Sakkleckék
Egy idő óta már csak a királynő
előtti gyaloggal nyitok. Megfontolom.
Búsképű lovag ne tétovázzon,
de ne is kapkodjon holmi kis előnyért.
Jön a cé-négyes gyalog, majd a ló,
dacára annak, hogy ez a világ
lassan száz éve tényleg nem a lovak,
lovagok vagy királynők világa.
Odakint sunyin elered az eső.
Ma kék öltöny van rajtam, és furamód
hasonlítok egy magándetektívre.
A mellettem ülő öreg pályamunkás
nem tud sakkozni. Nem baj. Mindketten
vonatra várunk a malátaszagáról,
lepusztultságáról és démonairól
híres kocsárdi váróteremben.
Itt a késés. Jó nagy aljasság van ebben,
örökös sakk, mert annak az esélye,
hogy Románia bármely pontjáról
tetszőleges közlekedési eszközzel
valaki épp időben eljusson
egy másik pontba, körülbelül annyi,
mint annak, hogy minden hétvégén
telitalálata legyen a lottón.
Egyszer mégis bedöcög az a vonat.
Északra visz a jóbaráthoz,
akivel éveken át együtt őriztük
az izgalmasabb végjátékok titkát.
Mindegy, sötéttel vagy világossal
játszol-e, ha ott van a lépésben a terv.
Az alvók arca kisimul ilyenkor,
a síneken túl varjú szökdécsel.
Milonga
Voltál te már feketében is,
hogy hányszor, azt ne is számold,
mert ki tudná azt kiszámolni,
hogy a magány szobájában,
ahol nullfok a hőmérséklet,
hányszor vártál egy rezdülésre.
És néha pirosban voltál,
az öröm színében, hiszen
úgy érezhetted méltán, hogy
a vasárnapi húslevesnél
neked is van családod,
dobbantál is forrón
egy argentin tánc ütemére.
De egy idő után úgy tűnt,
hogy mégiscsak hiába vagy te,
hiába zakatolsz, remélsz,
dal és vonat nem a tiéd,
nem jön már érted senki.
És mégiscsak eljött egy asszony,
egy nő az utolsó vonattal,
hát örülj, hűséges szív,
mert Kolozsváron süt a nap,
és a te bolond gazdád végre
szerelmes és boldog.
