"hol helye a szívnek"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 03. (761.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az idő kisimult ráncai
Demeter Zsuzsa
Hány lába van egy ekelónak? – beszélgetés Márkus Béla irodalomtörténésszel
Varga Melinda
Versek
Simonfy József
Versek
Günter Kunert
Szomszédság
Haklik Norbert
Előre, varsói kurvák, gengszterek
Seres Lili Hanna
Versek
Alex Văsieș
Versek
Dénes Anita
Hatodik érzék
Pataki Előd
Deus ex machina
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Hadakozás, önvédelem
Bodó Márta
Számkivetés
Czegő Zoltán
Versek
RITTER GYÖRGY
VOLT…
Bartha Réka
Krumpliméretű emberélet
Borsodi L. László
Az újrakezdés végtelen körei. Fekete Vince lírai nagymonológja
Kovács Péter Zoltán
„Szárnyvonal: az voltam neked.” Fekete Vince és Ikarosz fordított zuhanása
Tamás Dénes
Befelé a labirintusba
Kovács Péter
Szóródás hatvanhét emberré
Jakabffy Tamás
Prokofjev – és klasszikus remeke
Túros Eszter
Szerelemről a legtisztességesebb szándékkal
 
Kovács Péter Zoltán
„Szárnyvonal: az voltam neked.” Fekete Vince és Ikarosz fordított zuhanása
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 03. (761.) SZÁM – FEBRUÁR 10.


 

„Kit törvény véd, felebarátnak

még jó lehet;

törvényen kívűl, mint az állat,

olyan légy, hogy szeresselek.”

            (Szabó Lőrinc: Semmiért egészen)

 

 

Fekete Vince legújabb kötete a szakadás története, pontosabban történése: annak a pillanatnak a megtörténése versszövegben, ami szakít, elold, felszabadít, kibont, elenged. De mint erőszakos gesztus, fájdalmat is okoz.

 

A kötet ennek a fájó-felszabadító kettősségnek a létét mutatja meg és teszi érzékelhetővé. A szerző több fogódzót is ad az olvasó kezébe, mindegyiket legitimálja, majd illegitimálja, akár többször is, megszámlálhatatlanul. Az első ilyen fogódzó az ajánlás paratextusa: „Sz. L. és K. E.”, majd pedig egy idézet ugyanott: „»…Szomorúbb / s szebb kevés volt…« Sz. L.” A könnyen megfejthető monogramok Szabó Lőrincet és szeretőjét, Korzáti Erzsébetet rejtik. Nem célja Fekete Vincének, hogy gondot okozzon a rövidítések megfejtése, a versszövegek többször is játékba hozzák a költő nevét, műveit. Az ő és szeretője huszonöt éven át tartó, szenvedélyes, fájdalmas, bűntudattal terhelt kapcsolata válik így a versfolyam elsődleges értelmezési horizontjává. Szabó Lőrinc Mikes Klára férjeként a húszas években ismerkedik meg a szintén házas Vékes Ödönné Korzáti Erzsébettel, felesége barátnéjával. Hosszú rejtőzködés, titkos találkák, gyötrelem, gyönyör. Hosszú idő múltán Erzsébet lesz az, aki felfedi Szabó Lőrinc felesége előtt viszonyukat. Mikes Klárát a szerető kiléte zaklatja fel, hiszen az saját barátnője. Feszültség, többszöri kísérlet az öngyilkosságra. Végül nem Klára, hanem Erzsébet lesz az, aki – a költővel való újabb találkozások után – magára nyitja a gázcsapot. Gyász, 120 szonett, A huszonhatodik év. Fekete Vince kötetében ez a hosszú, a teljesség felé vágyódó, a szabadságot és a mindent óhajtó csalás, megcsalás válik az egyik (talán fő) vezérmotívummá.

 

A kötet nyitánya: A fenti szféra. E szféra azonban, mint a szakítás aktusa is, kettős irányba vezeti az értelmet, a megcsalás alapélményét vetíti elénk a tárgyias leírás. Azt az élményt, ami egyszerre felemel és leszorít, felszabadít és a vakfélelem sikolyát préseli ki a tüdőből: „Chilében, az Andok második legmagasabb pontján, az Atacama-fennsíkon levő Ojos del Salado a világ egyik legkietlenebb, legsivárabb területe. A mindössze 2% alatti páratartalom szárazra sikálja a légjáratokat, kapkodóvá teszi a tüdőt (…) A hivatalos magashegyi merülési világrekordot nagyon kevesen érik el, megdönteni még annál kevesebbeknek sikerül. Igazi magashegyi búvár (rekorder) nincs is több egy-kettőnél. De azt is mondhatjuk, hogy »századonként« csak egy-kettő van. Amit eddig biztosan tudunk, az idő közelsége miatt is, hogy a múlt században mindössze ketten voltak.” Igen, ketten voltak, és mi sejthetjük is, hogy kik. Hogy kik voltak azok, akik magasba vágytak, és a fulladás veszélyével kellett szembenézniük. Magasság, ritka levegő, fulladás, összeszorulás, gáz.

 

A kötet egy másik lehetséges motívuma, ami mentén az olvasó haladhat, a kontextus felbontásának vágya. Már egy Kosztolányi-intertextusban, az Istenszékében megjelenik a kontextus fájdalma, az ebből való kivetkőzés akarása. Míg Kosztolányi alcímben megidézett Magánbeszédében csak a felhalmozott ember-javak elvesztésének fájdalma jelenik meg, addig Fekete Vince kitágítja az értelmezői teret. Nem az elvesztett emberek azok, akikre tekinteni kell, sem a gyászoló, sem önmagunk, akik szánjuk őt vagy megvetjük („hadd eméssze magát, hadd kiabálja ki a világba / minden búját”), egyedül a mindig újra és újra, értelmezhetetlenül, sőt, értelmezést nem kívánó és ki nem erőszakoló módon felkelő nap. Hiszen a szenvedők csak „állnak ott a napban szinte glóriásan, mint aki még / egyszer, ki tudja, hányadszor, immár újjászületett.” A magukkal cipelt hálók nélkül. A kontextusból, az értelmezés kényszerének fullasztó keretéből való kiszakadás azonban nem instrumentalizálódik. A (ki)szakadás nem eszköz, hanem cél, ezt látjuk a megcsalástörténetre elsőként rezonáló versben, az Esőáztatta tájban. E táj alternatív tér, idill, de nem csak a beteljesült vágyak tere, mint az első látásra tűnik. Nem, itt a kontextustalanság beteljesülése ragyog fel: nem érdekes, kik a szereplők, és honnan jöttek. Ahonnan jöttek, név nélküli város, amelyet el kell hagyni, mert fullasztó. A táj a felszabadulás tere, ahol nincsenek társadalmi szabályok. Ahol minden önmagáért szép, és nem mutat semmire, amit kutatni kéne. Statikus, nagybetűs kezdés, majd hömpölygő mondatok, vesszők, a végén három pont, befejezetlenség, a szárnyalás meghatároz(hat)atlan végtelensége. Ugyanígy a táj felszabadító erejéről mesél a Tó. Cipők Krisztus-allegóriája: „Maguk vannak csak, a tavon, amelynek / Befagyott vizén már télen is jártak” (kiemelés Fekete Vincétől). Önmagukat szabadítják fel a szerelmesek, beszabadulnak a semmire sem mutató, semmilyen értelmet maga előtt nem görgető tájba, az önmagában gyönyört adó van-ba. Ugyanez történik még sok helyen a versfonatban (hiszen nem túlzást azt állítani a szövegekről, hogy fonatmintába rendeződnek: egymásba csúsznak át, egymást folytatják, amire az elrendezés is rájátszik, egy-egy vers az előtte lévő lüktetéshullámait vezetve tovább): menekülés, ám pozitív menekülés az új térbe, ami az új létpozíció lehetőségét hozza magával. Idegen város, céltalan és potom cselekvések, amiből a legnagyobb boldogság és a legnagyobb kontextustalanság árad: ez az Idegen város, ez az Ellenkező irány. Gerincet alkot ez a két vers, az odafigyelés, elgondolkodás, megkérdőjelezhetőség gerincét. Az utóbbi versben ugyanis feltűnik egy új potenciális kontextus: egy olyan téré, amelyet az értelem már utalásaival behálózott. Egy titkos találka helyszíneként látjuk az idegen várost, így válhat alternatív térré. De újra itt a kezdetben említett húzó-eresztő, elengedő és összetörő játék: nem igazi kontextus a most látott sem, most sem tudunk meg eleget a narratívához: a vers ellenáll a megmagyarázhatóságnak, az elmondhatóságnak. Homályos alakok, homályos életek, testillatú vágyak, tapintható gyönyör.

 

A kontextusok teljes atomizálódásának és elburjánzásának csúcspontja a Jó éjszakát! szövege. Vagy semmit, vagy mindent: látjuk, ahogyan a szerelmet minden kontextusban meg lehet ragadni, de egyikben sem lehet megkötni. Fekete Vince vagy a szerelemről magáról beszél (és akkor érzékien, az örömről), vagy kimenekíti az ürességbe (amely ebben az esetben a szabályoknak nem engedelmeskedő, csapongó, szárnyaló természet). Vagy, ha benn van a megalkotott környezetben, hát lépten-nyomon felfedezi és elengedi a szerelmet, nem értelmezi görcsösen bele egy-egy már megcsomózott jelentéshálóba, nem tölti meg a kontextust szerelemmel, sem a szerelmet kontextussal.

 

A kötet egy másik fogódzója a már előrevetített zuhanás érzete. Korántsem ez az utolsó ilyen, a megértés sziklafalán felfelé küzdve magunk annyi kisebb-nagyobb fogódzót találunk ugyanis, hogy a lehetőségek mámorától megszédülve mi is hirtelen zuhanni kezdhetünk. Ha lehet célja egy ilyen versfonatnak, hát most bátran nevezhetjük ezt Fekete Vince szövegei céljának: ledobni az olvasót a mélybe, miután minden lehetséges értelmezési módot felmutatott és el is pattintott. De milyen is ez a zuhanás? Sűrítve kapunk választ két oldalon, az Ikarosz zuhanása és a Repülés a zuhanásban párverseiben. Az ikaroszi többre vágyás (a konkrét álombeli olasz pasi után, a vonzó partner után, aki érzékeny és törődő is, akinek a jelenlétében fel lehet venni azt a neccruhát, amit a valódi élettárs visszautasított) után az akart-akaratlan, provokált és kirótt zuhanás, amely szabadságot ad – és a vég fájdalmát. Hogy az elszakadás vágya, a vágy nélküliség vágya továbbra is az, ami: vágy, és mint ilyen, magában hordozza a be nem teljesülés lehetőségét, a fájdalmat. A kedves elfordulását. A kiábrándulást. A nemet, a biztos értelemháló szétszakadását, azt a fájdalmat, amivel a zuhanó akkor szembesül, amikor kezét elengedik: hogy a nem birtoklást akarta, ami éppoly csodás, mint Ikarosz napba vágyása, de végül ugyanolyan fájdalmas is.

 

Nem meglepő módon a címadó vers lesz csak képes egybefogni a fenti szálak sokaságát: „Szárnyvonal: az voltam neked.” – szól az otthagyott. A megcsalás nem jelentette mindkét félnek ugyanazt. Csak mellékvágány, szárnyvonal. Szárnyvonal, mely lehetett a repülés fölfelé, a vágyott semmibe ívelő vonala is, de ívelhetett oldalra is, a közömbösség felé. Majd lefelé, egy olyan semmi felé, amelyben nincs csapongás, suhanás, csak zötykölődés a széttört és újra összeállni nem tudó életdarabok szilánkjain.

 

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében