Részlet a regényből, melyben Szórád Lőrinc Magyarországból Itáliába utazik
Pósa mester fontosságának teljes tudatában olvastatta föl magának a levelet egyik deákjával, aztán a biztonság kedvéért megismételtette. Ezek után még, hogy meggyőződjön arról, hogy tévedés, félreértés kizárva, körmével megkapargatta a pecsét viaszát, s mikor mindezek után úgy tapasztalta, minden rendben, elégedetten hümmögött.
– Aztán mihez értesz?
– Kitanultam a tudományok egy részét a domonkosok budai studium generaléjában. Megszereztem a baccalaureus artium címét, amelyet kiteljesíteni szándékozok Pádua egyetemén.
– Ennyi?
– Értek a lovakhoz és a fegyverekhez is, ha kell.
– A lovakhoz elég. Elkíséred urunkat Nápolyba és vissza. Hazafelé majd szerét ejtem, hogy Páduába juss. Magister Hertul kebelbéli jó pajtásom, neki köszönhetsz mindent!
Lőrinc meghajolt, és az apród nyomában elhagyta a termet.
Nem sokkal korábban csatakosan, a fáradtságtól reszkető térdekkel lépett be oda ugyanazon apród sarkában, akit kifelé is követett. Mikor Visegrádra érkezett, azonnal a királyi palota oldalához ragasztott gazdasági épületekhez sietett, és ahogyan azt még az apja tanította neki, írását lobogtatva, hangos szóval Pósa mestert kereste. Szokatlanul határozott föllépése meghozta a várt eredményt: kisvártatva a nevezett férfiú elé vezették, nagy hangja, magabiztossága miatt senkinek eszébe sem jutott megkérdőjelezni személyének és ügyének fontosságát.
Mikor három nap elteltével a király és kísérete útnak indult, Lőrinc ott lovagolt a lovászok között. A királyi menet előtt kétszáz kun lovas cirkált, a nádor bandériumának legkiválóbb könnyűlovas katonái, mögöttük háromszáz, csillogó vértezetbe öltözött lovag ügetett, egytől egyig a király személyes bandériumának rettenthetetlen vitézei. Őket követték cicomás, színes hátasokon, kényelmes szekereken az uralkodó háza népéhez tartozó léhűtők és a felséges úr közeli emberei, nyomukban újabb páncélos lovagsereg nyargalt, mögöttük íjászok és gyalogosok kutyagoltak, míg a sort a szolgák hada zárta. A menetoszlop mindkét oldalát válogatott legények biztosították kitűnő paripák nyergében.
Lőrinc egészen közelről látta Drugeth János nádort, Nagymartoni Pál országbírót és Nekcsei Demeter tárnokmestert, amikor a királyi kíséret névtelen senkijeként kilovagolt Visegrádról. Mellettük állt Erzsébet királyné is, szálfaegyenesen. Csaknem olyan magas volt, mint a délceg nádor, a tekintete akár egy férfié. A három leghatalmasabb méltóság olyan tisztelettel vette körül, mintha ő maga viselné a Szent Koronát. Lőrinc tisztán emlékezett még a három esztendővel korábbi véres jelenetre, s arra is, milyen rezzenéstelen arccal ült a királyné a széken, miközben a kezét pólyálták. Nyoma sem látszott rajta a halálos veszedelemnek, amelyből épp megmenekedett; amint a fájdalom sem rajzolt jelet idővel dacoló, szépséges arcára. Érezte, hogy ez az asszony nem mérhető azzal a mércével, amivel asszonyokat mérni szokás.
– Ne a szájadat tátsad, gyerek, hanem ügyelj a lovakra! – szólt rá egy idősebb lovász, mivel Lőrinc öt lovat vezetett a magáé mellett, öt gazdagon földíszített, pazar heréltet, a Róbert nápolyi királynak szánt ajándék egy csekély hányadát. A fiú összerezzent az érdes szavakra, elveszítette szeme elől az ország méltóságait, hogy napokig csak a lova sörényét és a száron vezetett paripák orrát lássa. Mikor esténként, lecsutakolván és megabrakoltatván a rábízott állatokat és saját hátasát, megvackolt magának, amint lehunyta a szemét, máris álomba zuhant. Álmában viszont újra látta a visegrádi magaslaton álló Drugeth János nádort, Nagymartoni Pál országbírót és Nekcsei Demeter tárnokmestert, és köztük a királyné sudár alakját. Erzsébet magas, pompás termete férfias erőt sugárzott, mégis nőies maradt. A gyermekek születése nem hagyott nyomot rajta, ahogyan az alsórendű asszonyokon szokott. Még nem volt harminc éves, de ebben a korban általában már nem oly gyönyörűségesek és üdék a nők, amilyennek Lőrinc a királynét látta. Néha, mikor egyik oldaláról a másikra fordult, Zách tűnt föl a három országnagy és a királyné háta mögött, kezében kés villant, ám mielőtt szúrhatott volna, holtan rogyott össze. Gyilkosa kiderítetlen maradt, mert ilyenkor Lőrinc mindig fölriadt.
Napra nap, éjre éj. Mezőségek után dombok, dombok után folyó, folyó után újabb folyók, patakok és hegyek. Lőrinc vigyázta a lovakat és bámulta a vidéket.
– A bogumil eretnekek földje – szűrte egyszer a fogai közt egy idősebb férfi, aki addig még csak ügyet sem vetett a fiúra, pedig napjában többször ellovagoltak egymás mellett. – A római pápa majd ellátja egyszer a bajukat!
Lőrinc fölbátorodott a beszéd hallatán, és bár nem kérdezték, így felelt:
– A pápa már rég nem Rómában él, ha megengeded, jó uram, hogy erről beszéljek.
– Nem engedem meg – szakította félbe a másik. Szótlanul ügettek tovább vagy fél mérföldön keresztül, akkor az öreg fölmordult:
– Bár felőlem akár járathatod is a pofád, ha kedved telik benne.
– Lassan harminc éve, hogy a pápa nem Rómában, hanem Avignonban tartja udvarát, az egyház legidősebb leányának, a Francia Királyságnak óvó szárnyai alatt − kezdett neki Lőrinc. − Hogy pontosabb legyek, az előző pápa, V. Kelemen költözött el Rómából, helyesebben szólva be sem tette oda a lábát. Szent Péter utódainak új otthona, ez a bizonyos Avignon, igaz, nem a francia király birtoka, hanem a császár hűbéreséé, a nápolyi királyé, akinek mi ezeket a lovakat visszük, a lányának meg a herceget, viszont igen közel fekszik a francia földekhez. Ezért mégis inkább a frankok ereje védi, semmint a császár vagy Róbert király seregei. A franciák védik, a pápa őszentsége tehát nem lehet közömbös irántuk, ez méltán belátható, uram, azt hiszem… Hallottam ugyan, hogy nemrégiben Rómában is pápának nevezte magát valaki, jelesül egy Miklós nevezetű férfiú, aki azóta meghalt. Halála előtt, jó keresztényhez méltón, megbánta bűnét, amelyet az egyház ellen vétett és bocsánatért esedezett Avignonban, a Szentatya lábai elé borulva. Ebből egyértelműen levonható az a következtetés, miszerint János pápa bizonnyal az igazi Szentatya. Jól tudod te is, uram, hogy érette imádkozunk a templomban. Szent ember lehet. És nem akar visszatérni Rómába. Elődje, Kelemen, azt beszélik, soha nem is járt Itáliában.
– Honnan a redvás fenéből tudod te ezeket? – kérdezte gyanakvóan az idősebb lovász.
A félhomályos könyvtárszoba sarkában áll. A pulpitusnál, ahol a scriptor szokott. A másolandó könyv kinyitva, lánccal rögzítve. A rongypapírlapok még összekötetlenül hevernek, a gubacstinta szárad a felületen. Vakarókés, tintásüveg. Penna sehol. Mohón olvassa a sorokat. Alig egy éve írták. Különleges könyv lehet – itt, Budán, ritkán másolnak. A kolostorban nincs állandó scriptorium, mivel a scriptor sem csupán másol, de száz egyéb dologgal is foglalatoskodik. Mindez egy szemvillanás alatt villan át az agyán, miközben falja a betűket: Avignon, Róma, Fülöp, Lajos. Léptek visszhangoznak. A sötét sarokba húzódik, a gyertyafény imbolyogva derengő fényének körén kívülre. A sarucsattogás távolodik, az arra járó szerzetes árnya elbilleg a nyitott ajtó előtt, az árnyékhoz tartozó alak nem lép be a könyvtárszobába, a gyertyavilág elkerüli figyelmét. A könyv és a rongypapírlapok fölé hajol újra, tekintete szántja a lapokat, akár az eke a zsíros földet. Avignon, Róma, Fülöp, Lajos, Kelemen, Miklós, János pápa, Róbert király.
– Elvégeztem a domonkos atyák budai studium generaléját – mondta Lőrinc.
– Olvasni is tudsz?
– Tudok hát.
– Írni?
– Azt is. Még otthon megtanultam, atyám birtokán.
– Nemes ember vagy?
– Olyanféle.
– Akkor miért nem az apródok közt rontod a levegőt?
– Páduába igyekszem.
– És az talán bűn?
– Nem éppen. De nem is apródi erény a tudományok szolgálata. Páduában ugyanis a magas univerzitásra vágyakozom.
– Sejtelmem sincs, mi a fenéről beszélsz, de ha kedved tartja, eridj abba az univalamibe… De ha így, hát honnan a csudából értesz a lovakhoz? Figyeltelek. Jól látod el őket, ha nem is tökéletesen. Ügyesen vezeted mind az ötöt még sebes ügetésben is. Hogyan lehetséges, ha egyszer tanult ember vagy, mint a papok?
Kadosa arca kitakarja az eget. Rázza a fejét, nem fáj. Mikor föltápászkodik, mégis húzza a lábát. Kadosa aggódva figyeli, de visszateszi a lóra. Megtartja magát. Rátapad az állatra, úgy szorítja a combjaival, mintha a szuszt akarná belőle kipréselni. Lépésben kezdenek, lassú ügetésbe, majd vágtába csapnak át. Kadosa kiált, integet. Visszafogja a kancát, sikerül megfékezni, mielőtt leröpülne a hátáról vagy letarolná a sövényt. Kadosa arcán széles mosoly, a ló idegesen kapkodja a fejét. Csak a csutakolás alatt nyugszik meg. Miközben alaposan tisztára dörzsöli az egész testét, Kadosa végig a háta mögött áll. Nem szól, csak ha rosszat. Most hallgat.
– Atyám birtokán tanultam. Kunoktól.
Ezt hallva a lovász kun szóra váltott, amire Lőrinc darabosan, nehézkesen, de szintén kun nyelven felelt. Így társalogtak a lovakról, vadakról, madarak járásáról hosszú mérföldeken keresztül. Végül az öreg újra magyarul kérdezte:
– Ugyan mi a ménkűért ment a pápa abba a másik városba? Nem jó már neki Róma?
– Úgy olvastam, hogy V. Celestin pápa, bár szent életű, igaz ember volt, a hatalom terhével nem bírt, így helyette Nápoly urai, a mi felséges királyunk rokonai irányították az egyházat, akik az egyház erős oszlopai és védelmezői évtizedek óta. Mikor aztán pár hónapos uralkodás után V. Celestin, a remetéből lett pápa, lemondott, hogy visszatérjen barlangi magányába, VIII. Bonifác néven az Orsini-család pártfogoltja került az egyház élére. A két nagy római család, a Colonnák és az Orsinik régóta vetélkedtek már a pápai trónért és az udvari befolyásért. A Colonnák furcsa szerzetek, különös szándékok vezetik őket, az Orsinik meg a nápolyi Anjouknak, urunk véreinek a szövetségesei. Az Anjouk maguk is frankok, vagy legalábbis azok voltak valaha, így az Orsini-pápa könnyedén a franciák hatása alá került. Bár, ahogy olvastam, eleinte még hadakozott ellenük, próbálta őrizni függetlenségét. Halála után azt a Bocasinus bíborost szentelték egyházfővé, aki Magyarországon is járt. XI. Benedek, merthogy a felkent bíboros ezt a nevet választotta, csak igen rövid ideig, úgy nyolc hónapig uralkodott. Amikor azonban meghalt, a konklávé nyíltan francia pápát választott. Ő volt V. Kelemen, aki be sem tette a lábát Itália földjére. Korábban az itáliai pápák sem töltöttek egyébiránt hosszú időt lateráni palotájukban, inkább Perugiában, Orvietóban, Viterbóban tartottak fényűző udvart. Sajnálatos módon a Szentatyák évszázadok óta elsősorban világi főúrként viselkednek, s csak azt követi az egyházfői szerepkör, ami igen kárhozatos dolog…
– Ilyeneket írnak a pápákról? – csodálkozott az idős lovász.
– Páduai Marsilius és Jandun János ferences atyák egyenesen azt állítják, hogy a világi ügyekben a római császár előbbre való a pápánál. Marsilius atya azt írja Defensor pacis című művében, amelyet jómagam nem olvastam, ellenben láttam olyan írásokat, amelyek idézik egyes passzusait, szóval azt írja, hogy a pápa csak a lélekkel kell, hogy törődjön. A világ dolgai a császárra és a királyokra tartoznak.
– Te pedig Páduába mész.
Lőrinc elmosolyodott.
– Páduai Marsilius a párizsi univerzitás tudós professzora volt, ám ma már ott sem tanít. Néhány esztendeje a Szent Inkvizíció elől a frissen felkent császár, Bajor Lajos müncheni udvarában találtak menedékre Jandun János atyával és Ockham Vilmos baráttal együtt. Ez akkoriban történt, amikor ama Miklóst pápává kenték Rómában, és nem sokkal azt követően, hogy Bajor Lajos fejére császári koronát helyeztek.
Az öreg lovász ennek hallatán befogta a füleit és nagyokat csuklott.
– Erről többet ne beszéljünk, fiú – kérte két csuklás között, panaszos hangon. – Nem nekem való az efféle okoskodás. Hukk! Nem is tudlak követni, meg aztán kénköves és patás gondolatok ezek, ne is tagadd! Annyit értek azért a világból, hukk, hogy tudjam, veszélyes és ártalmas ilyen eszmefuttatásokat hallgatni, még egy pusztai embernek is, amilyen én vagyok. Sokkal egészségesebb, hukk, ha a lovakról és hasonló kellemes témákról csevegünk, fiam! Hukk!
Kunra váltott megint, amitől egy csapásra elmúlt a csuklása is. Lőrinc némán hallgatta a lovak betegségeit és a javasolt gyógymódokat. Patakban gázoltak éppen, az állatok élvezték a hűs vizet. Alkonyodott. Újabb este közelgett. Lőrinc arra gondolt, hogy a jószág mellett fog aludni most is, mint minden éjszakán, mióta útra keltek. Az éjszaka fülledt nyöszörgéseket hoz majd a fülébe, a legények a sötétségben Onán vétkét vétkezik újra és újra, valamennyi éjjelen. Később epedező sóhajokat hall, fülrepesztő hortyogást és brummogó alfeleket. Hajnalban a vizelet bőséges sugarainak zuhogására riad, vesszeje erőtől duzzad, ám röstelkedése sebesen lelohasztja, hólyagja módfelett feszül, s miután könnyebbedik, a lovak után néz: abrak, szerszámozás. Még annyi ideje marad, hogy a bokorba kuporodva kiürítse beleit, utána már indul is tovább a fényes királyi menet.
