Tíz éve halott barátom emlékére
Hihetetlen, immár tíz éve, hogy a Magyar Írószövetség nevében Lászlóffy Aladárt a Házsongárdi temetőben búcsúztattam. Nem ment könnyen. Elsőbben azért nem, mert csaknem minden mondat közben a sírás fojtogatott. Megfacsarodott a szívem, holott – ha normálisan figyelek – a személyét kísérő kacajos derűnek kellett volna belém költöznie. Egész lénye, jóllehet sosem volt bohóc, azt sugallta, hogy a derű a szabadságnak az a foka, amelyben az angyalének az 1848-as hősök – az égig nyújtózó fiatalok – véghetlen szabadságvágyával ötvöződik.
Ali, reálpolitikusként – megkövetelte a szakma, a barátok, az induló fiatalok – olyasféle nyűgöket is magára vett, amely járását, légzését nehezítette, de sosem hajtott fejet, pedig az igát a hatalom igencsak rá akarta erőltetni, az igaztalan dolgok előtt. Mosollyal, jókedvvel túllépett rajtuk. Valahol itt élt közöttünk – Kolozsvárt, Budapesten és a világ számos városában (például Bécsben) – és mégis a felhők fölött. Miért? Mert ezt a magasságot, ahol a tisztán szólás bölcselme irányította minden szavát, nem lehetett még a karddal hadakozóknak sem elérni.
Hogy mikor ismertem meg személyesen, magam sem tudom – valószínűleg 1967-ben, a Palocsay Zsiga születésnapján rendezett buliban –, de egy biztos, amikor először találkoztunk és szót váltottunk, olyan közel volt hozzám, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Ismertük is, hiszen Ali fölhajtóerőként, dacos szélként nemzedékem költőinek, a Vitorlaéneknek vitorláját feszítette.
Sokoldalú személyisége – költő volt, novellista és regényíró volt, grafikus volt – lenyűgözött. Nyelvjátékai, szófacsarásai, gyerekes csínytevései (úgy tudott vég nélkül beszélni, mintha hallgatott volna) feledhetetlenek. Egy erős bukfenccel – a szakma talán ezt nevezi fejlődésnek – az avantgárdból a Dsida Jenő-i líra közelében landolt. Klasszicizálódott, igénye volt a rímmuzsikára, a zenére? Ha csupán egyik nagy versét (létversét), a Fehér kakas a hóhullásban című remeket említem, már látni, hogy minő kozmoszi fény terítette be többek között a valóságos, az erdélyi menekülésből-kivándorlásból is sorokat kapó drámát.
Jó párszor a kolozsvári padlásszobában is találkoztunk, később nem kevésszer budapesti otthonában. És nálunk is többször járt, sőt 2005 szilveszterén az Üllői úti új lakásunkat verssel üdvözölte. Bravúros dalszöveget írt feleségem, Faragó Laura CD-jére (Töretlen bordalok). Először egyik versét kínálta megzenésítésre, nem fogadtam el. „Mi vagy te, minőségi ellenőr?” „Nem verset kértem, hanem dalszöveget.” Egy-két nap múlva hozta. Költői igényességgel – „kékfrankossal, homokival / kizárt, hogy a magyar kihal” –, történelmi bájjal és derűvel röpülte körül történelmünket. Úgy, hogy benne még Doberdó sem riasztott.
Amikor a kolozsvári házat, amelyben lakása (padlásszobája) volt, tatarozták, édesanyjánál húzódott meg. Egyik látogatásomkor, épp ebéd idején, megkérdezte: „eszel-e töltött káposztát?” „Igen.” „Hány gombócot hozzak?” „Százat.” Eltűnt, és egy rövid idő múlva egy vödörben hozta a száz gombócot. Valóságszeretetében, no meg a vendégnek kedvezni is akart, nem ismert tréfát.
Alikám, mennyben kvaterkázó barátom (talán épp Nagy Gazsival fürdetitek a szót, aki szintén vendége volt ama nevezetes szilveszternek), emlékszel-e arra a régi karácsonyra? Gyöngyivel fáradtan megérkeztetek Pestre, telefonon jelezted az ittlétet, és mi épp akkor akartunk köszöntésetekre fölugrani hozzátok. „Majd máskor gyertek!” Mi fogtuk magunkat, s mégis betoppantunk. Laura, le sem vetkőzve, elénekelt egy tizenöt perces népi Betlehemet. És sarkon fordultunk. Fáradtság ide vagy oda, te sírtál.
Ezt őrzöm magamban azóta is: a jeruzsálemi csöndet, amelyben csak a jászol szénájának a zizegése – dallamos zizegése – hallatszott. Utolsó találkozásunk ugyancsak emlékezetes számomra. Elég rosszul voltál, a nap sem sütött, sokáig nem mozdultál ki a Baross utcai lakásból. Viszont egyszer csak hirtelen jó idő lett, s te bebattyogtál az Írószövetség választmányának az ülésére. Megöleltük egymást, ám te nem a megszokott asztalunknál foglaltál helyet, hanem odahúzván székedet, a falnak támaszkodtál. Órákig lehunyt szemmel – mindenki azt gondolta, hogy alszol – hallgattad a purparlét. S épp valamiféle tagfelvételi zűrről volt szó, te hangosan bekiáltottál: „Dávid Ibolyát, a nemzeti p…t vegyétek fel!” És tovább „szundikáltál”.
Először nem akartad, hogy hazakísérjelek, később mégis beleegyeztél. Lassan poroszkáltunk, minden lépés nehéz volt, a trolimegállóig a Városligeti fasoron, s közben te lemondóan felém szóltál. „Lajoskám, elkutyásodtunk, lassan megesznek a farkasok.” Vigasztalni próbáltalak, de te már más úton jártál. Átszállás a hatos/kilences villamosra, onnan a Harminckettesek terén a hatos/kilences buszra, s máris hazaérkeztünk. Hívtál, hogy menjek föl az emeleti lakásotokba, én nemet mondtam. Gondoltam, majd máskor találkozunk.
Nincs, nem volt, sohasem lesz máskor. Mindig a könyvtárszobámban lévő bekeretezett, ceruzával írott versedre nézek (Virágének; „Előbb éltél, azután / általad is lett hazám”), és látom, bármilyen hihetetlenül is hangzik – élsz.
