"az állóháború nagy díszletére látni"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 7. (477.) SZÁM - ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Cseh Katalin
Töprengő
Léthelyzet
Pomogáts Béla
Ötvenhat öröksége
Ferenczes István
Esteban Zazpi de Vascos verseiből
Szombati István
Ahol majd kiszállok
Barcsay Andrea
Állóvizek
Körtánc
A kócbaba
Karácsonyi Zsolt
Színház a sivatagban
Demeter Szilárd
Nász (Apokrif levelek)
Francois Bréda
Exódusok az égien égő, egyedi Egyiptomból
Fábián Lajos
A François Bréda szitaszókötő leírása
Móritz Mátyás
Vendégem Drakula
Lászlóffy Csaba
Hiányzol-e magadnak?
Szőcs István
MERENGŐ - MÁGUS Déva vára
Terényi Ede
Műhelyjegyzeteim - Nap, hold, csillagok
 
Szombati István
Ahol majd kiszállok
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 7. (477.) SZÁM - ÁPRILIS 10.

Ha Majakovszkij Lenint, nagymamókám Krisztust, az én kis szívem csücske nem ringathat téged? Nem lehetnél Toldim, hogy bökjél az utamra, mikor merre menjek? Vagy te is azt ajánlnád, amit a nagyok, addig egy toppot se, míg nem találod magad?
Azt kérded, hová ilyen korán? Neked sütött a nap Balatonszárszónál?
– Retúr jegyet mondott? – kérdez egy csupasmik hölgyike a jegyváltó fülkéből. – Úgy akar elmenni, hogy itthon is lehessen? – Tetszik a kérdése, mosollyal díjazom. – Meddig parancsolja? – Önmagamig, hölgyem. – A szép ívű mozdulat, mely a jegyért indult, valahol elakadt. Olyan szemmel néz rám – megbillentett fejjel –, ahogy a gyagyásokra szokás. Azt hiszem, nem érti pontosan, mit akarok tőle. Rezdül sminkes arca, árnyaltabb a szeme: viccel velem, uram? Nem hinném, hölgyem, fakír voltam mindig rajszegen feküdtem, s ha füttyentett a vonat, Attilára néztem... Na, ez már, azt hiszem, hab volt a piskótán: kérem, nyilatkozzon, meddig kéne a jegy? Önmagamig, hölgyem, egy toppodtat se tovább! Ahová utazna, falu-e vagy város? Nem tudom, kisasszony, ez is, az is lehet. Mondjon gyorsan nevet, mások is topognak súlyos csomagokkal! Rigovác Jenő, megfelel? Helységre gondoltam. Akkor egyetértettünk! Ahol majd kiszállok, az lesz a helységem.
Elég furán nézett, de hogy szabaduljon tőlem, pecsételt egy jegyet a szatmári gyorsra. Gyerünk Kolozsvárra, kapkodtam a lábom, megnézzük Mátyást, nem lett még dáklelet?
Szaladtam, röpültem, ahogy a szatmári begördült a kupola alá, hogy felszedjen bennünket.
Mint egy fáradt hüllő, éreztem, hogy rándul a szerelvény, amikor felléptem. Egy tányérsapkás intett a masiniszta felé, szaladhatsz, kolléga! Biztos, hogy felém visz, akartam kérdezni, de úgy láttam, nem figyel megy a kuckójába, én meg a fülkémbe.
Ha jól látom, a retúr első osztály, hetes. Ahogy eltolom az ajtót, felakad a szemem. Mint légy a pókhálóban, sötétség rúgkapál. Jó ómen ez nekem, kérdem Attilától, te jól érezted magad a külvárosi éjben, ha a munkás se motozott? Ez a sebesvonat mégse oda menne, ahová nem könnyen retúr jegyet vettem? Azt hiszem, barátom, nyugtázta valaki, épp jó helyre jöttél! Mint egy nyuszipuszi, női hang paskol, ahogy belép a fülkébe, én is hetes vagyok. S ha nincsen ellenedre, épp teérted jöttem!
– Póli?
– Mondjál inkább Jutkát.
– Az én nevem Péter, de mondjál inkább Jenőt.
Kuncog. Nyújtja a kezét. S hogy higgyem el, jó mellű, szúrkál bimbóival. Nevet a fogsora, majd a csizmája is. Fehér, mint a szűz hó, vagy mint a lelkem, ha öblítőbe rakják. Hogy többet is mutasson, falásnyi táskáját fölfelé tuszkolja. Köldökblúzát pedig, ahová nem jutott, kreolbőr pótolja. Na, most mit csináljunk, kérdezi a szeme, üljünk le, vagy álljunk? Miért nem kezded, te bunkó?
Végül is úgy látom, ő indít helyettem. Hanyag mozdulattal levágja magát a puha plüssülésre. Úgy rakja a lábát, hogy lássam a bugyiját. Sajnálom, nem „látom”. Úgy tűnik, ehhez nincsen szokva, felmegy a pumpája. – Beteg vagy, fiúka? Túlhajtottad magad? – Talán az utóbbi. Ha nem csinálok semmit, mindig elfáradok. – Hülye! – Ha te minősítel, én mit mondhatnék rólad? – Ha már rosszul kezdtél, lássuk a folytatást! – Azt, amit szeretnél, én most nem szeretném. – Hülye! – Miért ismétled magad? Kevés a szókincsed? Oké, mondom én helyetted! Ha valaki első osztályra száll, mondjuk, csomag nélkül, azt sose árt követni, az biztos vastag pali! Járja az országot. Nyilván vállalkozó. S hogy ne szundizzon sokat, szexel, ha van kivel. Jól gügyögök, kicsim?
– Nem térnél a tárgyra?
– Még mindig nem értenél?
– És hogyha elmegyek, ha magadra hagylak?
– Úgy gondolod, Jutka, egy utcában járunk? Én még csak ízlelem, te már megtaláltad, „kínálod” magadat. Én írok és festek, te palikra vadászol. A barátaim olykor túlozni szoktak, Jókai Móricnak vagy Picassónak hívnak. Pedig hosszú az út, ők már önmagukhoz, én még a kontúrhoz se értem.
Szepegve hallgat, sunyítva néz a csend, mint hatalmas zöld szemed. Vajon mit szeretnél, mit forralsz ellenem?
– Kérdezhetlek, Jenő? – Miután bólintok: – Mit szólnál hozzá, ha tök őszinte lennék?
– Mit mondjak, Judit? Nem lennék bánatos.
– És ha csinibaba vagyok?
– Újabb titkod nincsen?
– Állástalan lettem.
– Mennyi a segélyed?
– Feketén melóztam...
– Türelmi zóna?
– Nappal felszolgáltam, este bártáncoltam.
– Forogtál meztelen egy villanyoszlop körül?
– A zsírpacnis tulaj arra is utazott, hogy hetyegjek vele, ha éppen úgy van kedve.
– Akkor már, gondoltad, jobb a szatmári gyors az éj leple alatt.
Csúnyán néz. Mérlegel. Menjen vagy maradjon? Érdemes potyára szitálni az időt? – Ha, tegyük fel, maradok, mit tudsz még kínálni?
– Értelmes beszédet, fél tonnás csendeket.
– Anyagnak kellenék a bombaregényedhez?
– Ha van már angol Potter, magyar nem lehetne?
– Osszam meg a magyart?
– Azon már dolgoznak...
– Kit faljak fel, Jenő? Ki áll az utadban?
– Magam... önmagamnak.
Nevetünk. Melegen. Látom, menni akar, marasztalom kicsit. – Miért tartóztatol, ha ahhoz úgysincs kedved?
Felfelé nyúlkál a villanykapcsolóhoz. Ezzel megint felhúz, kopasz verébnek néz? Azt hiszed, nem sejtem, miért volt itt sötét? Miért küldött ide a jegykezelő cigány? – Nem cigány, oltyán! – Bánja a bütyköm, rántok a vállamon, súgd meg neki halkan, ha vár a kocsi végén, rossz fülest adott, itt nem jár részesedés!
Most úgy veszem észre, neki tűnt erősnek, pedig igyekeztem picit moderálni magam. Hiába nyugtatom, felszegi a fejét, mint egy büszke kanca. Nem túl választékos, úgy hallom, ledisznóz. Oké, emelem a kezem, sohase gondoltam, hogy az őszinte szó mérgező is lehet. Pedig azt hittem, hogy sejted: a kétlábú kandisznók csak akkor ásnak mélyre, ha víz kezd csörgedezni a kiszáradt forrásból.
Hülyének nézel?! Felugrik, visszaül. Mennyek vagy maradjak, kérdi a mozdulat. Mint a perzselő víz, olyan minden szavad. Azt hiszed, ha sztár vagy, én, a festett lotyó, szabvány kurva vagyok? Te mondtad, pintyőkém, én sose minősítek. Menj a lócitromba! Felszegi a fejét, dühösen prüsszent, igen ellenszenves. Nyugodj meg, Juditka, sejtem, mi az ábra. Megment az üzemed. Mint a nagytöbbségnek, váltanod kellett. Ha a derék vezetőid idejében lépnek, biztos nem jutsz oda, ahol most leledzel. Ülnél a gépednél s tennéd a dolgokat, inget, ruhát varrnál s várnád Singer üzenetét, aki biztos azt mondaná, amit a költő: legyél türelmesebb, csak pontosan és szépen...
Befejeznéd, Jenő? Úgy látom, nemcsak a hangod, te magad is pattansz. Meddig szövegelsz még? Azt hiszed, idebent – mutatja a fejét – teljes a sötétség? Ki volt a te apád, biztonsági ember? Tőle örökölted a szellemi szófosást? Vagy nálad is sötét van, csak nem vetted még észre? Látod ezt a kezet? Hajthatott ez Singert? Háát, húzom el a számat, nem úgy néz ki, Jutka, mintha csákányoznál... Csirkét bontottam, beleztem, olyan nehéz hinni?
Akár egy griffmadár, megint az égbe száll, csapkod a szárnyával, próbáljam elhinni, hogy magasabbra vágyna? Mit segítsek, Judit? Fogd be a kereplőd, a Delta nádasában „influenza” tombol, bezárták a gyáram... És csipkedem pindurit, mihez is kezdhetne egy csinos vidéki lány? Mi a bűnöm, Jenő?, villáz zöld szemével. Nem is tudom, Judit, kekeckedek tovább, bűnnek kell felrónni, ha tájszólással beszélsz?
Úgy látom, pattan, robban a türelme. Ha legbelül tenné ezt, biztosan díjaznám. Ő viszont, azt hiszem, a külsőre esküszik, akkorát pattan feszes fenekével, mint egy sértett hangya, ha elveszti a morzsát. – Kikérem magamnak, nem vagyok szögedi!
– Ábelék otthon vannak?
– Hagyd békén Tamásit, sohase olvastam!
– Én már jártam nála; kétszer Szovátán is...
– Hagyd el a Medve-tót, én vásárhelyi vagyok!
– Ott is bártáncoltál, Bem apó körül?
Talán eltúloztam, nem bírja cérnával, rámcsapja az ajtót: robogjál egyedül – üzeni a gesztus, nekem még nincs kedvem magam felé menni! Oké, lépek. Nem ki a fülkéből, csupán az ablakig. De hiába meresztem a szemem, a sötétség nálunk is akkora, mint a radványi erdőben, pedig, ha jól látom, csak Rév környékén vagyunk. A Sebeskörös fecseg, robog Várad felé, hogy onnan majd – zöld kártya nélkül – átlépje a határt.
Mint Majakovszkij Lenint, keresem Attilát lelkem-szívem falán. Érted már, Attila, miért vettem retúrt? Baj, hogy akkor is magamban hurcollak, mikor önmagam keresem?




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében