A halálfejes lepke
Fluturele cap-de-mort
Röpülj, acherontia atropos,
indulj lakatlan rétek felé,
bocsásd meg ösztönös félelmemet, hogy félrefordulok,
és zavartan arra biztatlak, menj el innen,
röpülj a vizek fölött,
mintha a levegő áttetsző szemhéja
verdesne izgatottan, mert az egyre fonnyadtabb mezőkről
finom port hord feléje a hideg fuvallat,
eltűntek a szárnyak, amelyek
ott lüktettek a mellemben egykor,
már vergődés, zuhanás, fuldoklás van bennem,
úgy érzem magam melletted, mint a mesebeli vitézek,
térdig vagy derékig belesüllyesztve
a képzelgés köves földjébe,
még csak a kardnak kell egyetlen csapással
levágnia a sárkány fejét,
hallatszik a süvítés, de ki tudja, a szél fúj-e,
vagy az acél suhog, ahogy a levegőt kettéhasítja
Mint sáskaraj
Ca un roi de lăcuste
áthalad rajtam az idő, mint a mezőn egy sáskaraj,
egyre terjed a pusztaság, egyre nagyobb a pusztulás,
és mind közelebb a pillanat, amikor idétlen óriásként
a következő nemzedék olyan tettekre vállalkozik,
amelyekre én nem vágytam, nem is dicsérem majd őket,
még akkor sem, ha azzal kecsegtetnének,
hogy ajándékaikkal egész hátralevő életemre eloszlatják
mosolyba bugyolált rettegésemet,
nem akarok semmit, csak félreállni az útból,
de az időnek nincsen más útvonala,
rajtam megy át, a messzeségbe veszve, mint az a sáskaraj,
én vagyok neki a hegy és a völgy
Kedvesem,
Draga mea,
sokan nem is fogják elhinni, hogy létezel,
váltig erősítik, hogy kisebbrendűségi érzésből találtalak ki,
netán érdekből vagy valamilyen perverz identitás-válság miatt,
én pedig nem mondok ellent, nem szolgálok bizonyítékkal,
hiába szeretnének megtapogatni téged,
nem hagyom, hogy Emmausz zavaros érzéseket
ébresszen, szégyenletes utazásra csábítva őket;
semmi sem kényszerít arra, hogy magyarázkodjam,
és hasznot sem akarok húzni ebből;
nincsen szükségem hitelesítő pecsétre,
hogy tökéletes nyugalomban éljek;
de végül mégis le kell ereszkednem azokhoz,
akik nem hisznek csak úgy ösztönösen vagy naivan,
engedni fogok, mert nekik is van valamennyi igazuk,
hiszen, mi tagadás, csakis kitalált nőket
lehet annyira szeretni, mint téged.
A tékozló fiú
Fiul risipitor
akárcsak a vele egyívásúak,
elment a mi tékozló fiunk,
elvitte a pénzünket és a szeretetünket;
nem tudjuk és nem is fogjuk megtudni soha,
hol, miképpen végzi be
egyetlen életét;
a hízott borjút sem tartjuk már,
fölöslegesen tengődne az istállóban,
hiszen korunk gyermekei
nem a visszatérők fajtájából valók –
nekik csak egyetlenegy lakomát rendezünk,
reményt, szorongást, lemondást, búcsút,
mindent egybevéve
Kérdés
Întrebare
istenem, szánj rám annyi időt, hogy ráérősen
végigballagjunk a bazalt-törmelékkel leszórt sétányokon,
az égbenyúló koronájú platánok árnyékában,
sétáljunk hosszan egy estébe hajló szürkületkor,
és válaszolj a magad módján, kertelés nélkül
a kérdésre, amely régóta nem hagy nyugton:
hát nem vérlázító, hogy egy gazember agyában
a megtévesztésig ugyanolyan anyag van,
mint amilyen egy költő koponyájában?
A kígyók utcája
Strada șerpilor
elkerülöm a kígyók utcáját, de nem félelemből,
hanem valamiféle szent babonából;
egyesek szerint ugyan nem kell hitelt adni
ilyen-olyan valószerűtlen történeteknek,
mégsem járok soha a kígyók utcáján,
és nem azért kerülöm rögeszmésen, mert rettegek tőle;
a kígyók utcájában egy furcsa teremtmény lakik,
akivel egyszer hajdanában összeölelkeztem,
most is érzem, ahogy körbenyalábol engem,
máig nem szabadultam ott bent a szorításától,
igaz, hogy más-más világból származunk,
és hogy a bőrét érdes fakéreg fedi,
de megesküdnék, hogy a felejthetetlen ölelés éjjelén
kitépte a gyökereit, és hajnalig sétáltunk
a kígyók utcájában, mint két öreg cimbora,
ezért kerülöm el a kígyók utcáját,
nehogy kiderüljön, hogy meghalt, mert kivágták
Lázár feltámadásáról
Despre învierea lui Lazăr
ne higgyétek, hogy könnyebb feltámadni, mint megszületni,
rohadt nehéz, kérdezzétek meg Lázárt, hogy milyen,
amikor visszatér a fájdalom a csontba, a húsba, a lélekbe,
milyen, amikor legmélyebb álmodban hallod, hogy kiáltanak,
és muszáj engedelmeskedni a parancsnak,
milyen lesz újra átélni a halált,
amitől még az is rettegni fog, aki most feltámaszt,
és könyörög majd, hogy múljék el tőle a keserű pohár,
feltámadni abban a korban, amely nem kettőzi meg
az életet, a derűt, a szerelmet, a reményt, a beteljesülést,
csak a halált,
de nem a rettegés a fontos,
nem is a tehetetlenség, hogy nem tudsz szembeszegülni
azzal, ami természetellenes, még ha isteni is,
sokkal nehezebb elviselni, hogy nem különbözik majd
a második életed sem az elsőtől semmiben
MARKÓ BÉLA fordításai
