Ima az imáért
Se reggel nem, se este nem!
Ajkamra szorul hét pecsét.
Beszélgess velem, Istenem
s higgyem, hogy hinni így elég.
Uram, parányi gép a lelkem,
mint minden ember-szerkezet,
melyet tudós hatalmad felken
s valami célhoz elvezet.
Lásd korom kertjeiben ülve,
annyit hazudtak, aki még
hisz és remél – megszégyenülve
magába zárkózik: elég!
Nem szólnék már az emberekhez;
szeretteim csak hallgatom,
hogy sopánkodnak és remegnek
tanácskozván egy-egy bajon.
Uram, ha veled sem beszélek,
mit ér, hogy szól a rádió,
hogy híre kél halálnak, szélnek,
városok törnek, mint dió,
csontok és fegyverek ropognak
s a világ hőmérséklete
felváltva rosszabbnak és jobbnak
fecsegésével van tele.
Uram, nappali zűrzavarban
vagy éji csendben szólj, neked
figyelő füled van a zajban
és beszélő tekinteted.
Tűrd el, hogy sírva panaszoljak,
hogy fekhelyem, e Föld kemény,
sok romló semmiségről szóljak –
Te tudod: mégis van remény
s add, hogy a te tudásod tudva,
bírjon ki mindent még e gép
s holnapra mindent kialudva
higgye, hogy hinni így elég!
1992.X.27. kedd este
Az utazás
Egy költő hányszorosan ott van,
mint ki se nyíló útitervek,
még át se látszó ablakokban
soha se látni újabb verset.
Térdemre engedem a könyvet.
Szünetel egyik utazásom.
Eldönthető: meghalni könnyebb
vagy itt lapulni a világon?
Menne a hintó, benne Goethe,
már kétszáz év porhulló teste
érkezne meg a fogadóba
vagy új határra minden este…
Se boldogabban már, se fájón.
Egy hajdan értelmes tekintet
eltelt idején túli tájon
még mit is nézzen, kinek inthet?
2006
Éjféli gyors
Kopott hadak járnak velem.
Utolért a történelem.
Kétoldalt tépett futások,
fenyőerdőköpeny, árok,
sziklává varázsolt lovam
alá szorult idegroham,
s menetközben is még vesztek
csatát, gőzt és útkeresztet,
utolérnek, akik régen
még nem voltak itt az éjben,
még nem értek kétezerbe.
Nincs is csata félbe-szerbe,
nincsen abbamaradt átok,
nem én haragszom ma rátok,
nincs pusztulás-amnesztia,
ki nem volt a halál fia!…
Mozdony erőlködik velem.
Kaptató a történelem,
lavinák és látomások
gyötrik bennem a világot.
2006
Fadrusz
A fehér kőhíd, mely felett
naptárlanak a fellegek,
fellegzenek a rossz napok,
a fehér kőhíd megkopott,
de azért áll a közepén,
ott áll a komor csatamén,
áll, álldogál az érclovas,
őrzi a régi tornyokat.
Vas zászlai nem lengenek,
Nem törte meg a vasnyereg,
ha vasideje alakul,
vas kísérete szét se hull.
Egy történelem óta ül.
Mennyire fáradt egyedül,
mennyire kell még Kolozsvár,
annak ki párszáz éve vár,
nem tudja, aki arramegy
a régi cinterem felett,
akire mindent ráhagyott
a pármillió réghalott.
Egyetlen szellem sejti még
mit rejt e szimbólum-vidék.
Egyetlen. Akkor. Akinek
megszólaltak e jelkövek:
akiben végül összeállt,
hogy mi győzi le a halált…
Az erős kőhíd, mely felett
bronzlovakat felejtenek.
A vadászatból visszatérő Szilágyi Istvánnak
A zord hegyekből visszatérve
minden az öreg vadász érve.
Én rád csak regős őszi ének
eső-vizétől ennyit kérek:
őrizze nyomodat az árva
kiszáradt Európa-sárban!
Neked hiszek: a malmok, nyelvek
patakvíz-lapozása elved.
Rólad tudom, hogy megtanultad
s vállon hozod a lelőtt múltat,
elejtett század homlokával
magát az agancsot, mely rávall.
A pergament és gubacstintát,
mindent, ami egy Zilahon tűnt át,
mindent, ami mohácsi vészbe
ártotta szavunkat ha kérte,
vagy Donkanyarnak, Jenyiszejnek
sodorta szavunkból a selymet.
Temesváron s a Tiszaháton
látom szánkázni koponyádon
az ördög obi-ugor ősét,
sok mai gondunk felelősét.
Rólad egy életen tanultam,
hogy csak erdő-avar a múltam,
de levelenként felemelve
mit olvasnál az üzenetbe!
A vadászatból visszatérve
minden az öreg vadász érve.
Kányádi-nap
Ma egész nap csak rád gondolhatok.
Mi mindent gyűjt köréd a te napod!
Szabályok, küllők, Küküllők, Szamos…
Most Duna-partod tengerpartja mos.
Megvénülsz te is, márványtengeres
szikár, szigorú leszel, mint Mikes,
s lesznek vidékek, ahol összeáll
egy szülőhelyet megáldó szabály.
Vannak vidékek, mint a te falud,
hol madártan és szabály elaludt,
a gólya nem, őt más szabály vigyázta
és uszította minden székely házra.
Ellopták tőled Kolozsvárt? Talán
jóvátette a dolgok hajnalán
a szülőföldre bízott nagy kaland.
Így költött kicsi kányát Nagygalamb.
A verseket Lászlóffy Aladárnak a Magyar Naplónál megjelenő, A végtelen készenlét című, közöletlen verseket tartalmazó kötetéből válogattuk.
