"nincs olyan táj, ország, amelyet sosem ront el az ember"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 2. (448.) SZÁM — JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
At­lan­ti­sza­ink
Király László
A Vass utca
Egyed Emese
A kí­ván­csi­ság áldásairól
Marta Petreu
Fenntartások nélkül
Adrian Popescu
A ki­in­du­ló­pont egy an­to­ló­gia
Szőcs István
MERENGŐ
V/ES­PE­RES AZ OPE­RÁ­BAN
Lászlóffy Csaba
A waterlooi ganajtúró bogár
Budapesti (XI. kerületi) óda
Bogdán László
Költő a vér­pa­don
Ma­gyar ada­lék Borges Az al­jas­ság vi­lág­tör­té­ne­te cí­mű mű­vé­be
Dimitrie Stelaru
Kutyák
A fehér angyal
Ők hárman
Pontus Euxinus
Caraomer
Áltatás
Odin
A kocsma
Karácsonyi Zsolt
D. S. DNS
Józsa T. István
Chap­lin, a szegénylegény
Nextepp Béla
Az azonistúlon in­nen
Papp Attila Zsolt
Burus Botond megleli az Istent
Marácz László
Bolyai János és a magyar mint tökéletes nyelv
Szakolczay Lajos
Kós Kár­oly-épü­le­tek
Ha­ris Lász­ló fo­tói a bu­da­pes­ti Kolta Ga­lé­ri­á­ban
KÓ­DEX –
Társadalom(élet) és gaz­da­ság
Terényi Ede
ZE­NE – KÖLTŐI VILÁG 17.
Öröm­re han­go­lat­la­nul?
Februári évfordulók
 
Marta Petreu
Fenntartások nélkül
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 2. (448.) SZÁM — JANUÁR 25.

Höl­gye­im és ura­im,ami­kor Egyed Eme­se ar­ra kért, ve­gyek részt e ren­dez­vé­nyen, ha­bozás nél­kül el­fo­gad­tam a meg­hí­vást, no­ha va­ló­ban ne­héz­nek tűnt a fel­adat, ame­lyet rám ki­osz­tott (va­gyis, hogy az Egy po­hár fény cí­mű kö­te­tet be­mu­tas­sam, ami azt je­len­ti, hogy be­szél­jek a köl­té­szet­ről). En­nek el­le­né­re öröm­mel mond­tam igent, még­hoz­zá több ok­ból is. Ér­zel­mi okok­ról van szó.
Elő­ször is, ami en­gem il­let, az et­ni­ku­mok kö­zött, még­hoz­zá ko­lozs­vá­ri kör­nye­zet­ben le­foly­ta­tott pár­be­széd nem ide­gen tő­lem, sőt el­mond­ha­tom, hogy ez há­rom éven át az Apostrof cí­mű fo­lyó­irat be­vett gya­kor­la­ta­i­nak egyi­ke volt. 1999 és 2001 kö­zött az Apostrof, a Ko­runk­kal együtt et­ni­kum­kö­zi nyílt vi­tá­kat szer­ve­zett, és e vi­ták szö­ve­ge­it a két lap rend­sze­re­sen kö­zöl­te.
Má­sod­sor­ban azért fo­gad­tam el a meg­hí­vást, mert a ro­mán-ma­gyar Ko­lozs­várt ked­ve­lem. Ked­ve­lem ezt a ve­gyes la­kos­sá­got, úgy, aho­gyan Cioran Nagy­sze­ben szá­szok­ból, ro­má­nok­ból és ma­gya­rok­ból össze­ve­gyült la­kos­sá­gát ked­vel­te. Most pe­dig, mi­köz­ben az 1989. de­cem­ber utá­ni kor­szak­ban a ma­gya­rok masszív exo­du­sát fi­gye­lem Ma­gyar­or­szág irá­nyá­ba, at­tól kez­dek tar­ta­ni, hogy Er­dély­ből ki­fogy­nak a ma­gya­rok, mint ahogy a Ceauşescu-korban ki­fogy­tak be­lő­le a né­me­tek vagy a ke­le­ti szo­ci­a­liz­mus ide­jén a zsi­dók. Lé­vén, hogy szak­te­rü­le­tem az esz­me­tör­té­net és a fi­lo­zó­fia, nem az tölt el fé­le­lem­mel, hogy Ro­má­ni­á­ban [értsd: a ro­má­no­kon kí­vül] más et­ni­kai cso­por­tok is lé­tez­nek, ha­nem, hogy el­hagy­ják az or­szá­got. Ez­zel pe­dig vé­le­mé­nyem sze­rint ha­zánk la­kos­sá­ga egé­szét ér­né vesz­te­ség.
Har­mad­sor­ban azért fo­gad­tam el a meg­hí­vást, mert, no­ha nem szá­nom rá ma­gam könnyen a vers­kom­men­tár­ra, a Po­hár­nyi fény an­to­ló­gi­át ta­va­lyi évem sors­aján­dé­kai kö­zé szám­lá­lom. Mi­ó­ta ta­valy má­jus­ban meg­kap­tam, ne­megy­szer ke­res­tem e ver­sek va­rázs­vi­lá­gát.
Né­hány konk­ré­tum: az Un pahar cu lu-mină/Egy po­hár­nyi fény. Poeţi contemporani clujeni/Kolozsvári kor­társ köl­tők 2005-ben Ko­lozs­vá­ron je­lent meg a Tinivár ki­adó­nál, lét­re­ho­zó­ja an­to­ló­gia-össze­ál­lí­tói és né­mely­kor for­dí­tói ket­tős mi­nő­sé­gé­ben Molnos La­jos. A könyv anya­gi fel­tét­ele­it Ko­lozs­vár vá­ro­si ta­ná­csa és a ko­lozs­vá­ri pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal te­rem­tet­te elő, Emil Boc pol­gár­mes­ter jegy­zi az elő­szót.  E két­nyel­vű kö­te­tet utó­szó­ból is ket­tő­vel lát­ták el: az egyi­ket Petru Poantă, a má­si­kat Molnos La­jos ír­ta. A két­nyel­vű an­to­ló­gi­á­ban hat­van­nyolc ko­lozs­vá­ri köl­tő ver­sei je­len­tek meg, e szer­zők kö­zül negy­ven­egy ro­mán, hu­szon­nyolc ma­gyar.
Szin­te tel­jes az an­to­ló­gia, csak­nem va­la­mennyi élő ko­lozs­vá­ri szer­zőt fel­öle­li; a szer­kesz­tő­nek tett bár­mi­fé­le szem­re­há­nyás he­lyett csak jel­zem, hogy Ruxandra Cesereanu, Letiţia Ilea és Dorel Pavel ne­ve nincs a tar­ta­lom­jegy­zék­ben. Nem tu­dom, kik hi­á­nyoz­hat­nak a ma­gya­rok kö­zül, hi­szen a ma­gyar „fe­let” csak az egy­ko­ri Echinox lap­ja­i­ról és eb­ből az an­to­ló­gi­á­ból is­me­rem
Ha az itt ol­vas­ha­tó köl­tő­ket a ko­lozs­vá­ri la­kos­ság szám­ará­nyá­hoz vi­szo­nyít­juk, az ered­mény 1:5000 [min­den 5000 1akosra 1 köl­tő jut], ami nem mond­ha­tó rossz arány­nak... Ha pe­dig Ion Mureşan köl­tő-de­fi­ní­ci­ó­ját vesszük fi­gye­lem­be, amely sze­rint a köl­tő „a tár­sa­da­lom an­ti­tes­te”, több mint het­ven köl­tő­je ré­vén vá­ro­sunk­nak min­den re­mé­nye meg­van ar­ra, hogy meg­óv­ja egészségét…
Egy-két szót hadd te­gyek még hoz­zá for­dí­tók­ról: a ver­sek két­nyel­vű ki­adá­sa egy több, mint tíz­ta­gú for­dí­tó­cso­port di­csé­re­tes mun­ká­já­nak kö­szön­he­tő, ahol is a ma­gyar fél erő­fe­szí­té­se a ro­má­né­nál na­gyobb. Eh­hez még hoz­zá­ten­nék va­la­mit. A kö­tet­ben ol­vas­ha­tó köl­te­mé­nye­ket fel­te­he­tő­leg nem a szer­zők, ha­nem a for­dí­tók vá­lasz­tot­ták ki. En­nek ered­mé­nye lett a mű, amely nem­csak a köl­tők, ha­nem a for­dí­tók bé­lye­gét is ma­gán vi­se­li, te­hát egy, a ko­lozs­vá­ri szel­le­mi­ség kö­zös je­gye­it hor­do­zó al­ko­tást tar­tunk a ke­zünk­ben.
Leg­in­kább ne­he­zem­re esik ma­gá­ról a vers­ről be­szél­ni. Vé­gig­ol­vas­tam az an­to­ló­gi­át és meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy – ki­sebb ki­vé­te­lek­től el­te­kint­ve – a ko­lozs­vá­ri köl­tők kor­sze­rű for­mák­kal él­nek. Ami a té­ma­vá­lasz­tást il­le­ti, a szél­ső­sé­ges je­len­köz­pon­tú­ság jel­lem­ző, így az­tán az ered­mény olyan vers, a lí­rai én­nel te­le vers. Még­pe­dig nem nyu­gal­mas és nem egy­ne­mű ala­nyi­ság­ról van szó, ha­nem olyan­ról, ame­lyet leg­in­kább a ha­sa­do­zott­ság jel­le­mez, így akár a kö­tet emb­lé­má­ja is le­het­ne Molnos La­jos ha­son­la­ta­i­nak egyi­ke, amely sze­rint
Mint át­vá­gott bá­rány­to­rok­ban
A vé­res bu­bo­rék,
Nyu­godt va­gyok s elé­ge­dett.  (270. lap)
Ami a té­ma­vá­lasz­tást il­le­ti, nincs kü­lönb­ség a ro­mán és a ma­gyar köl­tők kö­zött, ezért a két nyelv­hez és két kul­tú­rá­hoz va­ló tar­to­zás ugyan­ab­ban a vá­ro­si tér­ben nem ho­zott lét­re két kü­lön [értsd költészeti] stílust. E szer­zők ugyan­azo­kat a té­má­kat dol­goz­zák fel, és­pe­dig a min­den­ko­ri és min­de­nütt jel­lem­ző köl­tői té­má­kat. Ez nem je­len­ti azt, hogy a ko­lozs­vá­ri köl­té­szet­ből a „couleur locale”, a vá­ros mint olyan tel­jes­ség­gel hi­á­nyoz­nék; sőt né­mely­kor min­de­nes­től be­le­fér az or­szág és egy csa­lád tör­té­ne­te is, ez tör­té­nik Visky And­rás­nak Ko­lozs­vá­ri an­ziksz Far­kas ut­ca cí­mű ver­sé­ben. De más ver­sek­ben is. A de­por­tá­lás­nak ezt a ver­sét ol­vas­va az is eszem­be ju­tott, hogy vissza kel­le­ne tér­nünk az ut­cák ré­gi, 1918 előt­ti el­ne­ve­zé­sé­hez, ak­kor az an­to­ló­gia va­la­mennyi ol­va­só­ja ér­te­né, hogy a je­len­le­gi Mi­ha­il Kogălniceanu ut­cá­ról van szó. El­vég­re egy vá­ros tör­té­ne­tét egé­szé­ben és fenn­tar­tá­sok nél­kül kell el­sa­já­tí­ta­ni­uk a tár­sa­da­lom olyan „an­ti­tes­te­i­nek”, mint a köl­tők.
Ez az an­to­ló­gia ne­kem és mind­nyá­junk­nak azért nagy aján­dék, mert le­he­tő­sé­get te­rem­tett ar­ra, hogy a má­sik te­rü­le­té­re be­ha­tol­junk; és­pe­dig a ro­má­nok a ma­gyar-, a ma­gya­rok a ro­mán köl­té­szet te­rü­le­té­re. Így az­tán nem is le­pett meg, hogy az Ars amandi 2005 cí­mű nem­zet­kö­zi fesz­ti­vá­lon egy fi­a­tal bu­ka­res­ti köl­tő, Claudiu Komartin, aki az Apostrofból szer­zett tu­do­mást az an­to­ló­gi­á­ról, ar­ról ér­dek­lő­dött, hon­nan sze­rez­het­né meg, mert ér­de­kel­ték a ben­ne sze­rep­lő fi­a­tal ma­gyar köl­tők mű­vei, és szá­má­ra ezek [értsd: a szö­ve­gek] más­kép­pen nem vol­tak hoz­zá­fér­he­tő­ek.
A ko­lozs­vá­ri ma­gyar szer­zők telt, ne­mes­fém hang­zá­sa bi­zo­nyá­ra „át­ment” a ro­mán nyelv­be, több vers ol­va­sá­sa­kor nagy köl­tő je­len­lét­ét érez­tem... Sze­ret­ném hin­ni, hogy ez for­dít­va is így van.
E köny­vet, amely­nek lét­re­jöt­té­ért Molnos La­jos nagy­lel­kű­en élet­ener­gi­á­kat ál­do­zott, oda­adó­an és áhí­tat­tal kell ol­vas­ni: a vá­ros egyet­len és le­mez­te­le­ní­tett óri­á­si szí­ve­ként ver az­zal a hat­van­nyolc szí­vé­vel.

2006. ja­nu­ár 16.

 

Marta Petreu és Adrian Popescu szövege a Magyar Irodalomtudományi Tanszék által 2006. január 21-én tartott vitanapon hangzott el. 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében