Szöllősi Mátyás: Simon Péter. Európa Kiadó, Budapest, 2018.
Szöllősi Mátyás nem várt sokat a Váltóáram című, nagysikerű debüt prózakötete után, hiszen egy év után már olvasható az előző kötet egyik novellájából kinövesztett regénye, a maga biblikus címével.
A címválasztás nagyon tudatos, hiszen a regény központi figurája nem más, mint egy saját magában elbizonytalanodott harminchárom éves volt diakónus, aki egyszerre Simon és Péter, és nevében hordozza az átváltozás, a megtérés lehetőségét. Dosztojevszkiji távlatú a regény, csak az elmúlt százötven évben a keresés tere vált összekuszáltabbá, áttekinthetetlenebbé, a dilemmák váltak kitapinthatatlanabbá, sőt talán a sötétből is több lett. Legalábbis ott, ahol a lélek éjszakájában való kalauzolás a tét.
Mert valami ilyesmire vállalkozik Szöllősi, az áldozathozatalként elvállalt bűntől megrendült lélek útvesztőjeinek feltérképezésére. Amihez csak néhány külső jelzőtáblát használ: a 2015-ös budapesti menekültkrízis, majd a későbbi tüntetések idején járunk. De nem kell valami sekélyes aktualizálásra gondolni, az események csak áttételesen szűrődnek be a regény szövetébe. Bár a regény elején olvasható – egy idős nő és férfi közötti – párbeszédet véleményem szerint tanítani kellene az iskolákban.
A regényben nem sok minden történik, de ami mégis megesik, az sötét, vastag tussal van körülrajzolva, egy nyomasztó, kísérteties közeget hozva létre. „Mindig arra törekszem‚ hogy legalább a térről megbízható elképzeléseim legyenek” – akár Szöllősi Mátyás is modhatná W.G. Sebald német regényíró mondatát. Ugyanis nála a lélek kálváriája térben kiterítve jelenítődik meg, leginkább helyváltoztatások, a tér sűrű szövetén való áthatolás formájában. És itt valóban pontosságra törekszik az író, aprólékosan részletez, irányokat, mélységeket jelöl ki. S noha a sok helyváltoztatás, térváltás helyenként akár öncélúnak, nehézkesnek is tűnhet, a végére csak kirajzolja a regény egyik legfontosabb üzenetét, miszerint: a labirintus nem kívül, hanem belül van.
