyott lányok partijába. Madár és emberi fej közötti forma, rezgése furcsa, a szélektől a központ felé, ellenőrizetlen, felületei kavarognak, mint a drogoknál.

Magányuk, grandiozitásuk, grandiózus magányuk nem hagy semmilyen nyomot.

Még éreztem ezt egyszer, amikor beteg voltam, és egy hétig nem mentem iskolába. Reggelente rémülten léptem ki az erkélyre – a blokk mögött, az egyetlen fűfolton egy kislány ült, nevetése elektromossággal töltötte fel a levegőt.

 

Van neki valamije, ami tetszik, és mindannyiunknak kell.

 

 

Németalföldi Pásztorének

(Pastorala Alemană)

 

Bajor gyermekkorom egy nyári délutánján a 70-es években,

szédülten a naptól, a sok munkától fáradtan, kiszaladtam a kertből.

A házba szaladtam, hogy a szegre akasztott sárga bögréből igyak,

hogy enyhítse a zománc csikorgását fogamon.

A verandán, az árnyékos fotelben úszva olvastam

 

apám nőknek küldött telefonüzeneteit, akiket férfiak

neve alatt mentett el, hogy rajta ne kapják. Szép,

rövidítésekkel és emotikonokkal ellátott üzenetek voltak.

Én most több nővel is beszélek.

Üzeneteket kapok Hannawald Sventől,

 

Schmitt Adamtól, Zieler Roberttől és hasonlóktól. Unokahúgom

nem érti, miért kell innom 70 évesen, injekciók

között, amiket hasba adok be magamnak.

Sétálok a kertben, rajtam a szalmakalap,

de már nem számít, a fák magasra nőttek,

 

koronájuk sűrű, csábító árnyékot vet.

Ha elesnék itt, levelek és füvek ágyán, senki

nem találna rám többé. Mert a levelek alatt csapda van.

Sok rossz fiú esett be oda, a centrumtól eltávolodott

gyermekkorom barátai. Együtt adtunk elő az üvegházban,

 

és drogoztunk Bernhard úr segítségével, aki a városban lakott.

Egyszer bőrcsizmákat hozott nekünk, de én nem voltam ott,

és csak egy aranypánt jutott nekem, sárfoltokkal, amik

idővel megkeményedtek, egy földbe süppedt fiútól. A szamócás

lejtőn most gyermekek szaladnak párban, és hangosan beszélnek,

 

azt hívén, csak így hallható a hangjuk, hagyják magukat

sodródni az árral színes huzentrógerekben.

Szeretetem atomi, de meg nem érintheti őket.

Milyen alacsony volt fényeivel az ég, milyen

izgatottak és szépek voltunk szelíd fogásában mindannyian.

 

 

Két fiú áll háttal

(Doi băieţi stau cu spatele)

 

1.

 

Péntek este kimentünk a barátommal

sétálni a mezőgazdasági líceum felé,

a város sötét végében. Egy gyorskajáldában

ettünk az állomásnál, amíg nyugodni kezdett

a nap. Lilás fényt vertek vissza az autók,

mint a kagylók, mielőtt kifeszítik őket.

Nem volt telefonunk, és senki nem tudott

semmit rólunk, az est glóriás lepléről,

ami megvédett. Egy fekete vagy zöld flakon

még adott némi életet, hogy hazaérhessünk.

Egymástól átvett szavakat mondtunk

a szüleinknek, azokban az években végig

biztosabban és zajosabban jártak árnyaink

szobáról szobára, mint valaha. Fekete árnyak

pumpálnak fehér aranyat, visszavonhatatlan

reakcióban, amit az idővel gyomorba

süllyedt gyémánt ellenőriz.

 

A város sötét végében hiányzott

a játszótér kerítése, a kiteregetett ruhák alig

észlelhetően mozogtak a csövön, mind

ugyanolyan színűek, a gyermekkor szökevényei.

(A szuperszonikus susogás felkavarja a levegőt, és

hideg nyomot hagy az alkaron. Fel tudod fogni benne az

energiát, a végtelen szeretetet a szülők fejében.)

Élhettünk volna ott mint ikrek, örökre

ugyanolyan pólóban. Egy képen két fiú

áll háttal, egymást átkarolva, kissé hajlított

térdekkel, mintha részegen mennének haza.

Hátulról egyformák. Izmaik megfeszülnek,

megszakítás nélkül dolgoztak ezért a pillanatért,

tengeri sótól itatott ránc csillog

a nyakuk körül.

 

 

2.

 

Szombat este festett lányok jelentek meg,

hogy nagyobbaknak tűnjenek, kertek illatával,

egyre bonyolultabb elnevezésekkel.

Összezavarták pulzusunkat.

Láttam a mélynyomó ledjeit a szemükben

tökéletes harmóniában lüktetni már az első pillanattól –

kettőnket pucéran nevetni, kipirult arccal a fénytől,

ami egy pohárból szóródott szét. Azt mondták, kicsit

meg akarnak javítani, és tartott. Hozzájuk mentünk, hogy a

karjainkba vegyük őket, vittünk nekik piát, és eltérítettek.

 

Az izzó nyüzsgésben, tüskéktől keretezve,

őrt állunk mellettük. Ők figyelnek, és

kódoltan jegyzetelnek színes cédulákra.

Egy rejtett ajtón keresztül közlik eredményeiket.

Örömünk az ő fogyatékos örömük.

 

Egyes estéken, a tér egy kiterjedésében,

boldogan és elérzékenyülten, hogy láthatatlanok vagyunk,

egy izzó golyó – ami ismeri nem csak a modelleket és éveket,

hanem minden részecske mozgásait külön-külön

– kijelöli az utat mindenkinek.

Látjuk őket a visszapillantókban,

fény körvonalazza szemüket.

Hogy fel ne ébredjenek, egymás mellett állunk szótlanul.

Illetve meg akarnánk kérdezni, hogy jutottunk ide,

de egyenesen előre nézünk, a csalóka fényszórók mentén.

 

 

HORVÁTH BENJI fordításai

 

 

Alex Văsieș 1993-ban született Besztercén. Költő, fordító, a kolozsvári BBTE PhD-hallgatója. Kötetei: Lovitura de cap (Casa de pariuri literare, 2012), Instalația (Cartea Românească, 2016), Oana Văsieș (Charmides, 2016). Jelen versei az Instalația című kötetből valók.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében