Viskó-feeling
A résekben tapogat a fény,
szabad magasságban fekszem
piros takarómon, s így, a kuplungot
kiengedve új sebességbe pörögnek
az álmok. Nem tantárgy most a
környezetismeret, a világ itt végleg
feltárva, a szekrényben nem folyik
ásatás, az árnyékok hintáznak a
bútorok között, s a szűkreszabott térben
nekem kell biztosítani az átkelőhelyet.
Létem botanikai ritkaság idebent,
hazai földben kissé fagyérzékeny,
Barbadoszból átültetett pillangófa,
s ha fészkembe megmozdul a
tojás burka, sasnak képzelem
a feketeszemű, fürge verebeket.
A falakon szétkenődött a tavalyi
nyár illata, az ablakban érlelt
fénykötegek télikertet követelnek,
engem is becserepeztek, csak a koponyám
körül utazgatok, nem hajózok viaszos
tengereken, megmarad nekem a kert.
Mégis, ha a Júdásfa rózsaszín derekán
babrál a szél, nem sejtek semmi
tragédiát, elvakít a tavaszi napsugár,
pedig ott fekszem a rám égett álmok
rétegén, – pőrén, védtelen, öregen.
Számmisztika
A Petőfi utca 77. számmisztikailag
jobb volt, mikor a per A-t viselte,
mondta S. lefegyverző bizonysággal,
eleinte, de aztán elbátortalanodott,
mert úgy érezte, lemeztelenítették,
megfosztották az ősi legendától,
mikor levették a betűt a meszeletlen
fal vastagáról, – pedig a szomszédtól
dicséretet kapott, mert ő nyerte
meg a betűt, ő lett a jogos per A tulajdonos.
A bodzafa árnyékában pedig ott
maradt a viskó feeling, virágtányérjával
betolakodott a cédrusok közé,
akik nem Csontváryt idézték, nem volt
már magasságperspektíva a térben.
A redőnytokban a kerti rozsdafarkú
volt a jogcím nélküli bérlőtárs, míg ki
nem lakoltatta a gazda, aki szintén nem
volt tulajdonos, csak annak lakótársa,
s mivel a madár jóhiszemű, jogcím nélküli
volt, pocsékba mehetett minden tojása.
Most itt ülök a zöld nyárban , nézem,
ahogy a szél a homokot kavarja
a nagyképernyős délutáni fényben.
A császárfa meg ott hajókázik kibontott
levélvitorláival a felhevült légtérben.
Érzem, valami megint elkezdődik,
mert hátul a rézvirágok úgy forgatják
fejüket a zsoltáros kékségbe, mint
akik elmondani készülnek azt, amit
én nem merek bevallani, mert
nem hiszek a numerológiában.
Kirekesztve
Te a kalandparkból mindig
kimaradtál, a semmiért egészen
mozgalomban a lőréstől
tartottad a távot, s míg a szépség
nyomait festetted angyal-szőkére,
címedre nem küldtél figyelmeztetést
magadnak, védtelen maradtál
a Nagy Játszótéren, – közben
áttáncolt feletted a nyár, de
neked csak a vihar-szürke falak
magasodtak, s az összemázolt
égi tükörben már nem láttad
arcod, benőtte az idő szétszórt,
tetszhalott virág-álmod.
Most sziklarajz vagy egy könyv-
lapon, tüdődbe lyukat égetett
a Sötét; leterített a Csend, de a
fűben ott lapul eltaposott árnyékod.
Egy kotoréklakó öröme
Minden, amit látsz, Isten árnyéka csak,
ami szétválik, s egyesül a térben.
(Lucia Blaga, Tandori Dezső fordítása)
A mélyrétegekbe nem süt le a nap,
ott csak sár van, s alatta halálhideg.
Ott már nem játszol, nem énekelsz,
néma perfomansz vagy a monitoron,
véglegesen leértékelt légy-eledel.
Semmit nem látsz, szemgödrödben
tetőzött a sár, – közben megfulladtak
az álmok is, elgurultak a krokodilkönnyek,
ragozhatatlanná vált a régi barátság.
Már könnyű szívvel integetsz, nem
bánod, hogy ajtaját rád reteszeli a rend.
Hagyod magad finoman kibelezni,
ékes görög váza helyett urna vagy,
egy hullaszag-mentes sötétzárka.
Szégyellnivalód alul maradt, s most,
várod, hogy horogra akasszon a fény,
hogy a Nagy Úr léket vágjon bunkereden.
S mikor végre kidugod a fejed, s úti-
laput kötsz alteregód talpára, nem
döng lábad alatt a talaj, körvonalad
letapogatja pillekönnyű angyalkacaj.
