"hol helye a szívnek"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 03. (761.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az idő kisimult ráncai
Demeter Zsuzsa
Hány lába van egy ekelónak? – beszélgetés Márkus Béla irodalomtörténésszel
Varga Melinda
Versek
Simonfy József
Versek
Günter Kunert
Szomszédság
Haklik Norbert
Előre, varsói kurvák, gengszterek
Seres Lili Hanna
Versek
Alex Văsieș
Versek
Dénes Anita
Hatodik érzék
Pataki Előd
Deus ex machina
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Hadakozás, önvédelem
Bodó Márta
Számkivetés
Czegő Zoltán
Versek
RITTER GYÖRGY
VOLT…
Bartha Réka
Krumpliméretű emberélet
Borsodi L. László
Az újrakezdés végtelen körei. Fekete Vince lírai nagymonológja
Kovács Péter Zoltán
„Szárnyvonal: az voltam neked.” Fekete Vince és Ikarosz fordított zuhanása
Tamás Dénes
Befelé a labirintusba
Kovács Péter
Szóródás hatvanhét emberré
Jakabffy Tamás
Prokofjev – és klasszikus remeke
Túros Eszter
Szerelemről a legtisztességesebb szándékkal
 
Dénes Anita
Hatodik érzék
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 03. (761.) SZÁM – FEBRUÁR 10.

 


 

 

– Tudod, hiányozni fogsz – mondta a holttest, miközben Judit dolgozott rajta.

 

Judit nem felelt. Kurta, pontos mozdulatokkal tevékenykedett. Kesztyűt húzott – a konyha néma csendjében visszhangot vert, ahogy a csuklóján csattant a vékony gumi –, kihúzta a holttest mellkasából a húszcentis konyhakést; a csap alatt lemosta róla a vért, majd a kést és a mosogatót is leöntötte fertőtlenítőszerrel.

 

Sietnie kellett: nem tudta, meddig fog még hatni a Hatodik Érzék. Az asztalon még ott hevert a katonai laborból – a munkahelyéről – lopott fecskendő; az ereiben minden egyes szívdobbanással jéghidegen áradt szét a drog, késhegynyi pontba fókuszálva az érzékeit. Judit nem egyszerűen látott: érzett mindent maga körül, a kiontott vér nyers szagától a szőnyegen heverő test hajába tapadt porcicákig.

 

Úgy érezte, nem is a hatodik érzékét – a hetediket, talán nyolcadikat használja.

 

– Nem felelsz? – kérdezte a férje holtteste. Juditnak a szeme sarkából úgy tűnt, mintha a hulla elbiggyesztené a száját, pedig tudta, hogy a test nem mozdulhatott el. Róbert ugyanúgy hevert a padlón, ahogy elterült, amikor Judit háromszor egymás után a mellkasába vágta a kést. – Juci, ne már. Ha már meg találtál ölni, legyél már olyan kedves, hogy szólsz hozzám egy pár szót utána.

 

Juditnak elege lett. Lecsapta a kést a konyhapultra, és csípőre tett kézzel megfordult.

 

A hulla tele szájjal vigyorgott rá.

 

Judit idegesen megrázta a fejét, mint egy csikó. Mikor abbahagyta, a test megint mereven, a hirtelen halál pózába dermedve feküdt a padlón. Mosolynak nyoma sem volt.

 

– Szóval ezt értették a laborban mellékhatások alatt – motyogta Judit. – Te jó ég.

 

– Bezonyám, Jucikám… jé, rímelt! – mondta Róbert hullája. – Szerintem a drog nélkül is el tudtad volna tüntetni a nyomaidat körülöttem, de te akartad… hát valamit valamiért, cica. Amíg hat az az isten tudja, micsoda, ami a fecskendőben volt, addig kénytelen leszel kibírni velem.

 

– Nem újdonság – morogta Judit, de csak fél füllel figyelt. A szeme a konyhát pásztázta, miközben egy ronggyal gépiesen törölgette a kés nyelét. Azon agyalt a drogtól fékevesztetten száguldó gondolatokkal, hogy milyen bizonyítékot hagyhatott még hátra. A levegőben elszállt előtte egy apró porszemcse a délutáni nap sugarában; Judit tisztán látta, ahogy pördül egyet a tengelye körül, mielőtt tovaúszik a levegőben. A kesztyű vastag gumiján át is érezte a kés fanyelének finom erezetét. Az orra megtelt a vér és a fertőtlenítő szagával.

 

– Áruld el, kérlek – és Judit összerezzent, ahogy a hulla megint megszólalt, csevegő hangon –, miért is öltél meg?

 

– Te! – sziszegte Judit. – Pofa be! Csak hallucinállak. Nem tartozok neked magyarázattal.

 

– Attól még megszánhatsz és elárulhatod – felelte Róbert. – Egyébként is, honnan tudod, hogy tényleg hallucinálsz? Lehet, hogy épp a bardóba szorult halhatatlan lelkemmel beszélgetsz vagy valami ilyesmi.

 

– Halhatatlan lélek nem létezik – szögezte le Judit, aztán eszébe jutott, hogy épp egy holttesttel cseverészik, és szinte elnevette magát. Csak az a tudat tartotta vissza az előtörni készülő hiénavihogást, hogy ha egyszer rákezd, az istennek se tudja majd abbahagyni – itt talál majd rá a szomszéd vagy a rendőrség, Róbert összeszurkált hullája mellett, a gyilkos késsel a kezében, teli torokból röhögve…

 

Elég. Koncentrálj.

 

Judit lehunyta a szemét, erősen az ajkába harapott és fókuszált. Gondolatban sorra vette a letörölgetett kést, amit mindjárt a fiókba dob, a Nyugati téri öreg hajléktalantól lopott hajszálakat, amit szét fog szórni a lakásban, a gondosan meglazított ajtózárat, az alibinek szánt vonatjegyét, amit negyedórán át farigcsált egy kisollóval, hogy olyan lyukat fúrjon bele, mint a kalauz lyukasztója…

 

– Juci! – mondta a holttest, és Judit megint összerándult.

 

– Fejezd be! – csattant fel, aztán a szájára csapta a kezét. Még csak az kéne, hogy valaki meghallja.

 

Nagyot sóhajtott.

 

– Ha elárulom, hogy miért csináltam, befogod végre?

 

– Nem ígérek semmit… – mondta a holttest csibészesen, és Juditnak kedve lett volna még egyszer belevágni a kést.

 

Nyugalom. Mindjárt elmúlik…

 

– Annak a kis szőke hajú riherongynak köszönd, ha már ennyire tudni akarod – suttogta Judit dühvel küszködve. – Hol szedted fel? A cégnél? Vagy valami prosti volt?

 

– Honnan tudjam, ha csak a hallucinációd vagyok? – kérdezett vissza Róbert.

Judit foga összecsikordult. Két ujjal megszorította az orrnyergét, és mély levegőt vett.

 

– Elmondtam – közölte aztán a hullával. – Most már igazán elhallgathatsz.

 

– Még nem végeztem – felelte Róbert. – Mióta tudod?

 

Judit épp a hajszálakat szedte elő a táskájából. Teljesen el volt foglalva azzal, hogy Róbert görcsbe rándult ujjai köré szórja őket; megütközni is elfelejtett azon, hogy még mindig beszélget a hullával.

 

– Egy hete – felelte. – Láttalak titeket a kocsidban egyik este. – Aztán, mert a düh és a gyűlölet megint kezdett felülkerekedni a gondolatain: – Ha több eszed van, és nem az iroda parkolójában állsz neki félrekúrni, én sem láttalak volna meg. Még mindig élhetnél, te seggfej…

 

– Az már nem az én hibám, hogy te egyből a késhez nyúltál. Tégy egy szívességet, és ne az én nyakamba varrd…

 

– Tégy egy szívességet, és fogd be végre a pofádat! – szisszent fel Judit, és az önuralom utolsó lánca is elpattant: hatalmasat rúgott a padlón fekvő testbe. Róbert dereka összecsuklott, mint egy becsattintott bicska, és a nehéz test arrébb gurult. Az alvadt vérpatakokhoz frissek csatlakoztak.

 

Judit lüktető fejjel, lihegve meredt maga elé.

 

A konyhában csend volt; csak az óra ketyegett, és a hűtő zúgott halkan.

 

Róbert hallgatott.

A világ elhomályosodott kettejük körül, aztán émelyítő rándulással visszatért a helyére. Judit ereiben ellobbant a jeges tűz: a drogtól kiélezett fókusz megszűnt.

 

Judit leroskadt az egyik konyhaszékre, és a tenyerébe temette az arcát; mélyeket lélegzett. Aztán letépte a kezéről a kesztyűt és a szemetes legaljába gyömöszölte; felállt, és a telefonhoz lépett. A rendőrség számát tárcsázta.

 

Amíg a diszpécserrel beszélt, letörölgette az arcáról a kesztyűről rákenődött vércseppeket.

 

 

Aznap este, miután a mentők és a rendőrök elvonultak, Judit a hálószobában összegömbölyödve, reszketve hevert a takaró alatt. A konyhába nem léphetett be: a sárga rendőrségi szalag még mindig elkerítette a szobát a lakás többi részéről. Főzés helyett kínait rendelt vacsorára, de az étel cementté vált a szájában – pár falat után félretolta. Inkább zuhanyozni ment; percekig áztatta magát jéghideg vízzel, abban reménykedve, hogy így talán eltűnik a bénultság, ami a Hatodik Érzék jeges lüktetését váltotta fel benne.

 

A víz sistergésén túl mintha egy hangot hallott volna, érthetetlenül suttogva, de igyekezett nem figyelni rá.

 

Hazajár a férjem kísérteni, gondolta, és elnevette magát; a kacagástól és a hideg víztől összecsattantak a fogai, mintha száraz csontok zörögtek volna egy kripta mélyén. Csak akkor hagyta abba, amikor elzárta a vizet, és kilépett a zuhany alól.

 

Most az ágyban kuporgott három réteg takaró alatt, és várta, hogy megszűnjön a reszketés.

 

Soha nem fogok elaludni, gondolta. Aztán érezni kezdte, ahogy – végre – lassan elkezd kihunyni a tudata.

 

– Judit! – szisszent valaki a sötét hálószobában, és Judit levegőért kapva felült az ágyban.

 

Elfulladó lélegzettel meredt maga elé – aztán halk kuncogást hallott, és a szíve nehezet, görcsöset dobbant.

 

– Hahó, Juci! – suttogta Róbert hangja. – Csak nem ébresztettelek fel?

 

Judit egész testében remegve, szinte félőrülten kapkodta a fejét, hiába keresve a suttogás forrását. Róbert hangja nem olyan volt, mint a délután: mintha mindenhonnan ez a hang áradt volna, a falakból, az ágy alól… Judit mellől az ágyból.

 

– Remélem, hiányoztam – mondta a hang, és Judit a fülére szorította a tenyerét.

 

– Nem – suttogta –, nem, ez nem lehet! Menj innen! Te halott vagy! A szer…

 

– A szer már rég kiürült belőled, igen – felelte Róbert, és Judit kegyetlen tisztasággal hallotta minden szavát, mintha a férfi egyenesen a koponyája falai között szólalt volna meg. – De mond az neked valamit, hogy „kísérleti drog”?

 

– Mi…? – suttogta Judit, de elcsuklott a hangja.

 

– Az, hogy milyen átkozottul keveset tudsz arról az izéről, amit a laborból loptál a kis gyilkossági tervedhez. Semmit sem tudsz arról, milyen mellékhatásai lehetnek, vagy hogy meddig tartanak… – kis szünet, aztán Róbert szinte kéjesen folytatta. – Hogy elmúlnak-e egyáltalán.

 

– Nem! – suttogta Judit ismét, aztán tovább, mint egy mantrát. – Nem, nem, nem, nemnemnem…

 

– De bizony, cicám – mondta Róbert vidáman. – Van egy olyan érzésem, hogy mi ketten még nagyon sokáig fogjuk élvezni egymás társaságát… nagyon, nagyon sokáig.

 

Judit elsírta magát.

 

Körülötte a szobát betöltötte Róbert halk nevetése.

 

 

 

Dénes Anita 1998-ban született Kolozsváron. Magyardécsén és Marosvásárhelyen nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának hallgatója.

 

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében