Orson Welles a harmincas éveiben többször is tiltakozott a boy-wonder (csodafiú) jelzővel szemben, akkor ugyanis még erős szándékot és rátermettséget érzett arra, hogy a címkén az Aranypolgárnál jobb alkotással túllépjen. Később, amikor egyrészt az életmű nem indokolta, másrészt a stúdiócsászárok akadályozták, kimondatlanul többször is visszakövetelte a kényeztetést. Mivel a közönség immár jószántából nem adta, úgy döntött, megmutatja, mit ér, és áldatlan anyagi körülmények között nekiállt leforgatni a The Other Side of the Windet, amelyet válaszul szánt mind az európai sikerművészfilm-hullámra, mind az Új-Hollywood-jelenségre. Az „élő klasszikus” lázas önmítoszteremtése viszont korona nélkül maradt, különféle szerzői jogi zűrök hatására nem tudta befejezni, közben meghalt, és éppen az a Peter Bogdanovich vágatta végső formába az eredeti tervek alapján egy netes filmcsatorna támogatásával 2018-ban, akinek sokáig mentora volt, és akit még életében ellökött magától. A Welles-életmű – kronológiailag ugyan nem, de a koncepciót tekintve – lezáró darabja immár teljes pompájában megtekinthető a Netflixen.
A The Other Side… műfajilag nehezen besorolható, talán a kísérleti áldokumentum-játékfilm bonyolult címkéje illik rá leginkább, filmtörténeti jelentősége viszont vitathatatlan, hiszen pontos lenyomata a válságba jutott alkotó dilemmáinak, és fordulópontot képez a Welles-jelenség anatómiájában. A 26 esztendős Welles az Aranypolgárral ismeretlenül robbant bele a köztudatba, és rögtön újítóként tekintettek rá a szakma ítészei a 40-es évek elején. Az ünnepelt alkotó rádiós előéletéből eredően ekkor még jó alkut tudott kötni és pontosan választott stúdiót, gyakorlatilag tehát szabad kezet kapott. A szakma pénzosztó nagyjai viszont nem örültek és akadályozták a forgalmazást, mivel a műben saját, sötét vízfelszínen fodrozódó arcmásukat is felfedezni vélték. Wellesnek későbbi rendezéseiben, éppen emiatt, már nem volt szerencséje önállóan és zavartalanul alkotni. Legtöbb rendezését hátráltatták, újravágták, csonkították. Örök háborút viselt a stúdiókkal, és ettől bizalmatlan, állandó bírálója lett Hollywoodnak.
Teltek az évek, de Welles csak lassan – vagy egyáltalán nem – haladt a trendekkel. Nagyrészt Az Ambersonok ragyogása (1942) címszereplő családjának sorsán osztozott, azaz úgy elrepült felette az idő, hogy nem tudott már alkalmazkodni. Amikor a 60-as évek és a vietnámi háború kitermelték Hollywood fiatal generációját, az európai újhullámok hatására a korábbi konformizmus ellen alkotó, a formai és elbeszélési kereteket megbontó dühös ifjú rendezőit, Welles továbbra is a nagy klasszikus művek adaptációs lázában égett. Amikor pedig rádöbbent, hogy kimaradt a modernista hullámból, hirtelen egyszerre, egyetlen filmmel kívánta lépéshátrányát behozni, és leforgatta hat év alatt (1970–1976) a The Other Side…-ot, amelyhez a korábban ismeretlen Gary Graver operatőrt választotta, s a főbb szerepeket John Houston és Peter Bogdanovich rendezőkre osztotta, valamint akkori szerelmére, a horvát szépség Oja Kodarra. Egy vázlatos, javarészt a fejében fejlődő forgatókönyvből dolgozott, azzal a pénzzel, amelyet részben filmszerepekkel ő keresett, részben az iráni sah sógora, Mehdi Bushehri és más producerek szereztek. Az iráni kapcsolat vezetett el végül a nyersanyag zárolásához és ahhoz, hogy a filmet, míg élt, nem tudta készre vágni.
Pedig apait-anyait beleadott, szándékoltan erős Hollywood-, európai modernizmus- és önkritika gyakorlásával. A bonyolult feladat során egyaránt ragaszkodott a művészi érték megteremtéséhez, a háttérben húzódó szakmai erőfeszítés láthatóvá tételéhez, a játékhoz az anyaggal, a rétegelt formához, a valamelyest koherens elbeszéléshez, ezt viszont az értelmezési keretek végtelenített egymásra zsúfolásával érhette el. Túl nagyot markolt, és a folyamatban valamelyik összetevő elkerülhetetlenül kárt kellett szenvedjen az improvizációt vaskosan és az iróniát öncélúan alkalmazó rendezői döntésektől.
J.J. Hannaford, a legendás élő klasszikus hollywoodi rendező (John Huston alakításában) 70. születésnapi zsúrját követően beül az autójába, karambolozik és meghal. Az eseményt Brooks Otterlake (Peter Bogdanovich) rendező meséli a film nyitóképei alatt, mint aki részt vett a hatalmas bulin, majd Hannaford halála után úgy döntött, hogy a mester utolsó napjának eseményeit a fennmaradt felvételekből rekonstruálja. A felvételek pedig a szülinapi buli előtt és közben készültek, sokféle kamerával, értelemszerűen tehát az anyag annyiféle, ahány felvevőgép (vagy ahogyan Welles nevezi: magic box) a helyszínen volt. Egyfajta found footage elbeszélési formát teremt meg Welles, jóval azelőtt, hogy ezt a narratív bravúrt főként a horror műfajában használni kezdték 1999-től (The Blair Witch Projekt – Ideglelés). A film elbeszélése azonban két síkon fut: egyik a születésnap és annak kissé kaotikus formája, másik viszont Hannaford Antonioni-koppintásának, a The Other Side of the Wind munkacímű filmnek beékelése a nagy egészbe, mint egy olyan félkész műnek, amelynek befejezéséhez támogatásra van szükség, ahhoz viszont valamely stúdió fel kellene karolja (az élet később igazolta ezt, Welles hiába mutogatott jeleneteket a készülő filmből, a stúdiók nem vállalták). A filmet a filmben rögtön az elején levetítik egy potenciális támogatónak, majd a mulatság helyszínén, egy hatalmas vásznon. A film a filmben viszont egy fricska, egy görbe tükre az európai arthouse jelenségnek, Hannaford kísérlete a felzárkózáshoz (ezzel Welles saját igyekezetére utal). Sem története, sem párbeszédei, csupán a fény játszik megbabonázóan egy meztelen nő és férfi testén a nagy amerikai pusztában, a két szereplő egymás vágyainak tárgyai, és semmi több. Körülbelül mint egy cselekményétől megfosztott Zabriskie Point.
Minden alkalommal, amikor a cselekmény központjában Hannaford áll, az egész vendégsereg véleményezi valamilyen formában munkásságát és hatását. Egyfajta végnélküli sajtótájékoztató zajlik, s az ide-oda szökkenő plánok és nézőpontok, a kameráról kamerára káoszosan átváltó montázs szüneteiben valódi rendezők adnak fényező interjút Hannafordról. Mindez persze illúzió, szemfényvesztés, mint aminő a film is általában. A basáskodó, de valójában csődbe ment rendezőnek kritikusa is akad a helyszínen, aki úgy véli, hogy Hannaford alapvetően egy férfiasságában bizonytalan fráter, és állandóan férfiszínészeinek szeretőit szerzi meg, ezért kell folyton újabb színészeket „felfedezzen”. Voltaképpen ezt teszi most is, a fiatal és tiszta John Dale színészt is, lám, tönkretette, jóllehet ez nem igaz. Dale az idős rendező számára az elveszett dicső ifjúkornak és a kezdetek naiv sikerének apoteózisa, akit Hannaford újrateremt (lásd az életnagyságú babák jelenléte), majd szimbolikusan el is pusztít, mint visszaszerezhetetlent.
Welles a The Other Side…-dal egyfajta választ próbált adni a kornak és önmagának, és ha túlzottan bonyolult elbeszélésformát is választott a halmozottan rétegelt értelmezési kereteknek, lényegét tekintve ismét újított és bizonyította, hogy lett volna helye a felfrissült hollywoodi porondon. Hogy a szakma ezt sok évtizeddel a halála után ítélheti meg, az is tökéletesen beleillik az Orson Welles-legendába.
A szél másik oldala (The Other Side of the Wind), színes amerikai film, 1976/2018. Rendező: Orson Welles. Forgatókönyv: Oja Kodar, Orson Welles. Operatőr: Gary Graver. Vágó: Bob Murawski, Orson Welles. Zene: Michel Legrand. Szereplők: John Huston, Oja Kodar, Peter Bogdanovich, Susan Strasberg, Norman Foster, Robert Random, Lilli Palmer.
