Hölgyeim és uraim,amikor Egyed Emese arra kért, vegyek részt e rendezvényen, habozás nélkül elfogadtam a meghívást, noha valóban nehéznek tűnt a feladat, amelyet rám kiosztott (vagyis, hogy az Egy pohár fény című kötetet bemutassam, ami azt jelenti, hogy beszéljek a költészetről). Ennek ellenére örömmel mondtam igent, méghozzá több okból is. Érzelmi okokról van szó.
Először is, ami engem illet, az etnikumok között, méghozzá kolozsvári környezetben lefolytatott párbeszéd nem idegen tőlem, sőt elmondhatom, hogy ez három éven át az Apostrof című folyóirat bevett gyakorlatainak egyike volt. 1999 és 2001 között az Apostrof, a Korunkkal együtt etnikumközi nyílt vitákat szervezett, és e viták szövegeit a két lap rendszeresen közölte.
Másodsorban azért fogadtam el a meghívást, mert a román-magyar Kolozsvárt kedvelem. Kedvelem ezt a vegyes lakosságot, úgy, ahogyan Cioran Nagyszeben szászokból, románokból és magyarokból összevegyült lakosságát kedvelte. Most pedig, miközben az 1989. december utáni korszakban a magyarok masszív exodusát figyelem Magyarország irányába, attól kezdek tartani, hogy Erdélyből kifogynak a magyarok, mint ahogy a Ceauşescu-korban kifogytak belőle a németek vagy a keleti szocializmus idején a zsidók. Lévén, hogy szakterületem az eszmetörténet és a filozófia, nem az tölt el félelemmel, hogy Romániában [értsd: a románokon kívül] más etnikai csoportok is léteznek, hanem, hogy elhagyják az országot. Ezzel pedig véleményem szerint hazánk lakossága egészét érné veszteség.
Harmadsorban azért fogadtam el a meghívást, mert, noha nem szánom rá magam könnyen a verskommentárra, a Pohárnyi fény antológiát tavalyi évem sorsajándékai közé számlálom. Mióta tavaly májusban megkaptam, nemegyszer kerestem e versek varázsvilágát.
Néhány konkrétum: az Un pahar cu lu-mină/Egy pohárnyi fény. Poeţi contemporani clujeni/Kolozsvári kortárs költők 2005-ben Kolozsváron jelent meg a Tinivár kiadónál, létrehozója antológia-összeállítói és némelykor fordítói kettős minőségében Molnos Lajos. A könyv anyagi feltételeit Kolozsvár városi tanácsa és a kolozsvári polgármesteri hivatal teremtette elő, Emil Boc polgármester jegyzi az előszót. E kétnyelvű kötetet utószóból is kettővel látták el: az egyiket Petru Poantă, a másikat Molnos Lajos írta. A kétnyelvű antológiában hatvannyolc kolozsvári költő versei jelentek meg, e szerzők közül negyvenegy román, huszonnyolc magyar.
Szinte teljes az antológia, csaknem valamennyi élő kolozsvári szerzőt felöleli; a szerkesztőnek tett bármiféle szemrehányás helyett csak jelzem, hogy Ruxandra Cesereanu, Letiţia Ilea és Dorel Pavel neve nincs a tartalomjegyzékben. Nem tudom, kik hiányozhatnak a magyarok közül, hiszen a magyar „felet” csak az egykori Echinox lapjairól és ebből az antológiából ismerem
Ha az itt olvasható költőket a kolozsvári lakosság számarányához viszonyítjuk, az eredmény 1:5000 [minden 5000 1akosra 1 költő jut], ami nem mondható rossz aránynak... Ha pedig Ion Mureşan költő-definícióját vesszük figyelembe, amely szerint a költő „a társadalom antiteste”, több mint hetven költője révén városunknak minden reménye megvan arra, hogy megóvja egészségét…
Egy-két szót hadd tegyek még hozzá fordítókról: a versek kétnyelvű kiadása egy több, mint tíztagú fordítócsoport dicséretes munkájának köszönhető, ahol is a magyar fél erőfeszítése a románénál nagyobb. Ehhez még hozzátennék valamit. A kötetben olvasható költeményeket feltehetőleg nem a szerzők, hanem a fordítók választották ki. Ennek eredménye lett a mű, amely nemcsak a költők, hanem a fordítók bélyegét is magán viseli, tehát egy, a kolozsvári szellemiség közös jegyeit hordozó alkotást tartunk a kezünkben.
Leginkább nehezemre esik magáról a versről beszélni. Végigolvastam az antológiát és megállapítottam, hogy – kisebb kivételektől eltekintve – a kolozsvári költők korszerű formákkal élnek. Ami a témaválasztást illeti, a szélsőséges jelenközpontúság jellemző, így aztán az eredmény olyan vers, a lírai énnel tele vers. Mégpedig nem nyugalmas és nem egynemű alanyiságról van szó, hanem olyanról, amelyet leginkább a hasadozottság jellemez, így akár a kötet emblémája is lehetne Molnos Lajos hasonlatainak egyike, amely szerint
Mint átvágott báránytorokban
A véres buborék,
Nyugodt vagyok s elégedett. (270. lap)
Ami a témaválasztást illeti, nincs különbség a román és a magyar költők között, ezért a két nyelvhez és két kultúrához való tartozás ugyanabban a városi térben nem hozott létre két külön [értsd költészeti] stílust. E szerzők ugyanazokat a témákat dolgozzák fel, éspedig a mindenkori és mindenütt jellemző költői témákat. Ez nem jelenti azt, hogy a kolozsvári költészetből a „couleur locale”, a város mint olyan teljességgel hiányoznék; sőt némelykor mindenestől belefér az ország és egy család története is, ez történik Visky Andrásnak Kolozsvári anziksz Farkas utca című versében. De más versekben is. A deportálásnak ezt a versét olvasva az is eszembe jutott, hogy vissza kellene térnünk az utcák régi, 1918 előtti elnevezéséhez, akkor az antológia valamennyi olvasója értené, hogy a jelenlegi Mihail Kogălniceanu utcáról van szó. Elvégre egy város történetét egészében és fenntartások nélkül kell elsajátítaniuk a társadalom olyan „antitesteinek”, mint a költők.
Ez az antológia nekem és mindnyájunknak azért nagy ajándék, mert lehetőséget teremtett arra, hogy a másik területére behatoljunk; éspedig a románok a magyar-, a magyarok a román költészet területére. Így aztán nem is lepett meg, hogy az Ars amandi 2005 című nemzetközi fesztiválon egy fiatal bukaresti költő, Claudiu Komartin, aki az Apostrofból szerzett tudomást az antológiáról, arról érdeklődött, honnan szerezhetné meg, mert érdekelték a benne szereplő fiatal magyar költők művei, és számára ezek [értsd: a szövegek] másképpen nem voltak hozzáférhetőek.
A kolozsvári magyar szerzők telt, nemesfém hangzása bizonyára „átment” a román nyelvbe, több vers olvasásakor nagy költő jelenlétét éreztem... Szeretném hinni, hogy ez fordítva is így van.
E könyvet, amelynek létrejöttéért Molnos Lajos nagylelkűen életenergiákat áldozott, odaadóan és áhítattal kell olvasni: a város egyetlen és lemeztelenített óriási szíveként ver azzal a hatvannyolc szívével.
2006. január 16.
Marta Petreu és Adrian Popescu szövege a Magyar Irodalomtudományi Tanszék által 2006. január 21-én tartott vitanapon hangzott el.