"sosem-madarak járkálnak konokul"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 04. (762.) SZÁM – FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Dal, elszállt madárra
Király Farkas
Legyen pillér a túlparton - beszélgetés Kontra Ferenc íróval
Vermesser Levente
Versek
Szente B. Levente
Versek
Száz Pál
Nekroturizmus, avagy holt dervisek nyomában
Oláh András
Versek
BENE ZOLTÁN
Isten, ítélet
Horváth szekeres István
Csend
GOTHÁR TAMÁS
Versek
Mechiat Zina
Versek
Kocsis Francisko
Versek
Karácsonyi Zsolt
Bréda ikerkönyvei
Türöszi Mákszimosz
Beszélgetések
Gaal György
Dsida Jenő verstitkaiból
Magolcsay Nagy Gábor
TANÖSVÉNY A SPITZBERGÁK ALATT
Ferenczi Szilárd
Szél fúvatlan nem indul
FISCHER BOTOND
Érzékenyen a sebezhetőségről
Zsidó Ferenc
Vitorla-ének „újratöltve”
ANDRÉ FERENC
E270: egy urbanista fuldoklásai
György Alida
Ahonnan visszaúszni lehetetlen
Jakabffy Tamás
Nelson altengernagy és a szorongattatások
Zakariás Ágota
Árnyak játéka
 
Mechiat Zina
Versek
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 04. (762.) SZÁM – FEBRUÁR 25.

 

Álomból föl, vidékre le

 

Felismerhetetlenségig ismételgetem arcod.

Másolom, formálom, deformálom,

mígnem teljesen elfelejtelek.

Ezt csak veled tudom megtenni.

Senki másra nem emlékszem.

Rád is csak úgy, ahogyan a medúzamosdatásra.

Szétolvadsz a tenyeremben, megrázó tengerré változtatsz.

Te eltűnsz, én remegek.

 

***

 

Álmomban olyan kecsesek voltunk, mint a poloskák.

Vietnámban ültünk pontosan 801 év múlva, és a hangyákat figyeltük.

Hogyan zavarja meg őket az édes dohánymorzsalék,

költöznek az ablakpárkányról a hamutálba.

Hedonista hangyák között élek,

akikre egy kicsit sem hasonlít már egyikünk sem.

 

***

 

Mostanában többet gondolok a bogarakra, mint rád,

de ha sokáig figyelem őket, akkor veled álmodom.

Vagy mással, akiről tudom, hogy belülről te vagy.

 

Szeretkezünk, aztán tökfőzeléket készítek neked.

Megjelenünk Vietnámban és beoltjuk egymást veszettség ellen.

A hastífuszról elfeledkezünk,

az ellen nem védjük egymást,

csak magunkat.

 

***

 

Pár hete megérintettek a Vietnámi hangyák.

Az egész ország egy óriási boly, nem tudtam kicsúsztatni belőle a lábfejemet.

Mindenhol ott voltak.

Cukros sűrített tejet szívtak, hozzámsimultak,

lefegyvereztek.

Le akarták rágni a bőrömet, kiszívni hajszálaim közül a levegőt.

Érezték rajtam az édes, európai kipárolgást.

Te nem voltál ott, mert ezt nem álmodtam.

Helyetted Cortázarral beszélgettem, álmodni csak Londonról tudtam.

 

***

 

Felismerhetetlenné ismételgetnek a városok.

Tengerben mosom magam tisztára, akárha medúzát.

Magamat rázom, álmomból föl.

 

 

Testvériség

 

A sziklák mögül néztem, ahogy szorongsz a víz alatt.

Nem merted követni a buborékot,

féltetted a felszíntől,

én meg téged a mélységtől.

Ki szerettelek volna húzni,

de a parton még csak egy ág se,

csak néhány kagyló-kavics,

semmi hosszú, semmi szilárd;

kifogytunk a kötelékből.

 

Újranövesztettem hát a köldökzsinórt,

abban felismerheted anyát meg minket,

felismered majd és belekapaszkodsz,

én pedig kihúzlak, és kezeim között pihegsz végre.

 

De te saját remegésedbe kapaszkodtál inkább.

A zsinórra piranhák csaptak le, ellepték a moszatok,

beleakadtak a ráják és a medúzák.

 

Együtt remegtem veled és a vízzel,

összehangolt bennünket az elektromosság.

Nem tudom, meddig ment ez így, talán örökre.

 

***

 

Mi az, hogy örökre, kérdeztem a víztől,

és beleájultam az árnyékodba.

Ott volt ugyanis a kis sziklán.

Amíg a zsinórt néztem, felmászhattál, fölém kerülhettél, mint régen

(mint eredetileg).

Felmentél a világítótoronyba, és kivetetted a hálód.

Szivárványos pisztrángra akartál vadászni,

te hülye, pont a tengerben.

 

Kettőnk közül én vagyok az ügyetlenebb, most mégis te rontottad el.

A háló a parton landolt, és én csapdába estem.

Mint kiskorunkban

(mint eredetileg),

amikor palástot terítettél a fejemre,

beletömted a számba, és szörnynek neveztél.

Vagy amikor párnát szorítottál a fejemre és kivártad,

míg elcsendesednek mozdulataim.

Azt mondtad, véletlen volt az is.

Mint a rámfeszülő háló,

amiben elsorvadt köldökzsinórunkat simogatom.

 

 

Ágyra rúzs, rúzsra ágy

 

Az a kis barna szegéjű porcelántányér,

az jutott eszembe.

Az a virágos csészealjnyi,

amire nagymama szalonnát és keménytojást helyez,

vagyis helyezett régen,

akkor még panelnegyed,

fokföldi ibolya a párkányon, Koh-I-Noor a Füleshez,

viaszosvászon a konyhában, piros szék a helyemen.

 

Azt a tányért kéne megszerezni, azt a kicsit.

Hozzá a bicskát és a befőtteket,

az unokásszekrényt mogyorós csipsszel és Baileys-zel,

a csipkefüggönyt panellakással;

ahová lehetett menni húsvétkor meg anyák napján,

színjátszó foglalkozás előtt, látogatóba.

 

Azt a helyet kéne elhozni és berakni ide.

A kertes házba, anyáék szobájába,

ami most már mamaszoba,

vagyis inkább kórterem.

Hősugárzó, tolószék,

popsitörlő, tévéfény.

A szekrényt én töltöm fel,

Niveával és Rafaellóval,

én teszem be, ő veszi ki,

cseréljük a mozdulatot.

 

Nem helyezünk tányérra dolgokat,

dobozból könnyebb.

Abba bele lehet remegni,

a tányérból meg csak ki,

kiremeg az étel, rá az otthonkára.

 

El kell hozni a kistányért a lakással,

betenni a mama mellé,

és akkor cserélhetünk megint.

Visszacserélhetjük a rúzst az ágyra,

vissza a fodros, betonkemény fekhelyemet,

amit mama kapott, amikor jött,

amiért a rúzst adta, amikor maradt.

 

 

 

 

Mechiat Zina 1991-ben született Győrben. 2009 óta publikál lírát, prózát és kritikát. A Hermaion Irodalmi Társaság tagja, jelenleg Budapesten él, kommunikációs területen dolgozik.

 

 

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében