Levél a Déli-Kárpátokból
(Brief aus den Südkarpaten)
Ötéves lányomnak, Hildegardnak
Gyermekem, a tél
átsurran
az országon. Faházban
lakom
egy fehér hegyormon.
Az ég kifeszül
e hegy
s ország fölött.
Többnyire
magamra vagyok.
Néha a szél meglátogat,
vagy a völgyből
esténként köd száll fel –
csodálatos,
habfehér, őszülő
ködgomolyag.
Ablakomból
éjente fényeket látok,
falvakét s a városét,
melyek arcokként
a sötétből kiválva
követnek. És
olykor-olykor
sziporkázva csillagok hullanak.
És néha sírás
öleli át
e házat
nappal s éjszakán. Ilyenkor
zilált zúgás hallik
odakinn,
láthatatlan kezével
a tűzhely falába váj.
Asztalom van itt
meg könyvem, az én váram.
Nagy ritkán
barát látogat,
napbarnítva, csontsoványan.
Ruhájában még mindig szél
fészkel és fehérre
fagyott pillájáról
hó csurran. Helyet
foglal és ráérősen
tör kenyeremből,
a vendégem.
S mihelyt továbbáll,
a csöndes napok,
mint régi mondák,
úgy ölelnek át.
Erdélyi passió
(Siebenbürgische Passion)
Walter Schullernek, a barátnak
A várak falgyűrűjébe veszett az idő.
Mi egykoron volt, bálvánnyá romlott,
s végig az elhagyatott völgyre
a vesztesek dohos gőgje omlott.
Kövekbe vésett fájdalom s düh,
falakba zárt bú s lemondás.
Hol idegenné lett testvér nyugszik,
neve mellett arcot is vesztett ország.
A gyermekkor mindent magával sodorva már tova.
Csupán a torony fala, mi itt áll,
mely hágó s hegyek közé szorulva
éjente megremeg egykor volt lelkek viharán.
A harangszó elhaló hangja a folyó fölött kering.
Hol vannak ők, kiket kísért egykor?
Megalázva, megbélyegezve és eltévelyedve itt
nem leltek megnyugvást, sem otthont.
Hol egykor az oltár állt, a léptek elhalkulnak,
a kapu alatt is már rég elnémult a száj.
Évszázadok kaszacsapásainak
az élet martalékává vált.
Ha majd egykor feledésbe merülnek a sebek,
és egy jövő nemzedék szabaddá lesz tán
s új óraütésre eszmél: csak akkor lehet
szenvedésből szándék, időből örökkévalóság.
Brassó, 1993
(Kronstadt, 1993)
Omladozó bástyák közt,
a viszontlátástól kábultan
felkeresem önmagam.
Gyújtópontban a várakozás fénye,
tétova láb a kőlépcsőkön –
hát nem bukkantak-e már itt fel
ezrek és ezrek
énelőttem
a hét erdő, a hétszer hét vár
mögül
gyermekkorom kék mélységéből
s a feledés szürkeségébe
vissza nem tértek-e?
A levegőbe sírhantok,
elfeledett nyelv szólásai,
névtelen holtak zárulnak.
Megtört kenyér
taszítja a kezet.
Kapuban málló keresztfa
tűzbe jött aggok
kócosra dermedt szakállára emlékeztet,
kik elfeledték, hogy már nincsenek.
Arcukról kiábrándultan szállnak el
az ismerős jegyek…
S mégis, a város előtti utakon
a por szaga
és fent, a köves ösvényen,
a hegygerincen a szél illata
barátokról mesél,
kik utazásra hívtak el:
énekeink a folyóparton,
a tónál a fenyők zöld alkonyán,
a völgy fölé magasodó sziklán –
sátrak, tűz,
s körös-körül a vándor hegyek.
És mindig a visszatérés
a fölénk magasodó
fekete falakhoz – a város szívéhez,
érveréséhez, mely rajtunk áthatol,
ha megkondul a harang
és szaporán lélegezni kezd
a gyermekkor kék mélysége felett.
Még most is szüntelen.
Tánc Apám kertjében
(Der Tanz in Vaters Garten)
Egy Yvonne Livay-vers parafrázisa
Apám kertjében táncolok.
Magammal és magamon áttáncolok.
Gyermekkori mesékbe rejtőzve
táncolok szürkületben
a szomorúfűz alatt
apám virágzó kertjében.
Levélbe-ágba tekerten,
akár a megbukott király
óriáskoronája,
kiről azt mesélte apám:
a korona túl nagy volt neki.
Ám ragyogásában keltek első vágyaim,
és árnyékában
elfeledett álmokra lelek,
búgásában
hallom anyám szelíd dalait.
A szomorúfűz
árnyékán s fényén át
kérdem tánc közben:
Hol voltál ily soká? Hol voltál?
Egyedül róttam a köves ösvényeket,
mik talpam szétvagdosták,
éheztelek s szomjaztalak
ama napokon, melyek
mint égő pusztaságok, körbezártak,
betemetett utak végén
sírtam egymagamban,
a forrástól távol.
Hol voltál, mikor szólítottalak –
te másik, erősebb énem?
Magányomban osztoztál,
vagy örömkiáltásomra
siettél-e?
Testvérem az énben:
Kettőnk közül ki hagyta s árulta
el a másikat?
Mindig is én voltam a gyengébb.
Téged mindig is hiányoltalak.
Apám alkonyodó kertjében táncolok.
A hanyatló nap homályában
végre szembejössz velem –
s mielőtt a Fiastyúk
a felhő mögé lebben,
eggyé válunk.
Akár hajdanán, amikor apám kertjében
együtt táncoltunk.
Anélkül, hogy tudnánk.
Szent Anna-tó, Keleti-Kárpátok
(Sankt-Annen-See in der Ostkarpaten)
Erdő
éjsötét szívverése.
A tó előttem
fekete üveg.
Egy lehulló ág
köröket ír le,
s beleremeg
nád és füvek.
Hajnali köd
körös-körül,
egy csillag
a félhomály rabja.
Ám máris
érkezik
tág pillantással
a pirkadó hajnal.
S a hegyek
egyszer csak
felállnak,
a sötétből
előlépnek,
s mint óriás agancsú
őslények,
az ég kapuján
átevickélnek.
SZENKOVICS ENIKŐ fordítása
Hans Bergel 1925-ben született a Brassó melletti Barcarozsnyón. Az 1959-es brassói íróperben 15 év börtönbüntetésre ítélték Fürst und Lautenschläger (Fejedelem és lantos) című novellájáért. 1964-ben amnesztiával szabadult. 1968-ig Brassóban élt, majd Günter Grass támogatásával kivándorolt Münchenbe. Számos irodalmi díj kitüntetettje.
