„A mai művész nem leli helyét
a világban”
Nem tudom, ki mondta ki először a fenti mondatot, de nap mint nap tapasztalom (tapasztaljuk), hogy mennyire igaz. Régebben úgy fogalmaztunk, hogy: a művész keresi a helyét a világban. Ebben a keresésben az is benne foglaltatott, hogy van remény a megtalálására. Ez a remény fogyott el napjainkra.
Sokáig központi kérdés volt a művész számára, hogy kinek ír, kinek címezi művét. Minden korban más és más volt a címzett. Lehetett az egy éppen feltörekvő társadalmi réteg vagy szűk baráti kör. A modern korban még az a gondolat is megfogalmazódott a művészek agyában, hogy ignorálják műveik címzettjét, az úgynevezett NAGYKÖZÖNSÉGET. Ez a meghatározás inkább csak homályos fogalomként élt mindnyájunk tudatában, vajon ki is az a bizonyos nagyközönség. Ezt finomítottuk a művészetkedvelő jelzőre. A zene esetében még az a kifejezés is elterjedt, hogy: hangversenylátogató közönség. Nehéz meghatározni, hogy ki, mikor mit is értett ezeken a jelzőkön. A lemezek elterjedésével a KÖZÖNSÉG fogalma szinte teljesen körülhatárolhatatlanná vált. Kinek címezzük manapság műveinket?
A másik nagy kérdése a modern művészetnek, hogy honnan is veszi megújító energiáit. Honnan is származtatja ÖNMAGÁT? És kerestük, keressük GYÖKEREINKET. A zene ősgeológiai térképét újra rajzolta a 20. század. A kubizmus a képzőművészetek ősgeometriájához nyúlt vissza, hogy önmaga eredetét megtalálja. Még a már meglévő zenei (művészeti) korszak zenéjét is újra felkutattuk, és bővizű forrásokra bukkantunk. A neo-stílusok amolyan fagyöngy életet éltek kezdetben, hogy azután a 20. század vége felé felfedezzük máig ható búvópatak létüket, azt a rendkívüli tényt, hogy a régi korszakok energiái még ma is éltető erőt sugároznak magukból. Egyszerűen: MA IS ÉLNEK! A KINEK és MIT kérdése után a mai művészet szembe találta magát a legégetőbb kérdéssel: van-e még helye a művészetnek, a művésznek a mai világában?
A művész számára mindig is szoros volt a világ, a zenész számára kétszeresen is az. A szó ereje azonnal hat: érthető vagy félremagyarázható, de eljut a címzettekhez. A képzőművészet – bármely is legyen: figuratív vagy non-figuratív – a szem számára azonnali hatású (a szeretem/nemszeretem csak másodlagos jelentőségű esztétikai kérdés).
A zene eleve elvont művészi jelenség, sem szavakkal, sem képpel nem magyaráz és nem magyarázható. A zenész tehát eleve szorosabb gyűrűbe zártan indul el pályáján. Számolnia kellene ezzel, de hosszú évszázadok tapasztalata bizonyítja, hogy nem készült fel erre a helyzetre. Két lehetősége van: vagy lecsatlakozik a könnyen készülő és még könnyebben fogyasztható zenéhez, és akkor átmenetileg még tág is lehet számára a Világ, vagy megmarad a magasabb zenei régiókban, és akkor még szorosabban fonódik köréje az amúgy is szorult helyzete. A hely az ilyen művészet (zene!) számára már majdnem egyszemélyes különfülke. Ebből próbál meg műveivel „KINÉZNI” a világba. És persze más fülkelakókkal keres kapcsolatot magának. A 20. században feltűnően elharapozódott az a gyakorlat, hogy zeneszerző zeneszerző(k)nek komponál, „majd a szakértők eldöntik, hogy jó-e a mű” jelszóval. (Azt hiszem, nincs esetlenebb ötlet, mint festményedet vinni ajándékba a festőnek, zenédet vinni zeneszerzőnek – kivételt képez, ha az a mű tisztelgés a másik személye vagy művészete előtt, vagy valamilyen más baráti gesztus VÉDI ki a helyzet furcsaságát.)
Az informatika tággá tette a világot, de csak látszólag: a művész helyzetén ez mit sem segít. Ahhoz, hogy új műve helyet találjon az információrengetegben, az esély majdnem nulla – kivéve a még ma is létező csodákat. Világszerte naponta több száz vagy akár több ezer valamilyen zene születik, hasonlatos ez a Kis herceg bolygóját fenyegető BAOBAB fák növekedéséhez. Annyi zenét (és mindenféle művet) írunk, hogy az már pusztulással fenyegeti a ZENE KISBOLYGÓJÁT. SZOROS LETT A VILÁG, MINDEN HELY FOGLALT.
