Először is vegyük szemügyre a szóban forgó irodalmi műalkotást a maga kézzelfogható valóságában. Egy vaskos, a figyelmet azonnal felkeltő, élénk színekben pompázó keménykötésű könyvről van szó. Ezért mi, olvasók – a többes szám, első személy használata egyáltalán nem véletlen, hanem a mű világába való minél hatékonyabb beilleszkedés eszköze – szóval mi, a magunk esetlenségében és a mai magyar könyvpiac legújabb fejleményeivel kapcsolatos tájékozatlanságunkból kifolyólag először nem igazán tudtuk mire vélni a szerző egy korábbi, nem minden (ön)iróniától mentes, mellesleg szerintünk nagyon jól sikerült jegyzetét. A szóban forgó írásban Nagy Koppány Zsolt arról értekezik, hogy a határon túli ( határon túl esetünkben az ún. anyaországot „szimbolizálja” ) megjelenését követően a regény és benne Jozefát úr mennyire nem aratott olyan méretű osztatlan sikert, hogy rekordidő alatt szétkapkodják a lelkes olvasók. Mitöbb, az írót senki sem rohanta le az utcán, hogy aláírassa vele a frissen vásárolt művet és a tanítványokat sem hatotta meg a szerző burkolt fenyegetése, majd reménytelen rimánkodása, amellyel saját bevallása szerint megpróbálta nebulóit meggyőzni arról, hogy most már tényleg meg kellene vásárolni azt a fránya könyvet. Ezt a kitérőt csak azért iktattuk közbe, hogy rávezessük azokat, akik még eddig nem ismerték Nagy Koppány Zsolt nevét – vagy ha azt hallották is, nem kerültek közelebbi kapcsolatba munkásságával –, hogy nem egy bestseller-író könyvéről lesz szó az alábbiakban, hanem egy olyan szerző regényét tartjuk kézben, aki még – a klasszikus mércével mérve – a pályája kezdetén áll. Annyit azonban bátran leszögezhetünk – és szilárd meggyőzödésünk, hogy ezen állításunkat sokkal nevesebb és rangosabb kritikusok is alátámasztják –, hogy a fiatal író eddigi fegyvertényeit lajstromba véve ez a pálya már a legelején nagyon ígéretes. Nem célunk itt önéletrajzi adatok felsorolásával untatni a nagyérdemüt, annyit azért dióhéjban mégis célszerűnek tartunk megemlíteni, hogy a Jozefát úr, avagy a regénykedés a szerző második, nyomtatásban megjelent könyve, regényei remélhetőleg hosszú sorából pedig az első (előző műve, az Arról, hogy milyen nehéz, novelláskötet ). Ez azért lényeges, mivel nálunkfelé nem mindennapi tény, hogy egy fiatal író első regényével második díjat nyerjen egy olyan rangos regénypályázaton, ahol több, mint kétszáz pályamunkát bíráltak el.
A fentiek fényében fogjunk hozzá tehát és vegyük tüzetesebben szemügyre ezt, a már címében is érdeklődést csigázó regényt. Először is, honnan jön e név, hogy Jozefát? A választ erre az óhatatlanul felmerülő kérdésre a velejáró használati utasítással együtt már az író hátlapon található szövegéből megkapjuk: „Micsoda furmányos név ez a Jozefát, gondolja a kedves olvasó, és talán nyomban olvasmányélmények után kutat az emlékezetében. Ne tegye, kérjük Jozefát úrral egyetemben.” Első látásra talán semmi különös nincs ezekben a mondatokban, de ha vesszük a fáradságot és jobban megfigyeljük a szerzői szándékot, akkor észrevesszük, hogy az író még a mű tulajdonképpeni fellapozása előtt egy, a későbbiekben felettébb fontos információt kíván közölni velünk, mégpedig azt, hogy ez a bizonyos Jozefát több kíván lenni egyszerű szereplőnél, még akkor is, ha a címből világosan kiderül, hogy főhős. Már-már az az érzésünk támad rögtön az elején, hogy Jozefát úr, bárki is legyen ő, szuggesztív nevével aktív szerepet követel magának ebben a regényben – a szerzővel egyetemben kér bennünket, hogy engedjük érvényesülni, mégpedig nagyobb mértékben, mint egy szokványos regényhőst. A könyvborító hátlapját tovább böngészve egy szellemes és eredeti magyarázatot kapunk erre a kérésre: „(…), mert ugye, ha valakit Nagy Williamnek hívnak, esetleg Kovács Bertoltnak, úgy könnyű lépni, legalábbis irodalmi, színházi berkekben, alkalmanként könyvek lapjain. Jozefát úr viszont nem vágyik párhuzamra, (…): ő csupán ki akar bontakozni a szemünk előtt, és olyannak mutatkozni, amilyen.” Láthatjuk tehát, hogy nem egy, a szó hagyományos értelmében szokványos regénnyel van dolgunk, hanem sokkal inkább egy nem konvencionális játékra kér fel bennünket Nagy Koppány Zsolt, amelyben a szabályok nem feltétlenül teljes mértékben rögzítettek és épp ezért a kihívás és ugyanakkor a tét is- pozitív értelemben – nagyobb méreteket ölt.
Ez a benyomásunk csak erősödik akkor, amikor rátérünk a fülszöveg olvasására, ahol még konkrétabb formában győződhetünk meg arról, amit maga a szerző már sejtetett velünk. Sőt, az is kiderül, hogy aki belevág ebbe a játékba, az egészen biztos, hogy nem fog unatkozni, hanem lépten-nyomon alkalma nyílik olyan helyzetekbe beleélni magát, amelyek a végletek között ingadoznak: „Nagy Koppány Zsolt humorának labirintusaiban semmi sem biztos, csak az, hogy minduntalan a röhögés egy újabb folyosójára lép az olvasó. Közbe-közbe sírhat is egy kicsit, mert a humor zokogtató líraisággal van fűszerezve. Vagy a zokogtató líraiság röhögőporral.”
A fülszöveg a fenti idézeten kívül tartalmaz még egy figyelemfelkeltő mozzanatot, mégpedig kiderül belőle a regény pontos „műneme”, ha szabad egyáltalán így fogalmaznunk… Ez a műnem pedig vitathatatlanul eredeti, újszerű és felettébb mulatságos: „Ez a regény tulajdonképpen két regény. Olyanszerű, mint a dupla hamburger. Egy dupla regényburger, melyben Jozefát úr az egyik és Jozefát úr a másik hússzelet.” Ezek után mi, olvasók kötve hisszük, hogy akadna bárki is, akinek a fantáziáját ne mozgatnák meg mindazok a történetek, amelyek ezzel a titokzatos és első hallásra oly előkelő nevű Jozefát úrral estek meg, és hogy megismerjük őket, mást sem kell tennünk, mint fellapozni ennek a, nem különben nemes előkelőséget hordozó és tiszteletet parancsoló névvel rendelkező fiatal írónak a könyvét. Esetünkben, akik ezennel kritikusi minőségünkben kísérelünk meg érvényt szerezni mondanivalónknak, külön nyomós okot szolgáltatott ez a szokatlan és újszerű műnem, a regényburger, annál is inkább, hogy mindig is nagy kedvelői voltunk a mindenféle gyorséttermi termékeknek, magyarán a Big Mac-től a Fleetwood Mac-ig mindent előszeretettel zabáltunk, meg is látszik ez magas, valaha karcsú termetünkön , így a mi esetünkben szó sem lehet arról, hogy valamilyen újfajta hamburgert ne próbáljunk ki, legyen akár az regényburger is.
Komolyra fordítva a szót, a Jozefát úr, avagy a regénykedés nagyon ígéretesen kezdődik és teljes mértékben megfelel azon elvárásoknak, amelyek kialakultak bennünk a fentebb elmondottak fényében. A Nagy Koppány Zsolt által művelt humor már az első mondattól kezdve tetten érhető. Szinte azonnal bevonja az olvasót a történésekbe, gyakorlatilag attól a pillanattól kezdve, hogy felvázolja Jozefát urat, aki esetlenül próbál udvarolni egy névtelen kisvárosban egy romlott szajhának, aki már-már szűznek tetteti magát. A kezdet annyira groteszk, hogy azon kapjuk magunkat: szinte ott vagyunk első látásra szimpátiát ébresztő hősünk mellett és drukkolunk neki, hogy nehogy elkövesse azt az őrültséget, amelytől mellesleg a szerző is minden eszközzel igyekszik megóvni ezt a szerencsétlen Jozefát urat.
Mielőtt e sorok olvasója tévedésbe esne és azt gondolná, hogy célunk a regény elmesélése, sietünk leszögezni: mi sem áll távolabb tőlünk, csupáncsak a hangulat megteremtése végett kénytelenek voltunk felidézni a legelső jelenetet a könyvet indító legelső fejezetből. Erre azért van szükség, hogy világosan megmutassuk azokat az eszközöket, amelyekkel az író él annak az interaktív világnak a megteremtésében, amelyben a már említett „röhögés folyosóira” sikerül bennünket, olvasókat elkalauzolnia.
Ezek az eszközök pedig – ha külön-külön vizsgáljuk őket – nagyonis egyszerűek, vagy legalábbis annak tűnnek. Nagy Koppány Zsolt olyan helyzeteket vázol fel, amelyek lépten-nyomon előforfordul(hat)nak bármelyikünk életében, csak lehet, hogy magunktól nem vennénk észre őket. Elsősorban ebben segít(het) nekünk a szerző, hogy észrevegyük a bennünk és körülöttünk leledző tömkeleg lehetőséget. Hogy mire? Hát arra, hogy vidámabbá tegyük egy szemernyit saját életünket azzal, hogy megtanulunk nevetni azokon a dolgokon is, amelyek első látásra talán szomorúnak tűnhetnek. Valószínű, ha didaktikus célzatot keresnénk a műben, akkor ez lenne a könyv legnagyobb érdeme.
A helyzetkomikumra épülő remekül sikerült leírásokon kívül a narráció másik, nem kevésbé fontos eszköze a jellemábrázolás, a szereplők megformálása. Nagy Koppány Zsolt mesterien él ezzel az eszközzel, amely egy hasonló jellegű regény esetében kulcsfontossággal bír. A Jozefát úr életét lépten-nyomon átszövő mulatságos történetek majdnem kivétel nélkül összefüggenek a szerző groteszk, enyhén eltúlzott esetlenségével, valamint a körülötte forgolódó, első látásra talán túl sematikusra sikeredett szereplők sztereotípiákat megjelenítő viselkedésével. Ez a sematizmus valójában csak látszólagos, ugyanis a szerzőnek sikerül menet közben modellálnia a saját maga által teremtett figurákat, mégpedig oly módon, hogy az az érzésünk, mintha egy abszurd színdarab vagy akár egy, a szemünk láttára megelevenedő panoptikum kellős közepén találnánk magunkat. Az írónak sikerül menet közben modellálnia a saját maga által teremtett figurákat, mégpedig oly módon, hogy ha szükség van rá, akkor elvesz azok komplexitásából, ha pedig a cselekmény úgy kívánja, akkor egyszerűen lefarag belőlük, akár egy olyan szobrász, aki együtt él és lélegzik készülő műalkotásával az első kalapácsütéstől az utolsóig, és miután elkészült vele, továbbra sem hagyja magára, hanem felszabadultan gyönyörködik munkájában. Erre az alkotásmódra egyébként maga a szerző folyamatosan utal, majdnem végig jelen van szereplőivel együtt regénye lapjain és hasznos tanácsaival próbálja őket segíteni abbeli folytonos törekvéseikben, hogy megtalálják helyüket ebben a néhol bizarr módon teremtett világban. Már a fejezetcímekből is kiviláglik ez a szándék, ugyanis ezek felvezetőként szolgálnak az illető részekben leírt cselekményhez, akár a jó öreg Rejtőnél abban a rég elfeledett hőskorban.
A szerző ugyanis elegáns királyi többest használva (akárcsak a kritikus) bennünket is bevon a cselekménybe azáltal, hogy folyton megszólít bennünket, gondolkodásra késztet és ezen eszmefuttatásait olyan példákkal támasztja alá, mint a vitathatatlanul nagyágyúnak számító Hrabal úr, vagy Saramago úr, sőt, egy bizonyos ponton a fentebb említett panoptikumos hasonlat kézzelfoghatóvá válik, hisz az író, akár egy tehetséges idegenvezető, múzeumlátogatásra invitál bennünket, mégpedig egyenesen Jozefát úr lakásába, de ugyanilyen figyelemreméltó az a kollázsszerűen bevágott rész, amelyben Lénát, Jozefát úr szerelmének tárgyát hallgathatjuk bájcsevegni egy fővárosi kávézó teraszán. Ez a monológ talán a regény egyik legironikusabbra sikerült része, ami ugyanakkor furcsa módon nagyonis aktuális, akár a regényvilágba, akár a mindennapi valóságba beilleszkedve hallgatjuk. Ha pedig már a nyelvezetnél tartunk, akkor feltétlenül ki kell térnünk még egy fontos mozzantra, mégpedig arra a módra, ahogyan Nagy Koppány Zsolt elkereszteli figuráit. Jozefát úr, Léna, Baltazár, Tatár Illés, Balog Valér, Görög Berény, a Mester vagy Hang úr és Ihlet úr kivétel nélkül olyan figurák, akik helyett a nevük beszél(hetne), ha nagyon sarkítani akarnánk, akkor már-már metonímiaként is értelmezhetnénk mindegyiküket.
Egyszóval, az eddig felsoroltak fényében röviden arról is szót kell ejtenünk, hogy a sok pozitívum mellett a Jozefát úrnak van egy negatív része is. Ez pedig nem más, mint a regény második része. Ezzel a legnagyobb baj talán az, hogy az első rész feszes tempójához képest kissé túl sok benne az üresjárat. Foghatnánk ezt akár arra a tényre, hogy a szóban forgó részben egy más, sokkal későbbi idősíkra tevődik a cselekmény, ugyanis az első részben oly mulatságosan tébláboló Jozefát urat sokkal később, nős hivatalnokként látjuk viszont, aki vesebajával folytat gigászi küzdelmet és minden vágya csak az, hogy végre megírhassa élete első igazi regényét. Mi olvasók azonban finnyás természetűek vagyunk és nem fogjuk hagyni meggyőzni magunkat egy ilyenfajta esetleges érvelés által, hanem nevén nevezzük a dolgokat: a második részből igenis hiányzik valami, aminek hiánya a szerző kitérőit és irodalmi tárgyú eszmefuttatásait – amelyek kiválóan illeszkedtek az első részben megjelenített világképbe – már-már unalmassá teszi. Tartozunk azonban megemlíteni, hogy ez nem egy végzetes hiba a mű egészének szempontjából, hanem sokkal inkább azt az érzést kelti – hogy a fülszöveg találó hasonlatánál maradjunk – hogy a dupla regényburger több, mint felét elfogyasztva arra ébredünk, hogy mind a két szelet hús elfogyott és mi már csak a majonézes-ketchupos zsömlét rágjuk, ez pedig esetenként enyhe kellemetlen érzést ébreszt az ínyencek táborában.
Végezetül még annyit jegyeznénk meg, hogy akik ezt a kritikaszerű, nagyon is önkényes írást elolvassák, valószínű, hogy hiányolni fognak egy fontos mozzanatot: mégpedig azt, hogy ebben az írásban kevés szó esett a regény tulajdonképpeni főhőséről, Jozefát úrról. Nekik annyit mondhatunk, ami egyben tanácsként is szolgál, hogy a világért sem akartuk megszegni a szerző utasítását, amelynek értelmében ez a furcsa regényalak „csupán ki akar bontakozni a szemünk előtt, és olyannak mutatkozni, amilyen.” Ehhez pedig csupán egyetlenegy dolog szükségeltetik… no, de itt mi vissza is vonulunk, a labda immáron önöknél van.
(Nagy Koppány Zsolt: Jozefát úr, avagy a regénykedés. Alexandra. Irodalmi Jelen Könyvek. Pécs, 2006.)
