Ha Majakovszkij Lenint, nagymamókám Krisztust, az én kis szívem csücske nem ringathat téged? Nem lehetnél Toldim, hogy bökjél az utamra, mikor merre menjek? Vagy te is azt ajánlnád, amit a nagyok, addig egy toppot se, míg nem találod magad?
Azt kérded, hová ilyen korán? Neked sütött a nap Balatonszárszónál?
– Retúr jegyet mondott? – kérdez egy csupasmik hölgyike a jegyváltó fülkéből. – Úgy akar elmenni, hogy itthon is lehessen? – Tetszik a kérdése, mosollyal díjazom. – Meddig parancsolja? – Önmagamig, hölgyem. – A szép ívű mozdulat, mely a jegyért indult, valahol elakadt. Olyan szemmel néz rám – megbillentett fejjel –, ahogy a gyagyásokra szokás. Azt hiszem, nem érti pontosan, mit akarok tőle. Rezdül sminkes arca, árnyaltabb a szeme: viccel velem, uram? Nem hinném, hölgyem, fakír voltam mindig rajszegen feküdtem, s ha füttyentett a vonat, Attilára néztem... Na, ez már, azt hiszem, hab volt a piskótán: kérem, nyilatkozzon, meddig kéne a jegy? Önmagamig, hölgyem, egy toppodtat se tovább! Ahová utazna, falu-e vagy város? Nem tudom, kisasszony, ez is, az is lehet. Mondjon gyorsan nevet, mások is topognak súlyos csomagokkal! Rigovác Jenő, megfelel? Helységre gondoltam. Akkor egyetértettünk! Ahol majd kiszállok, az lesz a helységem.
Elég furán nézett, de hogy szabaduljon tőlem, pecsételt egy jegyet a szatmári gyorsra. Gyerünk Kolozsvárra, kapkodtam a lábom, megnézzük Mátyást, nem lett még dáklelet?
Szaladtam, röpültem, ahogy a szatmári begördült a kupola alá, hogy felszedjen bennünket.
Mint egy fáradt hüllő, éreztem, hogy rándul a szerelvény, amikor felléptem. Egy tányérsapkás intett a masiniszta felé, szaladhatsz, kolléga! Biztos, hogy felém visz, akartam kérdezni, de úgy láttam, nem figyel megy a kuckójába, én meg a fülkémbe.
Ha jól látom, a retúr első osztály, hetes. Ahogy eltolom az ajtót, felakad a szemem. Mint légy a pókhálóban, sötétség rúgkapál. Jó ómen ez nekem, kérdem Attilától, te jól érezted magad a külvárosi éjben, ha a munkás se motozott? Ez a sebesvonat mégse oda menne, ahová nem könnyen retúr jegyet vettem? Azt hiszem, barátom, nyugtázta valaki, épp jó helyre jöttél! Mint egy nyuszipuszi, női hang paskol, ahogy belép a fülkébe, én is hetes vagyok. S ha nincsen ellenedre, épp teérted jöttem!
– Póli?
– Mondjál inkább Jutkát.
– Az én nevem Péter, de mondjál inkább Jenőt.
Kuncog. Nyújtja a kezét. S hogy higgyem el, jó mellű, szúrkál bimbóival. Nevet a fogsora, majd a csizmája is. Fehér, mint a szűz hó, vagy mint a lelkem, ha öblítőbe rakják. Hogy többet is mutasson, falásnyi táskáját fölfelé tuszkolja. Köldökblúzát pedig, ahová nem jutott, kreolbőr pótolja. Na, most mit csináljunk, kérdezi a szeme, üljünk le, vagy álljunk? Miért nem kezded, te bunkó?
Végül is úgy látom, ő indít helyettem. Hanyag mozdulattal levágja magát a puha plüssülésre. Úgy rakja a lábát, hogy lássam a bugyiját. Sajnálom, nem „látom”. Úgy tűnik, ehhez nincsen szokva, felmegy a pumpája. – Beteg vagy, fiúka? Túlhajtottad magad? – Talán az utóbbi. Ha nem csinálok semmit, mindig elfáradok. – Hülye! – Ha te minősítel, én mit mondhatnék rólad? – Ha már rosszul kezdtél, lássuk a folytatást! – Azt, amit szeretnél, én most nem szeretném. – Hülye! – Miért ismétled magad? Kevés a szókincsed? Oké, mondom én helyetted! Ha valaki első osztályra száll, mondjuk, csomag nélkül, azt sose árt követni, az biztos vastag pali! Járja az országot. Nyilván vállalkozó. S hogy ne szundizzon sokat, szexel, ha van kivel. Jól gügyögök, kicsim?
– Nem térnél a tárgyra?
– Még mindig nem értenél?
– És hogyha elmegyek, ha magadra hagylak?
– Úgy gondolod, Jutka, egy utcában járunk? Én még csak ízlelem, te már megtaláltad, „kínálod” magadat. Én írok és festek, te palikra vadászol. A barátaim olykor túlozni szoktak, Jókai Móricnak vagy Picassónak hívnak. Pedig hosszú az út, ők már önmagukhoz, én még a kontúrhoz se értem.
Szepegve hallgat, sunyítva néz a csend, mint hatalmas zöld szemed. Vajon mit szeretnél, mit forralsz ellenem?
– Kérdezhetlek, Jenő? – Miután bólintok: – Mit szólnál hozzá, ha tök őszinte lennék?
– Mit mondjak, Judit? Nem lennék bánatos.
– És ha csinibaba vagyok?
– Újabb titkod nincsen?
– Állástalan lettem.
– Mennyi a segélyed?
– Feketén melóztam...
– Türelmi zóna?
– Nappal felszolgáltam, este bártáncoltam.
– Forogtál meztelen egy villanyoszlop körül?
– A zsírpacnis tulaj arra is utazott, hogy hetyegjek vele, ha éppen úgy van kedve.
– Akkor már, gondoltad, jobb a szatmári gyors az éj leple alatt.
Csúnyán néz. Mérlegel. Menjen vagy maradjon? Érdemes potyára szitálni az időt? – Ha, tegyük fel, maradok, mit tudsz még kínálni?
– Értelmes beszédet, fél tonnás csendeket.
– Anyagnak kellenék a bombaregényedhez?
– Ha van már angol Potter, magyar nem lehetne?
– Osszam meg a magyart?
– Azon már dolgoznak...
– Kit faljak fel, Jenő? Ki áll az utadban?
– Magam... önmagamnak.
Nevetünk. Melegen. Látom, menni akar, marasztalom kicsit. – Miért tartóztatol, ha ahhoz úgysincs kedved?
Felfelé nyúlkál a villanykapcsolóhoz. Ezzel megint felhúz, kopasz verébnek néz? Azt hiszed, nem sejtem, miért volt itt sötét? Miért küldött ide a jegykezelő cigány? – Nem cigány, oltyán! – Bánja a bütyköm, rántok a vállamon, súgd meg neki halkan, ha vár a kocsi végén, rossz fülest adott, itt nem jár részesedés!
Most úgy veszem észre, neki tűnt erősnek, pedig igyekeztem picit moderálni magam. Hiába nyugtatom, felszegi a fejét, mint egy büszke kanca. Nem túl választékos, úgy hallom, ledisznóz. Oké, emelem a kezem, sohase gondoltam, hogy az őszinte szó mérgező is lehet. Pedig azt hittem, hogy sejted: a kétlábú kandisznók csak akkor ásnak mélyre, ha víz kezd csörgedezni a kiszáradt forrásból.
Hülyének nézel?! Felugrik, visszaül. Mennyek vagy maradjak, kérdi a mozdulat. Mint a perzselő víz, olyan minden szavad. Azt hiszed, ha sztár vagy, én, a festett lotyó, szabvány kurva vagyok? Te mondtad, pintyőkém, én sose minősítek. Menj a lócitromba! Felszegi a fejét, dühösen prüsszent, igen ellenszenves. Nyugodj meg, Juditka, sejtem, mi az ábra. Megment az üzemed. Mint a nagytöbbségnek, váltanod kellett. Ha a derék vezetőid idejében lépnek, biztos nem jutsz oda, ahol most leledzel. Ülnél a gépednél s tennéd a dolgokat, inget, ruhát varrnál s várnád Singer üzenetét, aki biztos azt mondaná, amit a költő: legyél türelmesebb, csak pontosan és szépen...
Befejeznéd, Jenő? Úgy látom, nemcsak a hangod, te magad is pattansz. Meddig szövegelsz még? Azt hiszed, idebent – mutatja a fejét – teljes a sötétség? Ki volt a te apád, biztonsági ember? Tőle örökölted a szellemi szófosást? Vagy nálad is sötét van, csak nem vetted még észre? Látod ezt a kezet? Hajthatott ez Singert? Háát, húzom el a számat, nem úgy néz ki, Jutka, mintha csákányoznál... Csirkét bontottam, beleztem, olyan nehéz hinni?
Akár egy griffmadár, megint az égbe száll, csapkod a szárnyával, próbáljam elhinni, hogy magasabbra vágyna? Mit segítsek, Judit? Fogd be a kereplőd, a Delta nádasában „influenza” tombol, bezárták a gyáram... És csipkedem pindurit, mihez is kezdhetne egy csinos vidéki lány? Mi a bűnöm, Jenő?, villáz zöld szemével. Nem is tudom, Judit, kekeckedek tovább, bűnnek kell felrónni, ha tájszólással beszélsz?
Úgy látom, pattan, robban a türelme. Ha legbelül tenné ezt, biztosan díjaznám. Ő viszont, azt hiszem, a külsőre esküszik, akkorát pattan feszes fenekével, mint egy sértett hangya, ha elveszti a morzsát. – Kikérem magamnak, nem vagyok szögedi!
– Ábelék otthon vannak?
– Hagyd békén Tamásit, sohase olvastam!
– Én már jártam nála; kétszer Szovátán is...
– Hagyd el a Medve-tót, én vásárhelyi vagyok!
– Ott is bártáncoltál, Bem apó körül?
Talán eltúloztam, nem bírja cérnával, rámcsapja az ajtót: robogjál egyedül – üzeni a gesztus, nekem még nincs kedvem magam felé menni! Oké, lépek. Nem ki a fülkéből, csupán az ablakig. De hiába meresztem a szemem, a sötétség nálunk is akkora, mint a radványi erdőben, pedig, ha jól látom, csak Rév környékén vagyunk. A Sebeskörös fecseg, robog Várad felé, hogy onnan majd – zöld kártya nélkül – átlépje a határt.
Mint Majakovszkij Lenint, keresem Attilát lelkem-szívem falán. Érted már, Attila, miért vettem retúrt? Baj, hogy akkor is magamban hurcollak, mikor önmagam keresem?