Balaskó Ákos: Tejsav. Magvető, Budapest, 2018.
A folyamatosan lehajszolt szervezet képtelen kilépni a rákényszerült rutinból, mindegyre visszarántja a hormonok holtjátéka. Képtelen elfogadni vergődését és csupán „a szégyen kérgein él”. (61.) A Tejsav a pusztulás kíméletlen terjedését tárja az olvasó elé. Mert egy disztópia is csak addig az, amíg van, aki emlékezzen a korábbi állapotokra.
Balaskó könyörtelen megfigyelő, a dokumentarizmus kíváncsiságának kitartó kegyetlenségével érzékeli és mutatja be a történéseket, nem magyaráz, nem szenveleg. Tudja, hogy a figyelem nem magától értetődő, hanem meg kell dolgozni érte. A viszonyrendszerekben létrejövő jelentések mentén vezeti a narratívát. A személyes görcsök, a végkimerülés és túlhajszoltság közben sem vak a világ történéseire, mert tudja, hogy az állandó globális traumák tapasztalatának naprakész ismerete elülteti a szorongást. Pedig ott a kényszer, kimozdulni ebből a túlfeszített figyelemből, „hagyni, hogy egész a partig/ sodródjanak az álmok/ gyerektestei.” (13.)
Ebben a világban a nyelv nem a közlés, hanem az eltakarás eszköze. Fel kell fejteni a szavakra ülepedett súlyos, áporodott ködpor réteget. Tükrök diffúz visszaverődésein törik szét a fény, mely az arcot taníthatná, ezért mindig torzul az énkép. Nincs safe space, amely megóvhat önmagadtól, a saját test tapasztalatától. A biológiai működés kiszolgáltatottja lesz a megfigyelőnek: ez a Schrödinger bűntudatában érlelődő légszomj. Hogy amit megfigyelünk, azt elkerülhetetlenül is az értelmezés eróziója torzítja hozzánk.
Mégis, a nyugalom feloldja a határmezsgyéket, a nyugalomnak vízuma van bárhová, beköltözik az ellenállás melankóliájába, az újrakezdések ellehetetlenedésébe, a kilátástalanság nehézvizébe és a beletörődés ajakrezdüléseibe is. Csak sűrűsödik a kényelmetlenség-érzet, ahogy kitaszít a környezet magából. Az ilyen túlzsúfolt terekbe nem lehet hazajárni, csak a szagokban terjedő emlékezet vezeti a tájékozódást, amíg „az évelő feszültség ismét/ bontogatni nem kezdi szirmait.” (58.)
