Úgy érezte magát, mintha valami langyos, poshadt víz venné körül. Hínáros, szúnyogok, varangyos békák lakhelye és betegségek táptalaja.
Aztán váratlanul meglátta a tavat. Vize sötéten csillant az erdő mélyén, évszázados, göcsörtös fák hajoltak fölé, rávetítve fura, kísérteties árnyékukat. Valaki messziről kiáltozott, ami az erdőben furcsán visszhangzott. Mintha őt szólították volna, a nagyanyja talán vagy valamelyik játszótársa.
Pici kora óta nem beszélte ezt a nyelvet – döbbent rá aztán –, és azt hitte, már nem is érti, hogy elfelejtette. Mint a nagyanyját. Még felébredve is élesen előtte volt az arca, szinte még mindig visszacsengett benne a hangja.
Hiszen sok-sok esztendeje nem látta már. Azt sem tudja róla, hogy él-e még vagy már meghalt. Levelei mindig válasz nélkül tértek vissza a messzi faluból.
A ’’Prófétának’’ csúfolt ősz szakállú öregembert látta megint, aki esténként a tűz mellett mesélt nekik a Sátán kutyájáról, aki ott, a tóhoz közeli fennsíkon szokott kísérteni. A fehér szőrű, vörös fülű kutya. Sokáig rettegett tőle aztán, ha valami zörgött a fák között, mindig szívdobogva gondolta, hogy az a kutya.
Sok évvel később, már felnőttként csodálkozott rá arra a mély, népi bölcsességre, hogy a pokol kutyája ezen a vidéken fehér. Keserűen mosolyodott el: Semmi sem egyértelmű. Semmi sem csak fehér vagy csak fekete.
Az orvos ágynyugalmat parancsolt, pihenni, pihenni minél többet.
És ő valóban erőtlennek, mintegy tehetetlennek érezte magát. Az élet kegyetlen harcaival járó érzelmi vihart, függést egyik tudós könyv sem írja le. A léleknek ezt az elvarázsolt állapotát. Ezzel egymagának kell szembesülnie, kievezni a bizonytalan vizekről a biztonságot nyújtó öbölbe, szilárd talajra. De hogyan?
Úgy érezte, süppedős, lápos talajon lépeget, mocsarak mérges kigőzölgései között, és nem látja a kivezető utat. Elég egy rossz lépés és elsüllyed. Valami neszezést hallott. De nem mert odanézni. Attól félt, hogy megint vidéken van, és ott áll a sűrűsödő ködben a fehér szőrű, pokoli kutya.
